Napjainkban tombol a Horthy-korszak iránti nosztalgia. Ha le kéne cserélni a forintot, az új pénznem is bizonyára a pengő lenne. Ráadásul ennek igazi magyar neve is, van: mindenki számára világos, hogy a  peng ’cseng, bong’ ige folyamatos melléknévi igenévi alakjából keletkezett, azért pengő, mert a pénzérme peng. Ebben csak akkor bizonytalanodunk el, ha szembesülünk azzal a ténnyel, hogy a ’pénz’ dánul penge, norvégul penger, svédül pengar – különösen, ha azt is tudjuk, hogy az utóbbi kettőben az -r csupán a többes szám jele (a mai svédben és norvégban a ’pénz’ szó plurale tantum). Az alakbeli és a jelentésbeli hasonlóság nagy: nem lehet, hogy a pengő e skandináv szavakkal azonos eredetű, és csak véletlenül cseng egybe a penggel?

Szépen peng...
(Forrás: mek.oszk.hu / A Dunánál: Magyarok a 20. században (1918-2000))

Nos, nem. Ezúttal naiv ítéletünk a pontos, az idegen nyelvekben való jártasság csak megzavar minket. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára szerint a pengő szó főnévként ’tengelykarika’ jelentésben bukkan fel 1501-ben, később ’csengő’ és ’sarkantyútaraj’ jelentésben is felbukkan, de csak 1808-tól adatolható ’ezüstpénz’ jelentésben. Márpedig igen valószínűtlen, hogy a 19. század elején éppen egy skandináv nyelvből vegyük át a ’pénz’ szót az ezüst pénzérmék jelölésére.

Azt azonban érdemes megjegyezni, hogy a pengő alakváltozata a  penge, mely szintén csak a 19. század elején bukkan fel, először ’vágó- vagy szúrószerszám fémből készült lapja’, majd a század második felében szintén ’sarkantyútaraj’, illetve ’kis kés’ jelentésben – sőt, a 20. század közepén a nyelvjárási  ’csengő’ jelentés is felbukkan. Az ilyen alakváltozatok más igéknél is előfordulnak: arról már írtunk, hogy a hulla is a hulló alakváltozata.

De térjünk vissza a skandináv pénzre! Ha megnézzük az izlandit is, látjuk, hogy ott peningar a ’pénz’ (ez a penningur ’pénzérme’ többes számú alakja), és penning néven a középkori Norvégiában is létezett pénzegység, de a mai svédben is előfordul ilyen alakban, ’aprópénz’ vagy ’készpénz’ jelentésben. Erről nem nehéz felismerni, hogy a német Pfennig rokona, az pedig egy váltópénz neve (így hívták a német márka váltópénzét is). Ezek mindegyike a germán *panningaz ’pénzérme’ zóból származik, akárcsak az angol penny. Az, hogy a germán tő miből ered, nem világos, de valószínűleg összefügg az angol-holland pan, német Pfanne ’serpenyő’ szavakkal: a pénzérméket és a serpenyőket ugyanis hasonló technikával, a fém laposra kalapálásával készítették.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Ezeket a pénzneveket más nyelvek is átvették, például a svéd penning mintájára lett a finn márka váltópénze a penni, a német Pfenningből származik a Lengyelország újjáalakulása után rövid ideig használ fenig, illetve a Bosznia-Hercegovinában ma is használt fening. De ami számunkra még érdekesebb, hogy a germán *panningaz szót átvették az ősszlávok is pěnędzь (kb. [peneⁿdzⁱ]) alakban, és a mai napig ezt használják a nyugati szlávok ’pénz’ jelentésben: lengyel pieniądz [p^jen^joⁿdz], cseh peníze [penyíze], szlovák peniaze [penyⁱaze] (utóbbi kettő szintén többes szám). Korábban a délszlávban és a keleti szlávban is megvolt, a szerb-horvátban pjenez, a régi oroszban пенязь [pen^jaz^j] ’pénzérme’ jelentésben; a bolgár nyelvjárásokban ma is előfordul a пенез [penez] ’ékszerként viselt pénzdarab’ jelentésben. 

És miért is érdekes ez annyira számunkra? Olvasóink bizonyára sejtik, hogy azért, mert ezek valamelyikéből származik a magyar pénz is. A magyarba eredetileg penez, piniz stb. alakokban került át (1201-től van rá adat), a magánhangzó eredetileg minden bizonnyal a *penezem ’pénzem’, *penezet ’pénzt’ típusú alakokban esett ki, és csak később, ezek analógiájára a szó többi alakjából is. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárából az is kiderül, hogy a középkorban a pénz is használatos volt pénznévként: a forint váltópénze volt.