nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Kazár földön 1.
Magyarok és rutének

A magyarországi holokauszt 70. évfordulója kapcsán egy rendkívül figyelemreméltó, 1901-ben Kolozsváron megjelent könyvet mutatunk be új sorozatunkban: Bartha Miklós „Kazár földön” című írását.

Horváth Krisztián | 2014. május 14.
|  

Egy korábbi, Kárpátalja 20. századi történelmével foglalkozó sorozatunkban már többször is hivatkoztunk Bartha Miklós Kazár földön című kötetére. Az alábbiakban, kapcsolódva a magyarországi holokauszt 70. évfordulójához, ezzel a kötettel (és hátterével) ismerkedhetünk meg.

A kötet megjelenése ugyan időben jóval megelőzi a magyarországi holokausztot, a kárpátaljai zsidóság szempontjából mégis igen fontos állomásnak tekinthető. A „honos” és „nem honos” zsidóság – Kárpátalja 1939-es visszacsatolását követően ismét súlyosan felmerülő – kérdéskörének egyik igen korai példáját vesszük a kezünkbe, ha fellapozzuk Bartha Miklós kötetét.

Ahogy az a későbbiekből ismert, a honosság problémája 1939-et követően sokkal élesebben merül fel, mint a 20. század elején. Kozma Miklós, Kárpátalja kormányzói biztosa 1940 őszén kifejti, hogy a helyi zsidókérdést csak kitelepítéssel lehetne megoldani, és szerinte a legfőbb veszedelmet a falusi zsidók jelentik. A Szovjetunió megtámadását követően ugyanő 1941. július 10-én Bárdossy László miniszterelnöknek azt írja: „A jövő héten a nem magyar állampolgár idemenekült galíciánereket, az exponált ukrán agitátorokat és a cigányokat át fogom tétetni a határon.”

De ne szaladjunk ennyire előre, és kanyarodjunk vissza az 1941-1942-es kárpátaljai deportálásokat időben jóval megelőző 1901-ben született Kazár földön című kötethez!

Bartha Miklós (1848–1905)
Bartha Miklós (1848–1905)
(Forrás: Wikimedia Commons)

A „hegyvidéki akció”

A Kárpátalja történetét taglaló sorozatunkban már foglalkoztunk azzal a kérdéssel, hogy Kárpátalja a történeti Magyarország talán legelmaradottabb vidéke volt a 19. század végén (is). A millenniumi lelkesedés idején, amikor Budapest csillogó világvárossá válik, a magyar impérium aranykorát éli, helyi szinten óhatatlanul felmerül az elmaradottság – és annak orvoslásának – kérdése. A Zsidók Kárpátalján... című kötetben az alábbiakat olvashatjuk:

Az ország legelmaradottabb nemzetiségét kitevő, elsöprő többségben mezőgazdaságból élő, vallására nézve görög katolikus ruszinok (korabeli kifejezéssel rutének) vitathatatlan, de korántsem újkeletű nyomora a millennium évében hirtelen a közvélemény érdeklődésének középpontjába került.

(109. oldal)

1897 tavaszán – egy, a kormányhoz intézett beadványt követően – Bánffy Dezső kormánya és így a földművelésügyi miniszter, Darányi Ignác felkarolja a rutének ügyét. Még annak az évnek a tavaszán elindul az úgynevezett hegyvidéki akció, melynek élére a skót származású Egán Edét nevezi ki a miniszter (Bereg vármegye szolyvai járásában, kísérleti jelleggel). Ki is Egán Ede? Bartha Miklós, Egán közeli barátja, így ír róla Kazár földön című kötetében:

Egán angol származású ember. Voltaképpen skót. Akaraterejét, szivósságát, kötelességtudását a klánok szellemétől örökölte. [...]

Ő nem úgy nézi fajunkat, annak tulajdonságait, jellemét, szokásait, szenvedéseit, hazaszeretetét, a miként mi nézzük, a kik atomrészecskék vagyunk a nemzeti vérkeringésben. Ő kivül áll. Nem belénkolvadt, hanem belénkszeretett. Jobban félt minket, mint mi magunk. [...] Szerelmes a fajunkba. Ezzel minden meg van mondva.

(15–16. oldal)

A kötet szerzője, Bartha Miklós (1848–1905) jogász, publicista, országgyűlési képviselő 1899 őszén elkíséri Kárpátaljára Egán Edét, a „hegyvidéki akciót” koordináló kormánybiztost. Úti élményeit a Kazár földön című kötetében foglalja össze, melyet 1901-ben jelentet meg (immáron Egán Ede halála után).

Egán Ede (1851–1901)
Egán Ede (1851–1901)
(Forrás: Metapégia)

Az Erdélyből származó Bartha Miklós őszinte tisztelettel szól Egánról, akinek a haza érdekében és annak oltárán végzett áldozatát nagyon is csodálja.

[M]i az oka annak, hogy ha szólit a haza: elvetjük óvatosságunkat, megszünik félelmünk, nem gondolunk náthával, fogfájással, halállal és megyünk a tüzbe, hallgatjuk a golyók fütyülését, ontjuk a vért patakszámra.

Miért?

Azért, mert az élet nem czél. Mert a nagy és nemes ambicziók felülkerekednek és legyőzik a köznapiságot. Mert nincs e földön nagyobb dicsőség, mint jó hazafinak lenni s mert ezt a nagy dicsőséget nagy áldozatok nélkül megszerezni nem lehet.

(19–20. oldal)

Bartha aprólékos részletességgel ír útjáról, nem kevés kritikával mindazzal kapcsolatban, amit lát. Vasúton utazik Kárpátaljára; negatív tapasztalatait nem is rejti véka alá:

[S]zégyellem azt a rondaságot, mely vasuti indóházainkat jellemzi. Kezdve a budapestieken, valamennyi tisztátalan. A külföldi utazó erről ismer hazánkra. Átlépve a Lajthát, Keleten érzi magát.

Büz, rondaság, szemét. Narancshéj, almatorzsa, hagymaszár, szalonnabőr. Durva málházók, goromba őrök, életunt pénztárosok, ideges távirászok. Füstös petróleum lámpák, izzóvá fütött vaskályhák, rozsdás ajtókilincsek, bedegedt ablakok.

(25. oldal)

Bartha – Kárpátalja felé közeledve – szembesül azzal, hogy az indóházakban, a restiben az utast csak azért fogadják, hogy pénzt húzzanak le róla:

Mert a vendég arra való, hogy károsodjék. A vendéglős pedig arra való, hogy ötezer százalékra dolgozzék. [...] Ötezer százalék. Helyes. Inkább mondjuk 5000 perczent. Mert nyomon vagyunk. Az ötezer perczent hazájában. A Kazár földön.

(27. oldal)

Kárpátalja mint kazár föld? Mielőtt a kötetben kazárként szereplő népesség problémáját vizsgálnánk, vessünk egy pillantást a ruszinok másik, égető problémájára: a földre.

A föld mint probléma

Kárpátaljával foglalkozó sorozatunk korábbi részében már láthattuk, hogy a kárpátaljai birtokviszonyok egyáltalán nem kedveztek a helyi ruténség életviszonyainak. 1899-ben, Bartha helyszíni látogatása idején a nagybirtok és kisbirtok közti birtokrendezés számos kívánnivalót hagy maga után:

A birtokrendezésnél nem a község mellett és a község körül, a kissé termékenyebb völgyekben kapta ki a nép a jutalékát, hanem távol a községtől.

[...]

A községek az uradalom erdőségei között feküsznek.

(75. oldal)

És ha még ez is kevés lenne, Bartha aprólékosan leírja, hogy a hegyvidéki, erdős területen mindez miért is különösen fontos probléma:

Az erdő, mely fenntartó tényező lehetne, ellensége a népnek, mert vadtenyésztésre használtatik; a vad pedig vagy pótolhatatlan károkat okoz, vagy arra kényszeriti a népet, hogy vetését éjjelenként őrizze.

(76. oldal)

A Bereg vármegye mintegy 70 százalékát elfoglaló Schönborn-birtok egészét a „hegyvidéki akció” természetesen nem érinti, nem érintheti. A szolyvai járásban elvégzett „helyi érzéstelenítés” csupán kísérleti jellegű. Bartha látja a problémát, majd továbbgondolva a történetet, az alábbi következtetésre jut:

A szolyvai zsinagóga
A szolyvai zsinagóga
(Forrás: Wikimedia Commons)

A nép nem részesül gondozásban. Középosztály, mely vezetné, védelmezné, szószólója lehetne, nincs. A hatóság pedig, mint másutt, ugy itt sem ismert népgondozási feladatokat. Elnézte azt a kegyetlen birtokrendezést, elnézi a vadkárokat, türi a dúvadak szertelen elszaporodását. Bürokratikus merevséggel, hidegvérü tanu a nép kétségbeesett vergődésénél.

(76. oldal)

A probléma többszörösen összetett: Bartha logikáját követve pedig egyértelműen állami beavatkozásra lenne szükség. A korabeli Magyarország társadalmi átrendezésére természetesen Bartha, Egán és a kormány sem vállakozhatik. Ha pedig a betegség gyökerét nem sikerül kezelni, a tüneti kezelés következik. Itt jutunk el ismét ahhoz a kérdéshez, hogy a rutének nyomorát voltaképpen mi is jelenti. Bartha világosan látja a birtokviszonyok által okozott feszültséget, és azt, hogy ehhez azonban csak óvatosan lehet nyúlni.

Nem lehet tehát megengedni, hogy nagy területek, minden gazdasági czél nélkül, meddőn heverjenek. [...]

Itt értem el a probléma csucsához. Az egyik kérdés ez: ha egyik tulajdonos kisajátittatik, miért ne a többi is? A másik ez: ha egyiknek szabad a birtokát haszon nélkül hevertetni, miért ne valamennyinek? Amaz a jog kérdése. Ez a közérdek kérdése. A végső következtetést egyik sem állja ki. [...]

De konkrét esetben: vagy-vagy. Vagy más gazdasági rendszer a Schönborn hitbizományban, vagy állami beavatkozás. Mert egy népet sem a végpusztulásnak kitenni nem lehet, sem arra kényszeríteni, hogy egytől-egyig kivándoroljon.

(79–80. oldal)

Bartha komoly figyelmet szentel a térséget jellemző – elhibázott – birtokviszonyoknak, melyet a ruszinok alapvető problémájaként (ha nem is az egyetlenként) határoz meg. De miért is olyan fontos hirtelen, hogy a Magyar Királyság államalkotó és aranykorát élő nemzete szövetségesekre leljen a szegény ruszinokban és megmentse azokat a végpusztulástól?

A nemzeti eszme

Bartha a ruszinokat – a magyar nemzet részeként tekintve – súlyos betegség által sújtott népességnek tekinti.

A sorvasztó betegség évtizedek óta tart. E nép pusztulása a birtokrendszerrel kezdődött és a kazár uralommal fejeztetett be.

(81. oldal)

Hogy kétségünk se maradjon afelől, hogy a ruszinok Kárpátalján a magyarság részeként tekintendőek, hallgassuk meg, mit ír róluk Bartha:

Egyszóval, tetőtől-talpig magyarok. Nem politikából, nem számításból, nem opportunizmusból magyarok, hanem igaz, jó magyarok, miként a székely, miként a kún, miként az örmény, miként a müvelt zsidó – születésüknél, véralkatuknál, jellemüknél és egész mivoltuknál fogva.

(177–178. oldal)

A folytatásban Bartha a környező népek modern nacionalizmusának veszélyére hívja fel a figyelmet:

Magyarország etnikai térképe 1880-ban
Magyarország etnikai térképe 1880-ban
(Forrás: Sulinet)

A nemzeti eszme, ime arra készül, hogy fölmarczangolja hazánk testét. A tulzók rávetették magukat Szent István ezer éves palástjaira, hogy azt széttépjék.

Elbolonditott tótjaink Szvatopluk birodalmát emlegetik s annak tartalmát Morvából, Sziléziából, Csehországból, Galicziából és Felső-Magyarországból akarnak adni. Ábránd, melynek valósulása lehetetlen. De minket még az ábránd is gyöngit.

Elbolonditott oláhaink pedig Dákóromániát emlegetik, melynek tartalmat adna Oláhország, Bukovina és Magyarország keleti része a Tiszáig. Ez is ábránd. Ennek a megvalósulása is képtelenség. De erkölcs-politikai egységünket ez is gyöngiti.

A délszlávok Nagyszerbiáról álmodoznak. Horvátország, Szerbia, Bosznia, Montenegro, Dalmáczia igen egy nyelvet beszél. Ez az álom kiszakit a papiron hazánkból egy nagy és értékes földdarabot.

Körös-körül vagyunk tehát véve ködképekkel. Láthatárunk csupán a székely bérczek fölött tiszta. Határaink egyéb részein ellenséges indulatu fajoknak van kiszolgáltatva hazánk őrizete. Fajoknak, a kiknek hazafiságára nem számithatunk, de a kik szomszédos állami organizácziókban találnak támaszt ábrándjaik élesztésére.

(179–180. oldal)

Bartha talán mindennél jobban oszthatta fenti véleményével az egykori tihanyi kapitány, Takaró Mihály 1556-ban írt levelének sorait: „...énnekem előttem tűz vagyon, hátam megett víz, környüben mind ellenség”. Ezért kell – az egyedüli tiszta székely látóhatár bércein túl – máshol is a Kárpátok tövében szövetségeseket keresni: ezért kell tenni valamit a ruténekért.

Ahogy azt egy korábbi cikkünkben is láthattuk, a hegyvidéki akció a könnyebb ellenállás felé megy. Mivel a nagybirtok rendszerét gyökereiben megváltoztatni nem tudja, így kimondva-kimondatlanul a föld mellett a másik (Bartha által is felvetett) „probléma” kezelésére szorítkozik: a kazárokra. Hogy ők kik, a folytatásból kiderül.

Felhasznált források

Bartha Miklós: Kazár földön. Ellenzék Könyvnyomda, Kolozsvár, 1901.

Bányai Viktória – Fedinec Csilla – Komoróczy Szonja Ráhel (szerk.): Zsidók Kárpátalján. Történelem és örökség. A dualizmus korától napjainkig. Aposztróf Kiadó, Budapest, 2013.

Judapesti Buleváron

A magyarországi zsidók a számok tükrében

Egy magyar kísérlet az alpesi gazdálkodás megvalósítására – a hegyvidéki akció

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
Még nincs hozzászólás, legyen Ön az első!
Információ
X