Sokan érzik úgy, hogy a sok-sok évnyi nyelvtanulás teljesen értelmetlenül befektetett munka volt. Nem tudnak megszólalni az adott nyelven, nem értik az anyanyelvi beszélőket, és a szókincsük is inkább napról napra apad, ahelyett, hogy bővülne. Murányi Péter Természetes Nyelvtanulás [sic!] című könyve többek között nekik kínál új utakat a nyelvtanuláshoz.

A könyv szerzője számos nyelvet beszélő nyelvtanár, utazó, tolmács és fordító. Emellett a neurolingvisztikus programozás (NLP) tanára is. Sok évet élt különböző kultúrákban. Módszerét részben önállóan, saját nyelvtanulói és tanári tapasztalatai alapján dolgozta ki.

Amikor a több mint négyszáz oldalas kötetet kézbe fogjuk, az az érzésünk támad, hogy egy jól fejlett amerikai stílusú pszichológiai önsegítő könyvet tartunk a kezünkben. A címlapon és a hátlapon feltűnően sok az érzelemgazdag, felfokozott kifejezés: zseni, tökéletes, ragyogó. Vajon mi a célja a kötetnek? A hátlapon található szöveg többek között ezt ígéri:

„E könyv eszközök és módszerek seregét adja kezedbe, amelyekkel a megszokottnál sokkal könnyebben és vidámabban sajátíthatsz el új nyelveket.”

Mivel hazánkban mindenki tanul az iskolában legalább egy, de inkább két nyelvet, és nem mindenkinek megy ez könnyen, sokan nyitják ki nagy várakozással a könyvet. Mi is így tettünk. És nem is csalódtunk. Csak egy kicsit.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Ha belelapozunk

A könyv hat nagyobb részre, ezeken belül pedig öt-hét kisebb fejezetre oszlik. A szerző nem árul zsákbamacskát. Már a tartalomjegyzékben néhány mondatban összefoglalja, miről is szól az adott rész. A számozott fejezetek igen sok, pár bekezdésnyi vagy egy-két oldalnyi alfejezetre vannak osztva. Így az ember akkor sem veszít sokat, ha a buszon olvassa a könyvet, hiszen jó eséllyel sikerül leszállás előtt befejezni egy-egy egységet.

A szöveget alig-alig szakítja meg egy táblázat vagy rajz, párbeszéd csak egy-kettő van a könyvben. Feladatokat azonban időről időre találunk. A kötetet Rontó Lili humoros, fekete-fehér rajzai díszítik.

A szerző közvetlen, beszélt stílusban beszél a hallgatósághoz: anekdotázik és tegezi az olvasót. Gyakran fordulnak elő olyan szavak, amikkel egy hagyományos ismeretterjesztő műben nem szoktunk találkozni: tramplizik, vacakol, fröcsögés. A szerző nem csak a könyv borítóján, a szövegben is erős kifejezéseket használ.

Saját sikereiről és kudarcairól is beszél, mindezt beszélgetős és vicces hangvétellel. Rengeteg hasonlatot, példát használ, így elég könnyű olvasni a művet. Az igen érdekes, hogy mindig más-más megtanulandó nyelvet hoz fel példának. Így egy picit belepillanthatunk távoli, hazánkban kevéssé ismert nyelvek világába is.

Az első benyomásunk, miszerint tulajdonképpen pszichológiai önsegítő könyvről van szó, a könyv olvasása után is megmaradt. A könyv a „te is meg tudod csinálni”, „mindenki nyelvzseni”, „kezdj hozzá azonnal” gondolatokat ülteti el az olvasó fejébe. A szerző állandóan biztat, bátorít, lelkesít, poénkodik, sarkít – ami sokaknak vonzó, a konzervatívabb stílust kedvelőknek viszont meglehetősen idegen lehet. Kicsit mintha túl sok lenne a jóból, a lelkesedésből, a lihegésből, a véleményekből és értékítéletekből.

Mit olvasható ki a szeme állásából?
(Forrás: Wikimedia Commons / Valerius83 / CC BY-SA 3.0)

A pszichoterápiára való utalások sem segítik a magyar átlagolvasót túlságosan, hiszen hazánkban ezt a módszert nem ismerik olyan sokan, mint például az Egyesült Államokban. Emellett a szerző néha a hazánkban nem széles körben ismert neurolingvisztikus programozás (NLP) módszerét is beveti, például a helyesírási képességek javítása érdekében. A módszert nem próbáltuk, így nem tudjuk, beválik-e. Mindenesetre a nyest a témáról írt korábbi cikkéből az derül ki, hogy azt eddig tudományos mérésekkel nem igazolták, hogy a szemmozgások irányából következtetni lehet a személy agyi struktúráira.

Honnan hová?

A könyv hat nagy részre oszlik. Az első A beszéd ösztöne címet viseli, és azt taglalja, hogy az ember képes elsajátítani egy nyelvet anélkül, hogy szótárfüzetet használna, nyelvtani táblázatokat vágna be. Nem csak az anyanyelvét vagy anyanyelveit, hanem több másikat is, bármilyen életkorban.

A második rész a kultúrába való belépésről, bemerülésről szól. Mit jelent ez? A szerző azt javasolja, hogy elsőként utánozzuk az általunk megtanulni vágyott nyelv beszélőinek testtartását, szájmozgását, kézmozdulatait. Próbáljunk meg úgy gondolkodni és cselekedni, mintha mi is közülük valók lennénk. Tehát tegyünk úgy, mint amikor a kisgyerek ellesi a szülei arcjátékát, kézmozdulatait, hanglejtését. Ebben a fázisban beszélni, szöveget érteni egyáltalán nem kell. Az már a következő lépés.

Ez a gondolat meglehetősen szokatlan a nyelvtanulást csak az iskolapadból ismerők számára, hisz gesztusokról, arcjátékról a tanórákon nem igen esik szó. Szokatlan lehet azoknak is, akik nem szeretnek színészkedni, utánozni. Nekik nehéz dolguk lesz, ha a könyv módszerét akarják követni.

Utánzással tanul
(Forrás: Wikimedia Commons / sandeepr10 / CC BY 2.0)

A harmadik részben azok is ismerős kifejezésekre lelnek, akik csak hagyományos módszerrel tanultak eddig nyelveket. Itt az alapkészségek (beszéd, megértés, írás, olvasás) elsajátításáról van szó. Kommunikációs tippek a szemkontaktus megteremtésétől addig, hogy először kezdetleges nyelvtudásunkkal miként folyjunk bele mégis csak a társalgásba.

A negyedik rész ismét elrugaszkodik az iskolák világától. Azt mutatja be, mit tegyünk, ha nem vagyunk olyan szerencsések, hogy célnyelvi környezetbe utazhatunk nyelvet tanulni. Miként teremthetünk otthon például egy kis Írországot magunknak? És hogyan szerezzünk magunknak anyanyelvi mentort?

A következő rész a célok kitűzésében és a nyelvtanulás megtervezésében segíti az olvasót. Kérdőívek, ötletek, gyakorlati jó tanácsok vég nélkül. Az utolsó rész pedig mindenféle nehézséggel foglalkozik. Hogyan nyelvvizsgázzunk, melyik nyelvet válasszuk, hány nyelvet tanuljunk egyszerre, hogy frissítsük fel valamikor tanult, de rég elfeledett nyelveinket. A kötet végén pedig, mintegy zárszóként a szerző személyes véleményét olvashatjuk az anyanyelvről és a világnyelvről, illetve egy rövid fogalomtárat is találunk itt.

Válogassuk ki a nekünk tetsző dolgokat!
(Forrás: Wikimedia Commons / Takeaway / GNU-FDL 1.2)

Az már a bevezetőből is kiderül, hogy a könyvet érdemes kézikönyvként használni. Miután elolvastuk az egészet, úgysem fogunk minden ötletre és stratégiára emlékezni. De ha éppen arra vagyunk kíváncsiak, hogy miként javítsunk mondjuk a kiejtésünkön, elég belekukkantanunk a megfelelő fejezetbe.

Amit szívesen kihagytunk volna

Murányi Péter könyvének egyik szándékolt üzenete az, hogy egyik nyelv és egyik nép sem jobb a másiknál. Nagyon szimpatikus üzenet, igaznak is érezzük. Bár a szerzővel együtt tudjuk, hogy vannak olyan nyelvek, amiknek megtanulása valószínűleg nagyobb anyagi haszonnal kecsegtet, vagy más okból éppen hasznosabbnak bizonyul, mint egy másik. Ennek ellenére a nyest szerint sem bélyegezhetünk meg egyetlen nyelvet vagy nyelvváltozatot sem.

Ám a szerző hiába sugallja az elfogadást, hiába vonultat fel számtalan jól ismert és kevésbé ismert nyelvet, ha az anyanyelvével szemben kevésbé elfogadó. Sőt, már-már a magyar nyelv halálát vizionálja. Így kissé hiteltelennek érezzük a többi nyelv iránti lelkesedését is.

„Észak-Amerikában egyes magyarok ötven év után is úgy társalognak az anyanyelvükön, mintha egy hete érkeztek volna (illetve szebben mert itthon közben változott, „lepukkant” a nyelv).” (65. o.)

„Az is igaz, hogy az indoeurópai nyelvekből, főleg az angolból jövő töméntelen film, az esztelen fordítások özöne kikezdte a magyar gondolkodást, és – főleg a fővárosban – az emberek többsége nem tudja magát jól kifejezni.” (112. o.)

„A pesti közbeszéd lassan már egyfajta pidzsinnek nevezhető, és ha magyarul mondunk valamit, archaikusan hangzik. Ha elsivárul a beszédünk, szerinted mi lesz az eszünkkel? Jó nekünk, ha szétesik a nyelvünk, és nem tudunk gondolkodni? Már-már ott tartunk, hogy az igazi magyar nyelvet is külön kultúraként érdemes tanulmányoznunk.” (408. o.)

Úgy tűnik, a szerzőnek a „pesti közbeszéd” nagyon a bögyében van. Kár, hogy nem tudjuk meg a könyvből, pontosan mit is értünk pesti közbeszéden. Hisz a szerző maga is használ olyan új keletű, köznyelvi kifejezéseket, hogy atombiztos. Sőt, a könyv egész stílusa meglehetősen közvetlen, gyakran találunk benne beszélt nyelvi fordulatokat, főként a fiatalabb generáció által használt kifejezéseket.

A magyar pidzsinizálódását sem értjük egészen. Hisz Budapesten és közvetlen környékén él a magyarországi magyarok nagyjából ötöde, akiknek anyanyelve a „pesti közbeszéd” – amennyiben ez a kifejezés a budapesti köznyelvet jelenti. A pidzsin nyelvekről pedig pont azt tudjuk, hogy nincsenek anyanyelvi beszélői. Emellett a magyarról azt sem mondhatjuk el, hogy egyszerűsödne a szerkezete, holott a pidzsin nyelvekre ez is jellemző.

Vajon mi az a
(Forrás: Wikimedia Commons / GFHund / GNU-FDL 1.2)

A könyvben azt is határozottan ellenszenvesnek éreztünk, hogy a szerző minden szándéka ellenére néha bizony nem lelkesíti, hanem elbizonytalanítja az olvasót, esetleg be is skatulyázza. Álljon itt erre néhány példa. A helyesírással foglalkozó alfejezet például így kezdődik:

„A helyesírás körül nagy hűhót szoktak csapni, különösképpen angol nyelvterületen, pedig nem kell hozzá ész. Két képesség szükséges hozzá, melyeket egy igen bonyolult teszttel vizsgálhatsz meg magadban. Fel tudod idézni egy barátod képét? Nem kell tudatosan látnod a részleteket, csak érezni, hogy ez ő. Ha igen, megvannak a helyesíráshoz szükséges képességeid.” (217. o.)

Itt e sorok írója, aki ugyan világ életében jó helyesírónak számított, igencsak megdöbbent. Ugyanis egyáltalán nem tudja felidézni sem barátai, sem a közeli családtagjai képét. Sőt, új frizurával fel sem ismeri őket. Akkor most mi van? Hiányoznának a helyesírásra való képességei?

Ők ne is gondoljanak a nyelvvizsgára?
(Forrás: Wikimedia Commons / DVIDSHUB / CC BY 2.0)

Hasonlóképpen, ha a könyvet egy szakközépiskolás vagy egy nyugdíjas szakmunkás forgatja, nem valószínű, hogy örömmel olvassa a következő sorokat a nyelvvizsgázáshoz feltétlenül szükséges képességekről:

„Másodszor pedig egy gimnazistától elvárható szellemi képességekre: némi logikára, figyelemre, érvelni tudásra.” (339. o.)

Ha az „egy gimnazistától elvárható szellemi képességekre” részt kihagynánk a mondatból, senki nem érezhetné sértőnek, és a lényeg benne lenne. De aki bármilyen okból nem végzett gimnáziumot, itt jogosan megbántódhat. Róla már nem is feltételezhető, hogy van némi logikája, tud figyelni és érvelni?

Kinek ajánljuk a könyvet?

Murányi Péter könyvét sokan haszonnal fogathatják, akár nyelvtanulók, akár nyelvtanárok. Véleményünk szerint a legtöbbet azok profitálhatnak belőle, akik kicsit vagy inkább nagyon kedvet éreznek a nyelvtanuláshoz. Akik szívesen szánnának erre időt és energiát, de még nem igazán tudják, merre is induljanak. A kísérletező kedv szintén fontos ahhoz, hogy valóban profitáljunk a könyvből.

Azoknak a rutinos nyelvtanulóknak is ajánljuk, akik szívesen kipróbálnának valami olyat, amit eddig még nem gyakoroltak. Nagyon sok ismerős stratégiát fognak találni az oldalakon, de biztosan lesz egy-két meglepő, kipróbálásra érdemes ötlet, játék vagy feladat. Érdemes szemezgetni.

Lesznek meglepő ötletek
(Forrás: Wikimedia Commons / Sander van der Wel / CC BY-SA 2.0)

Kinek nem ajánljuk a könyvet?

Könyvekről olvasna?

További könyvismertetések a nyesten!

Azoknak semmiképpen nem ajánljuk, akik azt gondolják, hogy ezzel a módszerrel úgy tanulhatnak meg egy nyelvet, hogy időt és energiát nem kell ráfordítaniuk. Azoknak sem, akik azt várják, hogy nulláról indulva három hónap múlva nekiugorhatnak a felsőfokú nyelvvizsgának. A könyv nem csodát ígér, csak élvezetes, de időt és energiát igénylő módszert, illetve számtalan kis trükköt.

Annak ellenére, hogy a könyvben valóban sok hasznos ötletet talál minden nyelvtanuló, vannak, akik jobban teszik, ha nem veszik kézbe a könyvet. Azok,

• akik nem szeretik a tegező, közvetlen stílust;
• akiktől idegen a lelkesítő, dicsérő hangnem;
• akik könnyen megbántódnak (például ha kiderül, probléma lehet, ha nem végeztek gimnáziumot);
• akik kész receptet szeretnének kapni minden lépéshez;
• akiket bánt, ha anyanyelvüket lepukkantnak nevezik;
• akik idegenkednek attól, ha pontos nyelvészeti terminusokkal leírható jelenségeket köznapi szavakkal, esetleg nem egészen szabatosan mutatnak be.

Aki a fentiek alapján még nem tudja eldönteni, érdemes-e megismerkednie a természetes nyelvtanulás módszerével, az meghallgathat a szerzővel egy beszélgetést a témáról.

Azok, akik pedig szívesen belelapoznának a könyvbe, a Mindennapi NLP honlapjáról letölthetik a könyv első fejezetét. Ebből megismerkedhetnek a szerzővel és a módszer alapelveivel.