Az évzáró és a bizonyítványosztás a tanév talán legkellemesebb eseménye, ugyanis azt jelenti, vége a tanévnek. Akármilyen is lett a bizonyítvány – ha nem buktunk meg –, mostantól két hónapig rá se kell gondolnunk a tanulásra, a felelésre, a dolgozatokra, az érdemjegyekre... Egyszóval mindarra, ami az iskolát rémes, kiállhatatlan hellyé teszi.

Ilyenkor, amikor – ki büszkén, ki pedig kissé szégyenkezve – átvesszük a bizonyítványt, már nem gondolunk arra, hogy a matek témazárónál a padtársunkról másoltuk a trigonometrikus egyenlet megoldását, hogy a biológiafeleletnél nem jött rosszul, hogy a hátunk mögött ült az az osztálytársunk, akit már felvettek a színművészetin a súgó szakra, hogy Mária Teréziáról és II. Józsefről a legtöbbet mégiscsak a harisnyanadrágba rejtett szupermini és szuperszexi puska tudta, hogy a Kosztolányi Édes Annájáról a beadandó esszét az unokatesó írta, aki amúgy is csak egy bölcsész... Ilyenkor már csak a jól megérdemelt jelesek, a kis szerencsével megszerzett jók, az igazságtalan közepesek, a ne-is-beszéljünk-róla elégségesek beszélnek. A család örül – „Büszke vagyok rád, édes fiam!” –, vagy beletörődik – „Na, idén se buktál meg, jövőre jobban fel kell kötnöd a gatyád!” –, de leginkább mindenki igyekszik gyorsan elfelejteni ezt az egészet...

Ki mit tud?
(Forrás: Molnár Cecília Sarolta)

Mit mondanak az osztályzatok, és mit nem?

Lássuk először is, hogy mit mondanak az év végi osztályzatok! A kérdés megválaszolása első körben teljesen egyértelmű: az év végi osztályzatok az egész éves teljesítményt jellemzik egy ötfokozatú skálán. Az év végi osztályzatot úgy számoljuk ki, hogy az év közben megszerzett érdemjegyeket átlagoljuk. No és mire lehet év közben jegyeket szerezni? – Ez elég változatos; tantárgyanként is eltérő lehet: felelés, dolgozat, kiselőadás, házi dolgozat, szorgalmi feladat stb. Hogy a dolog ne legyen igazságtalan, a különböző jegyeket súlyozni szokták: a témazáró dolgozat „jobban beszámít” az év végi osztályzatba, mint a szorgalmi házi feladat. Az év végi osztályzat tehát nem más, mint az év közbeni számonkérések eredményeinek az átlaga.

És miről informálnak ezek a jegyek? – Természetesen arról, hogy az adott tantárgy adott számonkérésére a diák milyen mértékben készült fel. Azaz mennyire volt képes a megadott tananyagot elsajátítani, a tanult módszereket begyakorolni, és azt az elvárt formában visszaadni, reprodukálni. És hogy ez is igazságos legyen, a tanár csak olyat kérdez, ami előkerült az órán. Azaz végső soron az érdemjegyek azon múlnak, hogy milyen képességei vannak a tanulónak, illetve, hogy milyen a szorgalma. Az esetleges képességhiányt szorgalommal pótolva ugyanúgy elérhető jó minősítésű eredmény, mintha eleve jó képességűek lennénk, de meglehetősen lusták. De hogy melyikről van szó az adott esetben?

Forrás: Wikimedia Commons / Paolodapogi / CC BY-SA 3.0

Erről már nem szól az osztályzat. És még sok mindenről nem ad információt: nem szól például arról, hogy a korosztályunkon belül az országos átlaghoz képest hol állunk. Az elitiskolában megszerzett közepes lehet, hogy „jobb”, mint a szakiskolai jeles. Nem szól arról sem, hogy a saját osztályunkon belül milyen a tudásunk, teljesítményünk. Milyen módon kaptunk jelest: nagyon szorgalmasak voltunk, vagy lusták, de eleve jobbak a képességeink, esetleg néha csaltunk? Nem szól arról, hogy magunkhoz képest mennyit fejlődtünk, honnan, hova jutottunk el.

Ennek következtében a rendszer – bármennyire is törekszik az igazságosságra – végtelenül igazságtalan. Képzeljünk el egy fogyókúrás tábort – szól Knausz Imre igen szemléletes példája –, ahova különböző mértékben elhízott emberek jelentkezhetnek. Minden másnap megmérjük őket, és azt jutalmazzuk, azt dicsérjük meg, aki a legkevesebb kiló. Mi fog történni? Az eleve kisebb testtömegű túlsúlyosak jutalmat kapnak, megerősítést nyernek, míg a nagyon elhízottak felmérik, hogy ők akárhogyan koplalnak, esélyük sincs annyit fogyni, hogy jutalmat kapjanak, így egy idő után feladják ezt a fogyókúrás versenyt. Ugye ez nem tűnik átütően igazságosnak? Pedig nincs ez másképp az iskolában sem, csak ott nem tűnik fel: a különböző képességű diákok nem személyre szabott fejlesztést és értékelést kapnak, hanem ugyanannak a standardnak kell, hogy megfeleljenek.

Egyenlő elbírálás
(Forrás: Facebook)

Pedig az egyéni értékelésből származó információ igenis fontos lenne számunkra ahhoz, hogy a tanulás valóban a fejlődésről szóljon, kinek-kinek a saját szintjéhez képest mondjon valamit arról, hogy éppen hol áll. De ahhoz, hogy az értékelés valóban a tudásról – és ne az iskola által elvárt viselkedésről – szóljon, a diákok képességeit kéne mérni különböző feladatokban, és nem a szorgalmukat, türelmüket, iskolakonform magatartásukat. Erre azonban a mai osztályozási, jegyadási gyakorlat nem ad lehetőséget, ugyanis benne két, egymástól radikálisan eltérő értékelési módszer vegyül össze egymással.

Háromféle értékelés?

A modern pedagógiában három, különböző szerepű értékelési formát szokás megkülönböztetni: a bemeneti (vagy diagnosztikus), a fejlesztő (vagy formatív) és a minősítő (vagy szummatív értékelést). Lássuk, miért kell rögtön háromféle, és hogy melyik mire jó!

A bemeneti értékelést szokás mérésnek is nevezni – felmérés értelemben. Ez az értékelés valóban csak diagnózis; célja, hogy a tanulási folyamat elején felmérje a tanulók képességeit a fejleszteni kívánt területen. Ha például szövegértési képességet kívánjuk fejleszteni, akkor még mielőtt nekivágnánk, kiválasztanánk az olvasandó szövegeket, kitalálnánk a feladatokat, tájékozódnunk kell arról, hogy hogyan állnak a tanulók a szövegértéssel. A bemeneti tesztek megíratásának a célja kizárólag az informálódás. A tesztek eredményeit természetesen számszerűsíteni kell (pl. százalékban megadni), de ez az érték nem számíthat bele semmi későbbi értékelésbe (!), így osztályzat sem járhat rá. A tanár ennek az eredményeit felhasználva tudja kialakítani az egyéni vagy a kiscsoportos fejlesztés irányait. A fogyókúratábor hasonlatát továbbvíve: ez felel meg annak, hogy a vállalkozókat a tábor legelején lemérjük, kiszámítjuk testtömegindexüket, kikérdezzük táplálkozási és sportolási szokásaikat stb.

Előtte, utána
(Forrás: Wikimedia Commons / CC BY-SA 2.0)

Valljuk be: meglehetősen szokatlan gondolat ez! Az iskolai gyakorlat ugyanis éppen ennek az ellenkezőjét mutatja: az iskolában nem cél, nem szokás a hiányosságokat feltárni. Éppen arról szól minden egyes megmérettetés, hogy a hiányosságainkat eltitkoljuk! (Gondoljunk a megmérettetéseken használt illegális segédeszközök gyakori használatára, vagy arra a vizsgáztatói attitűdre, hogy „csak nehogy kiderüljön, hogy mennyi mindent nem tud”.) A diagnosztikus értékelés – ha lenne rá példa – éppen arra szolgálna, hogy mind a tanár, mind pedig a diák tisztába jöjjön azzal, hogy mik a diák erősségei (mi megy jól), és mik a gyengeségei (mit kell még fejleszteni). Ha egy bemeneti mérés jól van megszerkesztve, mindezekre a kérdésekre  – az adott képességek vonatkozásában – megközelítően pontos válaszokat adhatunk.

Ha továbbra is kompetenciákat fejlesztő oktatásban gondolkodunk, a diagnózis után el kell, hogy induljon az – akár egyénre szabott – fejlesztés. Valójában ez maga a tanulási folyamat. Eközben mindvégig szüksége van visszajelzésre, információra mind a tanulónak, mind pedig a tanárnak. Erre szolgál a fejlesztő (vagy formatív) értékelés. Ez nagyon változatos lehet, akár egyénre szabottan is eltérő: szöveges (szóbeli vagy írásbeli), illetve számszerűsíthető. A cél nem más, mint a tanulási folyamat befolyásolása – lehetőleg pozitív irányban: megerősítés és visszajelzés a fejlődésről. Fogyókúrás példánkat folytatva: a fejlesztő értékelés az, amikor időről időre újra megmérjük a résztvevők testtömegindexét, ebből grafikont készítünk, beszélgetünk velük a diétájukról, sportolási szokásaikról, az eredményes gyakorlatokat megerősítjük, az eredményteleneket elhagyjuk. Mindezt annak érdekében, hogy a fogyókúrás tábor végén mindenki az egyéni lehetőségeihez képest a legjobbat tudja teljesíteni.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A tanulási folyamat végén ugyanis elkövetkezik a végső számadás: a tanulási folyamat eredményeit minősítő, úgynevezett szummatív értékelés. Ez az igazi megmérettetés, amelynek van tétje, az eredménye számít. Nyelvtanulás során ilyen lehet a nyelvvizsga vagy a nyelvi érettségi, a szövegértési képesség fejlődésének lezárásaként a magyarérettségi szövegértési része. A fogyókúrás táborban pedig az utolsó mérlegelés eredménye. A szummatív értékelés célja, hogy információt adjon arról, hogy mennyire volt sikeres, eredményes a tanulási folyamat. Az ilyenfajta minősítések számszerűsítendők, de persze tartozhat hozzájuk szöveges értékelés is. Ez a fajta értékelés egy előre kitűzött, ideális szinthez képest méri meg az adott tanuló tudását. Igen, jól látja az olvasó, hogy a mai iskolai gyakorlatban ez az az értékelési forma az, ami a leginkább, lépten-nyomon jelen van.

Mi a baj a bizonyítvánnyal?

Mit közöl tehát az év végi bizonyítvány? – Teljesen világos: a szummatív értékelést közli, a tanulási folyamat lezárását jelenti számszerűsített formában. Azonban azok az érdemjegyek, amelyekből végül összeáll az év végi osztályzat nem kizárólag szummatív értékelésekből állnak! Kapunk jegyet arra is, ha összegyűlik öt pirospont a szorgalmikból, vagy ha összegyűlik három feketepont az elmaradt házik miatt. Aztán kapunk jegyeket feleletekre, kisdolgozatokra – ezek világosan nem szummatív, hanem inkább formatív jellegű értékelések. Azaz a fából vaskarika tipikus esetével van dolgunk.

Ajánlott irodalom

Knausz Imre (2008): Mit kezdjünk az értékeléssel? Adalékok az integrációs nevelés pedagógiájához. Educatio Társadalmi Szolgáltató Közhasznú Társaság, Budapest.