nyest.hu
Kövessen, kérem!
Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
A MAGYAR NYELVSTRATÉGIA TÖRTÉNETE 6.
„Ma egy vidéki harmadosztályú
labdarúgócsapatnak nagyobb az anyagi
támogatottsága, mint az egész magyar
nyelvművelésnek”
Az MTA Magyar Nyelvi Bizottságának 1995. október 9-i ülése

A magyar nyelvstratégia története című cikksorozatunk aktuális részéből az derül ki, hogy miért nem tartotta jónak a nyelvpolitika elnevezést Fábián Pál, aki nem értette, hogy miért kell egy differenciálódási elmélet jegyében a magyart sok-sok változatra szakítani. Mindemellett megtudjuk, hogy közel 20 év alatt semmi sem változott a focira és a tudományra fordított pénz arányában.

Jánk István | 2014. október 15.
|  

A magyar nyelvstratégia történetével foglalkozó cikksorozatunkban már szó esett a nyelvművelés elnevezés problematikusnak tartott mivoltáról, terminológiai helyzetéről, a magyar nyelv többközpontúságának kérdéséről. Ezen kívül megvizsgáltuk, hogy az 1995. októberi ülés egyik vitaindítója, Balázs Géza tanulmánya mennyiben egyezik a Magyar Nyelvstratégiai Intézet feladatait meghatározó kormányrendelettel. Most Fábián Pál hozzászólását ismertetjük.

Fábián Pál (1922–2008)
Fábián Pál (1922–2008)
(Forrás: matud.iif.hu)

Bezzeg a focira van pénz, a nyelvművelésre meg nincs

Miután Benczédy József befejezte hozzászólását, Fábián Pál pár perc erejéig önmagának adta meg a szót. Először is azt taglalta, hogy a nyelvművelésre jóval kevesebb pénzt fordít az állam és az Akadémia, mint a megelőző években bármikor. Ezt egy nagyon szemléletes hasonlattal érzékeltette:

Az állam – nem tudom, tervszerű volt vagy nem volt tervszerű – és az Akadémia a nyelvművelés mögül tulajdonképpen de facto kivonult. Keserű kimondani, de kimondom: ma egy vidéki harmadosztályú labdarúgócsapatnak nagyobb az anyagi támogatottsága, mint az egész magyar nyelvművelésnek. […] Ha nem kap megfelelő infrastruktúrát a magyar nyelvművelés (nem azt mondom, hogy dúskáljunk az anyagi javakban), minden össze fog omlani egyik napról a másikra. […] Nagyon szomorú a helyzet, és még szomorúbb lesz, ha az Akadémia nem látja azt be, hogy a nyelvművelésre társadalmilag van szükség, és hogy a magyar nyelvnek súlyos kára lesz abból, ha a nyelvművelés leáll.

„Ma egy vidéki harmadosztályú <br>labdarúgócsapatnak nagyobb az anyagi <br>támogatottsága, mint az egész magyar <br>nyelvművelésnek”
Forrás: Wikimedia Commons / Wilson Delgado

Eltekintve attól, hogy olykor ki lett mondva, hogy a nyelvművelés áltudomány, az azért elég szomorú, hogy közel húsz év alatt semmi sem változott ilyen téren. A társadalmilag valóban fontos tudományos és kulturális tevékenységekre (az oktatástól kezdve a különféle művészeti ágak támogatásáig) nem jut kellő ráfordítás az államtól. Ennek fényében pedig nem meglepő, hogy például a közoktatás (amit az egyetemi kutatások is befolyásolnak jobb esetben) nem tud mit kezdeni a társadalmi és egyéni különbségekkel vagy a különböző hátrányos helyzetű tanulókkal.

A gondolatmenet azért is nagyon érdekes, mert jól szemléleti azt a társadalmi beidegződést, hogy Magyarországon három dologhoz biztosan mindenki ért: a politikához, a focihoz és a nyelvhez (a negyedik az oktatás, de erről itt nem esik szó). Továbbá megállapíthatjuk Fábián Pál hozzászólásából azt is, hogy a focira már akkor is volt pénz, ellenben egy szerinte társadalmilag hasznos dologra nem.

Fábián Pál megjegyzéséből egy dolgot mindenképp érdemes kiemelni: azt, hogy fölmerül, hogy a nyelvművelésre nincs társadalmilag szükség. Azért nincs, mert a hagyományos nyelvművelés nem szól egyébről, mint egyesek személyes, szubjektív utálatának, nemtetszésének a kivetítésről más nyelvhasználók irányába. Vagyis egyes kifejezések tiltásáról, megbélyegzéséről, ami kivetül a nyelvhasználókra is. Persze, ha úgy értjük a nyelvművelést, hogy az a nyelvi ismeretterjesztést, tanácsadást vagy nyelvi műveltség gyarapítását célzó tevékenységet jelenti, akkor semmi gond nincs vele. Ám Fábián Pál nem erre gondolhatott – a hozzászólása további része legalább is erre utal:

Szöget ütött a fejembe, hogy nem kellene-e Balázs Gézával egyetértve tevékenységünket nyelvstratégiának átkeresztelni, hátha azt jobban megérti pl. egy mai közéleti ember […] vissza kellene térni talán a Nyelvművelő Bizottság-hoz, ha nem merjük a nyelvstratégiai vagy nyelvpolitikai megjelölést vállalni. A nyelvpolitikai-t semmiképp sem ajánlanám, mert a politika szó veszélyessé vált.

A politika szó veszélyessé vált
A politika szó veszélyessé vált
(Forrás: Wikimedia Commons / Willtron / CC BY-SA 3 0)

Majd Fábián Pál így folytatja:

A Tolcsvai Nagy Gábor-féle tanulmányban van egy sarkalatos mozzanat, a nyelvi differenciálódási tétel. A szerző ne haragudjon meg, de én ebben nem hiszek. Tudniillik: ha a mai magyar nyelvet differenciálódó folyamatban levőnek vélnénk, akkor ez azt involválná – mivel differenciálódni csak korábbi egység tud –, hogy pl. az én diákkorom magyar nyelve, az 1930-as évek magyar nyelve egységesebb volt, mint a mai.

[…] én abban sem hiszek, hogy a regionális változatok olyan nagyon el akarnának különülni a központi magyar nyelvi normától. Nem hiszek abban, hogy pl. a Dunának az északi partján egy más, külön normájú magyar nyelv van – mert nincs. […] De hát akkor nekünk miért kell egy differenciálódási elmélet jegyében a magyart sok-sok változatra szakítani?

Fábián Pál félreértette vagy szándékosan nem értette Tolcsvai Nagy Gábor tanulmányának ezt a részét, így hamis állítást adott Tolcsvai Nagy szájába. A tanulmányban ugyanis nem arról van szó, hogy régebben egységesebb volt a magyar nyelv és most kezdett pluralizálódni. Sokkal inkább arról, hogy ez a pluralista nézet nem olyan régen kezdett itthon kibontakozni, és a nyelvészet központi témájává válni. Ezt Tolcsvai Nagy Gábor ekképp fogalmazza meg az említett vitaindító tanulmányában, szinte előre reflektálva Fábián Pál kritikájára:

Föltételezhető, hogy a hazai nyelvművelésnek a szűkítő nézőpontja összefügg a szociolingvisztika kissé nehézkes befogadásával, művelésének a kívánatosnál lassúbb megindulásával. Ismeretes, hogy a hetvenes években megindultak már szociolingvisztikai kutatások itthon is, például Bernstein nézeteinek ismertté válása nyomán, a hátrányos helyzetek felmérésére, e kutatásokat azonban nem engedték kibontakozni. […] Nem arról van szó, hogy korábban ne lett volna nyelvi rétegződés a magyar nyelvben, ill. hogy ezt a magyar nyelvtudomány és nyelvművelés nem ismerte volna föl, legalább részlegesen. Inkább arról, hogy a csoport-önkinyilvánítás megnyíló lehetőségét maguk a csoportok, rétegek kihasználják, s nyelvhasználatukban régebbi hagyományokra (például nyelvjárásokra, városi nyelvváltozatokra) vagy újabban kialakított nyelvváltozatokra támaszkodnak, azokat erőteljesebben érvényesítik.

Sok réteg alkot egy egészet
Sok réteg alkot egy egészet
(Forrás: Wikimedia Commons)

Tehát nem kell „egy differenciálódási elmélet jegyében a magyart sok-sok változatra szakítani”, hanem egyszerűen azt kell belátni, hogy a magyar nyelv nem egységes, többféle változatban él, és ezek a változatok bizonyos szempontból igenis eltérnek a központi standard normától. Ez az eltérés lehet csupán egy-egy kifejezés, de lehet akár egy, a standardnak nem megfelelő, mégis következetesen alkalmazandó szabály (pl. nákolás vagy suksükölés).

Summázva tehát: Fábián Pál teljesen jogosan nem hitt abban, hogy a nyelvváltozatok olyan nagyon el akarnának különülni a központi normától, illetve hogy a magyar régebben (az ő idejében) kevésbé volt egységes. De Tolcsvai Nagy Gábor nem is ezt mondja, hanem arra próbál rávilágítani, hogy a nyelvművelés hagyományos felfogása tudománytalan és idejétmúlt, bárhogyan is nevezzük azt.

Lehet nyelvpolitika, nyelvi tervezés, vagy nyelvművelés a tevékenység neve, ha az előíró szemléletet követi, ugyanúgy káros és társadalmilag nemhogy nem hasznos, hanem egyenes kártékony. Az egész elnevezéssel kapcsolatos problémafelvetésről pedig a következő vicc jut eszünkbe:

– Professzor úr! Igaz, hogy ön veri a feleségét?

– Nem igaz. Nem vagyok professzor, csak egyetemi docens.

Felhasznált irodalom

Nádasdy Ádám (2008): A hír igaz

Nyelvi tervezés, nyelvi politika II. rész: Tájékoztató; Hozzászólások (1996), Magyar Nyelvőr 120/4, 380–402.

Tolcsvai Nagy Gábor (1996): Lehetőségek és kötelességek a magyar nyelvi tervezésben, Magyar Nyelvőr 120, 237–249.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
1 mederi 2014. október 16. 14:46

"Eltekintve attól, hogy olykor ki lett mondva, hogy a nyelvművelés áltudomány,.."

Mondta-e valaha valaki, hogy tudomány a nyelvművelés? Nem tudom, de nem hiszem, hogy ez fontos volna..

A nyelvművelés egyfajta folyamatos nyelvújítás, ami a nyelv "naprakész"-ségével és "külső megjelenésével" (helyesírásával) kell foglalkozzon.

Nem hiszem, hogy nyelvünk "össznépi rétegszumma-hangzattal" és "írásmóddal" a világnak és maguknak a "rétegenek" egymás közötti használatával egyértelmű és érthető volna.

Nem is értem, miért erősködik valaki is a "sztendered" nyelv szintentartása, fejlesztése és általános elsajátítása ellen, és miért gondolja, hogy "kártékony" lenne! (A cikk nem meggyőző számomra..)

2 menasagh 2014. október 16. 18:10

Maga a szó, hogy nyelvművelés már hamis. A művelés nem megtartást vagy fenntartást jelent hanem átalakítást kihasználást ami akár jellegvesztéssel is járhat.

3 Pasinszki 2014. október 16. 23:55

"Mindemellett megtudjuk, hogy közel 20 év alatt semmi sem változott a focira és a tudományra fordított pénz arányában."

Ez ugyan lehet igaz, de hogy jön ide? A nyelvművelés áltudomány.

4 Pasinszki 2014. október 17. 00:01

1 mederi 2014. október 16. 14:46

Nem is értem, miért erősködik valaki is a "sztendered" nyelv szintentartása, fejlesztése és általános elsajátítása ellen, és miért gondolja, hogy "kártékony" lenne!

"A táblánál álltam, körzővel, vonalzóval, s a jó tanulók biztonságával szerkesztettem az ábrát, az aznapi leckét. Egyenest húztam a B és F pontok között. „Mondd is, amit csinálsz” szólt hozzám a tanár.

– Egyenest húzok a bé és áff pontok között – feleltem. A tanár mosolyogva felütötte a fejét. „Mi között?”

– A bé és áff pontok között – ismételtem. Egy kicsit tájszólásban beszéltem.

– Nem áff, hanem eff.

– Igenis.

– Mondd ki, hogy eff.

– Áff – mondtam tisztán és félreérthetetlenül.

– Nem áff! Mondd, ahogy kell.

Hallgattam. Tudtam, hogy nálunk tájszólásban beszélnek, nem ő-vel, amit később igen szépnek találtam, hanem az e-t hol egész zártan ë-nek, hol nyíltan csaknem á-nak ejtve; közönségesebb szavainkat például, ha a pusztaiak módjára morzsolás helyett zsurmolást mondtunk, anyánk elég gyakran kijavította, de csak a szavakat, mert a hangokat ő is úgy ejtette, mint mindenki. Nagyapa is gúnyolódott néha velünk, mert ő alföldiesen beszélt; igaz, hogy néha mi is nevettünk az ő szavain.

– No, mondd hát – s nyelvem megbénult. Hirtelen meggyűlöltem a kiejtésemet.

– Mi lesz?

– Áff – nyögtem ki végre halkan, végső erőfeszítéssel. Az osztály felröhögött.

– Hová való vagy? – kérdezte a tanár.

Nem válaszoltam.

– Pusztai! – kiáltotta valaki.

– Bregócs."

Hát pl. ezért.

5 mederi 2014. október 17. 21:12

@Pasinszki:

Azért mert egy tanár "durva" volt veled, nem biztos, hogy rosszat akart neked..

Én mikor "feljöttem" Pestre (9 évesen), észrevettem azonnal, hogy jobb ha nem szólalok meg addig, míg a "közös" nyelvet el nem sajátítom. Három napig nem nagyon szóltam, csak figyeltem.. Féltem, hogy kinevetnek, vagy nem értenek minden szót meg a többiek, amit mondok..

Ha nem tanították volna meg neked a "közös nyelvet", az életed során naponta találkoztál volna hasonló értetlenkedő, "kellemetlekedő" emberekkel..

Információ
X