A Magyar Tudományos Akadémia nagytermében január 22-én 11 órakor kezdődött Zimonyi István: A magyarság korai történetének sarokpontjai című akadémiai doktori disszertációjának nyilvános védése. Ha a ceremónia minden pontját betartják, akkor egy ilyen szertartás nagyon hosszú tud lenni. Először a bizottság titkára felolvassa a jelölt életrajzát: felsorolja, hány könyvet, cikket írt az illető szakember (és azokra hányan hivatkoztak), hol, merre járt és tartott előadást, milyen bizottságoknak a tagja, hány pályázatot nyert, s egyáltalán milyen fontos ember ő.

Véleményünk szerint az egészet itt kellene abbahagyni, az életrajz meghallgatása után odaítélni a címet, s aztán mehetnénk a büfébe ‒ úgy is mindenki azért jött. Persze, a jóllakottan érkező tudósok nem egészen így gondolják. Az előző éjszakát azzal töltötték, hogy átbogarászták a doktori disszertációt, s nem is hiába: találtak benne hibát, számosat, és most készülnek a vitára. Előtte azonban meg ki kell állniuk két próbát: először a doktorjelölt ismerteti dolgozatát, majd a hivatalos bírálók ítéletet mondanak fölötte.

A közönség ekkor túlélésre rendezkedik be, mivel a dolgozatot és a bírálatokat már jól ismeri az internetről, sokaknak a bírálatokról is meg van a véleményük, de nincs apelláta, az opponensek előveszik paksamétáikat, s megkezdik véleményük ismertetését. Gyengébb erőnlétű bizottsági elnökök 1-2 óra elteltével szokták kérni a bírálókat, hogy most már rövidítsenek egy kicsit, de nem így az örökifjú, még csak 90 éves Székely György ‒ ő élvezettel és fáradtság nélkül hallgatja a bírálatokat. Meghallgatjuk tehát, mi is Vásáry István, Font Márta és Agyagási Klára opponensi véleményét.

A vitáról

Vásáry István nagyon elégedett Zimonyi István tudományos pályafutásával, az őstörténet-kutatásban elért eredményeivel, s konkrétan ezzel a művével is. Bírálni valónak csak azt találta, hogy dolgozatában a szerző nem mindig foglalt állást a párhuzamosan létező elméletek egyike vagy másika mellett.

Font Márta már kicsit keményebb volt, a dolgozat szerkesztési hiányosságait kifogásolta, és az utolsó fejezet átdolgozását javasolta.

Agyagási Klára lényegében ismertette Zimonyi István dolgozatát, itt-ott pedig megjegyzéseket fűzött hozzá és kiegészítésekkel látta el. Nem értett egyet Zimonyi István elképzelésével a mordvin nép egykori nemlétezéséről, tudós kitaláltságáról (Zimonyi a mordvint linguonymnek nevezte, vagyis a nyelvészek által adott elnevezésnek, amely mögött nem áll valódi nyelv, csak az adott nyelv(ek)ről folyó diskurzust könnyíti meg. Szerinte mordvin nyelv és nép nem létezett, csak moksa és erza). A dolgozatot mindhárman elfogadásra ajánlották.

Itt jegyezzük meg, hogy az egyik opponens rámutatott a disszerens Zimonyi István (szerintünk legnagyobb) hibájára is, miszerint nem olvasta zegernyei témába vágó műveit. Sajnos ez a lényeglátó, tömör és zseniális észrevétel nem kapott elég figyelmet a szundikáló hallgatóság soraiban…

Az opponensi bírálatok elhangzása után a közönség soraiban egyfajta újraéledési mozgalom indult el, mind többen tértek magukhoz hibernált állapotukból, illetve befejezték a csillárok kristálycsüngőinek számolgatását. Közben Révész László, a bizottság titkára, úgy is mint hopmester, föltette a bizottság kérdését a jelöltnek. A választ azonban egyelőre nem kaphattuk meg, mert Ormos István emelkedett bírálatra.

A tudományos közélet régóta ismeri az Ormos István és Zimonyi István között végkimerülésig zajló vitát, melynek lényege, hogy az arabisták (és így Ormos István is) nem ismerik el Zimonyi kompetenciáját arab filológiai kérdésekben. Az offenzíva ezúttal több fronton indult. Először a hosszú magánhangzók kerültek sorra: Ormos István szerint Zimonyi következetesen rosszul írta Balāduri arab történetíró nevét, mert azt rövid és nem hosszú ú-val (ū) kell írni. (A 104. oldalon rövid u-val írta! ‒ zegernyei) Más esetekben is Zimonyi hosszú magánhangzót írt rövid helyett, és ez Ormos István szerint az arab nyelvtanban való teljes járatlanságát mutatja.

De vannak filológiai problémák is: Ibn Fadlán arab diplomata úti beszámolója alapvető jelentőségű a magyar őstörténet szempontjából. Úton a volgai bulgárok felé, Ibn Fadlán találkozott egy baskír emberrel, akinek valamiféle dísz lógott a nyakában. Zimonyi István doktori disszertációjában nem tárta fel a kérdéskört teljes mélységében, ugyanis a fennmaradt szövegváltozatok közül csak azt közölte, amelyik az illető baskír nyakában lévő tárgyat pénisznek nevezte. Van ugyanis másik szövegváltozat is, amelyben a nevezett helyen koszorú olvasható, mely akár vulvának is értelmezhető. Ekkor szólt közbe Róna-Tas András, hogy ez talán most mellékes téma, melyre a feldúlt Ormos István azt válaszolta, hogy igenis fontos, és ez az igazi szövegelemzés, vagyis filológia. A további filológiai finomságokra (pl. kik voltak a leásott föld lakói) a hely rövidsége miatt sajnos nem tudunk kitérni. Ormos István még bírálta a dolgozat fésületlenségét, a sok-sok javítatlan elütést, helyesírási hibát és értelmetlen mondatot.

Nos, évezredekkel ezelőtt élt elődeink számára a tyúk‒tojás problémához hasonló horderejű ontológiai kérdés lehetett, hogy mi volt előbb, a pénisz vagy a vulva. Ezt a problémát a zsidó‒keresztény kultúrkör csak az isteni közbeavatkozás segítségével tudta megnyugtatóan rendezni: Éva Ádám oldalbordájából teremtetett. Viszont ennek semmi köze a magyar őstörténet sarokpontjaihoz. Így aztán Zimonyi Istvánnak könnyű dolga volt: azt mondhatta, nem most kell megvitatni, hogy ki a nagyobb filológus és ki tud jobban arabul. Ebben támogatta Vásáry István is, aki a doktori dolgozat elbírálása szempontjából mellékesnek ítélte Ormos István, valamint az itt nem idézett Veres Péter hozzászólásait. A bizottság a dolgozatot elfogadta (az osztályzat: 95%).

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A dolgozatról egyben

Zimonyi István doktori disszertációjára mi sem adtunk volna 100%-ot, a következők miatt:

A dolgozatban valóban sok kisebb hiba maradt, vagyis még egy korrektúrára lett volna szükség. Ebben Ormos Istvánnak tökéletesen igaza van (mi is tudnánk gyarapítani az általa felsorolt hibákat). Különösen hevenyészettnek tűnik a Bevezetés (3‒21.). A szöveg elején sűrűsödő hibák azt sejtetik, hogy a dolgozat a jelen formájában sebtében összeállított alkotás. Bizonyos esetekben a hibás, illetve helyes írásmódok fejezetenkénti megoszlása arra utal, hogy a szöveget esetleg többen gépelhették.

A dolgozat aránytalanságaira Vásáry István is felhívta a figyelmet: a bevezetés után még három fejezetből álló mű középső fejezete hosszabb, mint a másik kettő együtt véve. Ezt tartalmilag elfogadhatónak tartotta. Ha azonban összehasonlítjuk a fejezeteket, akkor azt látjuk, hogy nem csak tartalmi, hanem minőségi különbségek is vannak. A III. fejezet valójában a tudományos szöveg, a másik kettő csak egyes elemeiben emelkedik a tudományos ismeretterjesztés színvonala fölé. Ezt világosan jelzik a felhasznált és idézett művek is: a II. és a IV. fejezetben összefoglaló jellegű, olykor elavult kézikönyvekre is hivatkozik a szerző. A körítést tehát mindenképpen fel kellene hozni a III. fejezet szintjére. (A fejezetek félresikerült számozásáról, mely szintén a kapkodás jele lehet, lásd Font Márta opponensi véleményét.)

A II. fejezetről

A II. fejezetnek legelőször a címét kell megváltoztatni (A Volga–Káma vidék szerepe a korai magyar történetben). A szerző szerint „a Volga‒Káma vidék … keleti irányba … Nyugat-Szibériáig terjed ki”. Ez így semmiképpen sem helyes, mivel Nyugat-Szibéria az Ob és az Irtis vízrendszeréhez tartozik. Volga‒Káma vidéknek kelet felé csak az Urál vízválasztójáig tartó terület nevezhető.

A fejezet három fontos megállapítása Jugriára, Magna Hungariára és Baskíriára vonatkozik. Vásáry István kutatásai óta tudjuk, hogy Jugriában nem volt semmiféle magyar őshaza, ezzel Zimonyi István is egyetértett.

Julianus az 1230-as években, valahol a Volga és a Káma találkozásának közelében magyarokra bukkant. Zimonyi István szerint nem ott volt a magyar őshaza, ezek a magyarok nem Magna Hungariában éltek, de az kérdéses, hogy honnan és mikor került arra a vidékre ez a magyar néptöredék.

Ebben a fejezetben a legkidolgozottabb a baskír‒magyar kapcsolatokkal foglalkozó alfejezet. Zimonyi István itt építhetett korábbi munkáira, melyekben a muszlim geográfiai irodalmat dolgozta fel Kmoskó Mihály hagyatékára építve. A szerző összegzése szerint „a baskír‒magyar rokonságot alkotó teória minden egyes eleméről kiderült, hogy az nem vezethető vissza a honfoglalást megelőző időszakra, hanem a Volga-vidéken a 10‒13. században élt magyarsággal áll összefüggésben”.

A Magna Hungariára és a baskír‒magyar kapcsolatokra vonatkozó történeti állításokkal ugyanaz a baj: a történeti forrásokból ugyan kiolvasható a Zimonyi István-féle koncepció, de az ellentmondásban van a régészeti adatokkal. Az Oroszországban folyamatosan zajló újabb kutatásokat Türk Attila jóvoltából ismerjük. Munkáiból látható, hogyan szaporodnak a mai Baskíria északi, keleti és déli peremvidékein az ősmagyarokkal (is) kapcsolatba hozható lelőhelyek. A Baskíriából ismert karajakupovói (i. sz. 6–10. sz.) és kusnarenkovói (i. sz. 6–8. sz.) kultúra etnikai besorolása bizonytalan. Jelenleg azonban úgy tűnik, hogy mindkettőnek köze lehetett a baskírok és a magyarok etnogeneziséhez is. Vagyis régészetileg feltételezhető, hogy ennek a területnek nem csak a honfoglalás után keleten maradt magyarok életében volt jelentősége, továbbá a 6–10. században a baskírok és a magyarok elődei kapcsolatban állhattak egymással. (Mellesleg a baskír‒magyar kapcsolatok kérdésének van egy baskír olvasata is, miszerint mi, magyarok valójában baskírok vagyunk. Például 942-ben az Ibériai-félszigeten is baskírok kalandoztak, nem pedig magyarok.)

A III. fejezetről

Ez a fejezet a korai magyar‒török nyelvi kapcsolatok áttekintésével kezdődik, Róna-Tas András és Berta Árpád könyve alapján (West old Turkic. Turkic Loanwords in Hungarian. Wiesbaden, 2011.). A nyelvi adatokra alapozó szerzők a Don és a Kubán folyók vidékére lokalizálták a magyar‒török érintkezést, és azt 3-4 évszázad hosszúságúnak vélték.

Ez a hipotézis teljességgel ellentmond a régészet legújabb eredményeinek. Mostanában inkább az Alsó-Volgánál és Nyugat-Szibériában találnak ezt-azt… Kíváncsian várjuk a nyelvészek–régészek tudományos rangadó eredményét. Mindkét fél hazai pályán játszik, elvégre magyarok mindenhol voltak…

A fejezet leghosszabb része Bíborbanszületett Konstantín bizánci császár De Administrando Imperio címen ismert művének 38‒40. fejezetével foglalkozik. E kérdéskörön belül Zimonyi István legnagyobb erővel a honfoglaló magyaroktól leszakadt néptöredékek problémáját elemzi.

Konstantín ezt írta:

A türkök népének eredetéről, és hogy honnan származnak

… Az egyik rész kelet felé, Perzsia vidékén telepedett le, s ezeket a türkök régi nevén mostanáig sabartoi asphaloi-nak hívják, a másik pedig vajdájukkal és vezérükkel, Levedivel nyugatra ment lakni, az Etelküzü nevezetű helyekre… (De administrando Imperio/38., Moravcsik Gyula fordítása)

Egy másik művében (De ceremoniis aulae Byzantinae) Konstantín említí a servotioi (valószínű olvasata: sevortioi) népet, amelynek három fejedelme van, és fekete fiúknak is nevezik őket. A sevortioi ugyanaz a népesség, amelyik az örmény forrásokban sevordi alakban szerepel. Thúry József 1897-ben megjelent tanulmánya óta úgy tudjuk, hogy a sew ordi örmény szókapcsolat jelentése: ’fekete fiú’, és a sevordi/sevortioi csoport azonos a sabartoi asphaloi nevű magyar népességgel.

E témakörben Zimonyi István új megállapításai a következők:

1. A Konstantín által említett türk–kangar háború, mely a sabartoi asphaloi nevű csoport leszakadását eredményezte, valójában Marwān arab hadvezér (később bagdadi kalifa) 737-es, kazárok elleni hadjáratával azonosítható. Ekkor Marwān behatolt az erdőövezetbe is, ahol legyőzte a Saqāliba népet. Ez talán egy Volga melletti magyar csoport lehetett, amelynek egy része önként vagy Marwān „biztatására” a Kaukázusba települt.
2. Thúry József tévesen kapcsolta össze a sevordi és a sabartoi népet, Konstantín, a bizánci uralkodó a sevordi-t és a sabartoi-t két külön etnikai egységnek tekintette.
3. Bíborbanszületett Konstantín szerint a szavárd magyarok (sabartoi asphaloi) Perzsia határvidékén telepedtek le, ez a terület nemcsak a Kaukázussal, hanem a közép-ázsiai Horaszánnal is azonosítható. Konstantín művében Perzsia fogalma esetleg azonosítható a Kelet szinonimájaként is.

Zimonyi István ugyan bibliográfiájában hivatkozik Benkő Loránd 2009-ben megjelent művére (A Szovárd-kérdés. Fejezetek egy ősmagyar nemzetség történetéből. Budapest, 2009.), de a Benkő-féle érveket itt nem tárgyalja. Pedig írása végén Benkő is ugyanazt állítja, mint Thúry József, csak más alapon: azt, hogy a sevordi és sabartoi asphaloi csoportokat Bíborbanszületett Konstantín egy népnek tekintette (erről már írtunk a Rénhírekben).

A szerző alaposan megvizsgálta, hogy Konstantín szerint hol lehetett Perzsia határvidéke, ahová a sabartoi asphaloi csoport vándorolt. Úgy találta, hogy azok a források (Theophanész), amelyeket a bizánci császár használt műve megírásakor, Perzsiába beleértették Horaszán területét is. Ugyanakkor Konstantín az ibérekkel (grúzokkal) kapcsolatban is említi, hogy Perzsia vidékein laktak. A dolog tehát Zimonyi István szerint kétesélyes: nem lehet egyértelműen megállapítani, hogy a sabartoi asphaloi nevű magyar csoport hol telepedett le: Horaszánban, avagy a Kaukázusban.

Ugyanerre a megállapításra jutott zegernyei is, csak egy gyorsabb tudományos módszer, az úgynevezett hasraütés segítségével, midőn egy térképen kérdőjellel Közép-Ázsiát is megjelölte mint a szavárd magyarok lakóhelyét. Megjelent mindez 2011. március 11-én a Rénhírekben. Az írás egyes kommentelői rosszul fogadták ezt az ötletet. Pedig lám-lám, ez a lehetőség Zimonyi Istvánnak is eszébe jutott. Legyen ez intő példa mindenkinek – nem érdemes zegernyeivel vitatkozni, mert mindig igaza van (vagy legalábbis a jövőbe lát – és a múltba is, természetesen)…

A III. fejezet további része a muszlim geográfiai irodalom Ğayhānī-féle adatait elemzi. Ez a rész a szerző korábbi művén alapul (Muszlim források a honfoglalás előtti magyarokról. A Ğayhānī-hagyomány magyar fejezete. Budapest, 2005.).

A IV. fejezetről és megint az egészről

A Magyarok a Kárpát-medencében című fejezet először is áttekinti a Kárpát-medence történetét a hunok megjelenésétől a magyar államalapítás koráig. Ezután a Kárpát-medence környezetének politikai viszonyaira is kitér, majd A keresztény Nyugat és a 10. századi világ című alfejezetben kiszélesíti az áttekintést. Ez egy nagyon hasznos rész, a szerző jogosan írja, hogy „a középkori Európa történetét érdemes az eurázsiai steppe történetének figyelembe vételével együtt vizsgálni”. Célszerűnek tűnik ezt a fejezetet a téma kutatástörténetének bemutatásával tovább bővíteni.

Zimonyi István akadémiai doktori értekezésében valójában két mű rejlik. Érdemes lenne ezt a lehetőséget kibontani belőle. Egyrészt készülhetne belőle egy színvonalas összefoglalás, amely a kutatástörténetre alapozva bemutatja a magyar őstörténet kulcsmozzanatait, másrészt pedig a dolgozat III/1-3. fejezete kibővítve önálló monográfiában való publikálásra is érdemes.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)