Milyen vízszintes vonalat írjunk két szó közé, mondjuk a Jász-Nagykun-Szolnok megye vagy a Duna–Majna–Rajna-csatorna névben? Kötőjelet (-), nagykötőjelet (–) vagy gondolatjelet ( – )? Esetleg valami még hosszabbat (—)? Az ehhez hasonló kérdések sokaknak fejtörést okoznak, még az akadémiai helyesírási szabályok ismeretében is, mint arról már korábban írtunk. Várhatóan az új szabályzat ezen a téren is változásokat hoz, egyes kérdésekben megengedőbb lesz, illetve eddig nem szabályozott kérdésekben is iránymutatást nyújt. Vajon mindig ilyen bonyolult volt ez a vonalhúzogatás? Cikksorozatunkban a régebbi helyesírási szabályzatokat vesszük górcső alá, a kötőjelek után nyomozva. Ma a 19. századi elképzeléseket ismertetjük.

Kisszótár – vonalak

Mielőtt kinyitnánk a legrégibb helyesírási szótárt, tisztázzuk a fogalmakat. Hogy hívják ezeket a vízszintes vonalakat? Az alábbiakban a vonalak magyar neveit, angol elnevezését, egy példát és a karakter Unicode-kódját adjuk meg. Meg kell jegyeznünk, hogy a mindennapi számítógépes gyakorlatban a kötőjel és a mínuszjel egybeesik: mindkettőre a számítógép billentyűzetén található mínuszjelet használjuk. Ennek neve az angolban hyphen-minus ’kötőjelmínusz’, és Unicode-kódja U+002D. A Unicode kódtáblázatban szerepel külön kötőjel is (U+2010), de ez a fontkészletek nagy részében és a billentyűzeteken általában nem szerepel. A mai magyarban használt nagykötőjel és a gondolatjel viszont teljesen azonos karakter: – (U+2013). Míg a nagykötőjel „tapad”, azaz a két oldalán nincs szóköz, a gondolatjelet szóközök határolják.

• kötőjel (diviz, angolul hyphen) pl. ide-oda (a gyakorlatban hyphen-minus U+002D)
• nagykötőjel (hosszú kötőjel, félkvirtmínusz, angolul n-dash) pl. Hollandi út 8–10. U+2013
• gondolatjel (félkvirtmínusz, angolul n-dash) pl. Tegnap – huszadikán – érkeztünk. U+2013
• kvirtmínusz (angolul m-dash) a magyarban most nem használt, — U+2014
• mínusz (angolul minus sign) pl. −17 ’mínusz 17’ U+2212

A fentiekben előforduló kvirt ’négyzet’ szó nyomdaipari, tipográfiai mértékegység. Azt a méretet jelenti, amekkorát az adott betűtípus adott fokozatából az m betű elfoglal. A félkvirt ezzel szemben az n betű nagyságát jelenti, a negyedkvirt pedig az i betű által elfoglalt helyet. Ez a vonalak tekintetében azt jelenti, hogy a kvirtmínusz olyan széles, mint egy m, míg a félkvirtmínusz szélessége az n betű szélességével egyezik meg. Ezt tükrözi egyébként a vonalak angol elnevezése is.

Kötőjel, nagykötőjel, kvirtmínusz
(Forrás: Wikimedia Commons / Richard Lyon)

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Az első szabályzat: a kötjel

A Magyar Tudományos Akadémia először 1832-ben jelentetett meg helyesírási szabálykönyvet, a Magyar helyesirás’ és szóragasztás’ főbb szabályai: a’ Magyar Tudós Társaság’ különös használatára címmel. Ez a 32 oldalas könyvecske főként a magyar nyelv toldalékolási szabályainak leírását tartalmazza, de foglalkozik helyesírási kérdésekkel is. Az írásjelek közül azonban csak kettőt tárgyal: a hiányjelet (’) és a kötjel vagy kapcsoló jel néven ismertetett kötőjelet (-). A fennmaradó jelek a „köz divat szerint használtatnak”. A kötőjelről két dolgot tudunk meg:

„kötjel (kapcsoló jel), melly összekapcsolt szavak közé tétetik, p. o. öröm-dal. Azonban ez mindenütt kimaradható, ha csak valamelly, kivált új szónak talán zavart okozható elemei meg nem kivánnák közbevetését, p. o. kar-vas, és karvas, a’ mi a kis karos hegedűt jelenti.”

(Magyar helyesirás’ és szóragasztás’ főbb szabályai. (1832) 9. o.)

Tehát a kötőjel összetett szavak összetételi határánál szabadon választhatóan használható. Ez nagyon messze áll a mai szabályozástól, amint majd később látni fogjuk. Ez -e kérdőszócska előtt azonban már az 1832-es szabályzat szerint is kötelező kitenni a kötőjelet. Ez az elv a mai napig megmaradt (AkH. 262. e):

„Elmúlhatatlanúl megkívántatik azonban ime’ kérdő betűnél: e, p. o. hallod-e? mert ha ez közvetlen a’ szóhoz kapcsoltatik, könnyen zavart okoz, p. o. embere, homo illius, és ismét: embere? an homo? magában pedig így: ember e? minthogy önállóan még csak sejdített értelme sincs, az e’ névmutatóval is könnyen felcseréltethetik, szinte nem maradhat.”

(Magyar helyesirás’ és szóragasztás’ főbb szabályai. (1832) 9. o.)

Ember-e vagy állat?
(Forrás: Wikimedia Commons)

Ha magát a szöveget vizsgáljuk abból a szempontból, hogy hol találunk benne vonalakat, a kötőjelnek további használatait is megfigyelhetjük:

1. sor végi elválasztás;
2. szóelemzésnél a szórészek határát: „vesz-”, „enyész-”, „pest-i”, „udvari-as”, „tess(-él)”;
3. ha nyelvi adathoz toldalékot kapcsolnak: „tj-vel adatnak”, „enyész-ből”.

Néhány kvirtmínusz is felbukkan. Ezt – úgy tűnik – mondatok között használják akkor, ha egy bekezdésen belül új gondolatot kezd a következő mondat. Egy adott mondaton belüli használatra nem találtunk példát.

Részletes szabályok: 1877

Az első szabálykönyv megjelenése után 45 évvel látott napvilágot a következő akadémiai szabályzat, A magyar helyesírás elvei és szabályai. Ez egy mindössze 30 oldalas könyvecske volt, mely 1877-től kezdve hat változatlan kiadást ért meg. Ez a könyv mind témaválasztásában, mind szerkezetében már sokkal inkább emlékeztet a mai helyesírási szabályzatokra, mint elődje.

Kerítést faló fa-ló
(Forrás: Wikimedai Commons / Nino Barbieri / GNU-FDL 1.2)

Az írásjelekkel ez az első szabályzatnál sokkal bővebben foglalkozik. A kötjel terminust addigra felváltotta a ma is élő kötőjel név, bár ragozása még eltért a maitól. A kötőjel használatát külön pont, a 18. § mutatja be – most ebből idézünk.

„Kötőjelt a következő esetekben használunk:

a) a kérdő e szócskánál pl. úgy-e? [...]

b) ha egyazon rag több szóra vonatkozik; pl. «arany-, ezüstért [...]

c) egyik-másik idegen szó és tulajdonnév képzése vagy ragozása esetében; pl. corneillei-i, shakespeare-ies; — Murat-val, [...]

d) különféle összetételeknél, jelesül: [...]

igekötők ismétlődésekor; pl. be-betekint [...]

az ikerszóknál: fő-fő [...]

— akkor is, ha mindkettejét ragozzuk: dérrel-durral [...]

— ide tartoznak ezek is: egy-egy [...]

különös, ritka kapcsolatokban: fi-szülött [...]

— kétértelműség elkerülése végett: fa-ló és faló [...]

hosszú és helynévi összetételekben: épületfa-szállítás [...] Buda-Pest [...]”

(A magyar helyesírás elvei és szabályai (1899) 16–17. o.)

Épületfa-szállítás
(Forrás: Wikimedia Commons / Crusier / GNU-FDL 1.2)

A fenti elvek mind a mai napig megtalálhatók a helyesírásban (AkH. 262., 265.) Meg kell említenünk azonban még néhány, elrejtett pontot. Az alábbi jegyzetre azért érdemes figyelni, mert később ez a pont fog megváltozni.

„Ezek: Ausztria-Magyarország, orosz-török (békekötés). Buda-Pest, vörös-fehér-zöld (lobogó), temesvár-orsovai (vasut), egy-két (forint), tiz-tizenkét (nap) nem szorosan vett összetételek. Itt az első szó meg nem határozza a másodikat, sem ez a rá következőt.”

(A magyar helyesírás elvei és szabályai (1899) 17. o.)

A fentieken felül a szabályzatban másutt is találunk kötőjeles szavakat. Ezekből a tipikus példákat az alábbiakban csoportokba gyűjtjük aszerint, hogy ma a szabályzat szerint hogy kell írni ezeket a szavakat. Itt az 1877-es írásmódot adjuk meg – így nem csak a kötőjelekben, hanem például a betűk hosszúságában is láthatunk eltéréseket.

Ma is kötőjeles

Teleki-ház, ország-világ, jár-kel, helylyel-közzel, éjjel-nappal, Mátyás-kori, Péter-féle, Orczy-kerti, láttad-e, rézedénygyár-igazgató, Kis-Kúnság

Ma egybeírás

lovas-század, Maros-Vásárhely, Buda-Pest, paraszt-asszony, ó-kori, alsó-ház, viz-szabályozás, szem-bekötés, rögtön-itélő, benn-szülött, hóri-horgas, zűr-zavar, bú-bánat, huszonhárom-ezer, Nagy-Szótár, gőz-hajó, közoktatás-ügy, sas-orrú, herczeg-prímás, haragos-zöld, két-telkes (gazda), ítélő-szék

Ma különírás

Kisfaludy-Társaság, Péterfia-utcza, föld-alatti ’föld alatt található’, házon-kívüli

Ma nagykötőjel

temesvár-orsovai (vasut)

Ma más szó

valóbb-színű ’valószínűbb’, minnen-magunk ’mi magunk’, magad-viselete ’magaviseleted’

Elvétve olyan szavakat is találunk az 1877-es szabályzatban, amelyeket akkoriban nem kötőjellel írtak, ma viszont az a szabályos: keletindiai, egymillió egy, ezer tizenhét.

Magában a kiadványban kétféle hosszúságú kötőjelet találunk: a kötőjelet (-) és a kvirtmínuszt (—), de csak az előbbi használatáról olvasható leírás. A hosszabb vonalat felsorolások elején vagy végén találjuk, esetenként két mondat között. Emellett előfordul már a mondaton belüli, gondolatjelszerű használat is, mint az alábbi, pont a kötőjelről szóló szövegrészletben:

„Kötőjellel egybeírhatók — tekintet nélkül a jelentés-változásra — az olyan műszók is, mint: egyes-számi, többes-számi, első-személyi, másod-személyi, harmad-személyi (rag) stb. —; végre kori, korbeli utótaggal: új-kori, ó-kori, újabb-kori stb.”

(A magyar helyesírás elvei és szabályai (1899) 20. o.)

A fentiekben tehát azt láttuk, hogy a 19. század végéig csak a kötőjel (-) használatát szabályozták, sok esetben hasonlóan a ma is érvényes szabályozáshoz. A mai fél kvirt méretű gondolatjelet (–) viszont nem használták, csak a hosszabb, m-szélességű kvirtmínuszt (—). Ez utóbbi alkalmazásáról azonban nem volt szó a leírásokban, így az sem derül ki a szabályzatokból, hogy ennek a jelnek akkoriban mi volt a neve.

Három hosszúság
(Forrás: Wikimeida Commons / Stilfehler / GNU-FDL 1.2)

Sorozatunk következő részében a 20. század első harmadában megjelent szabályzatokba tekintünk bele. Ezekben már felbukkan a gondolatjel is, és a szabályok még részletesebbek lesznek. Sőt, már annak az elvnek a csírái is megjelennek, miszerint a számok közé írt kötőjel és nagykötőjel más-más viszonyt jelez.

Források

Virágvölgyi Péter: A tipográfia mestersége számítógéppel.

Magyar helyesirás’ és szóragasztás’ főbb szabályai. (1832) Reprint kiadás. (2013)

MTA (1899): A magyar helyesírás elvei és szabályai. Hatodik, változatlan kiadás.

MTA (1984): A magyar helyesírás szabályai. Tizenegyedik kiadás. (AkH.)