Orv-nyelv-régész
Hol v, hol nem v
Vannak szavak, szóelemek, amelyek alakjukat tekintve is nagyon hasonlóak, jelentésükben sem találunk éles különbséget, mégsem cserélhetjük fel őket – legalábbis a helyesírásban. Szakértőnk a v történetéről mesél, miközben az is kiderül, mi van, ha nem jó a nyelvújító szókovács nyelvérzéke.
A magyar v hang története kalandos és változatos. Sok nyoma van ennek a kalandos történetnek, például a „v-vel bővülő tövek”, mint lé ∼ leve, igyekszik ∼ igyekvő, vagy a -val/-vel toldalékban hol megjelenő, hol hiányzó v.
Az ún. zörejhangok (másképp akadályhangok vagy obstruensek) azok, amelyek akusztikai szempontból nem bonthatók fel szabályos, szinuszos, zenei hanghullámokra, nem ilyeneknek az összegéből keletkeznek, hanem tartalmaznak szabálytalan összetevőket, azaz zörejeket. Képzési szempontból a zörej abból keletkezik, hogy keskeny rést vagy zárat hozunk létre valamelyik beszédszervünkkel. A keskeny résen áthaladva vagy a zár felpattanása után a kiáramló levegőben szabálytalan áramlások keletkeznek (ez az ún. turbulencia), ez okozza a zörejt. Tehát a zörejhangok a réshangok és a zárhangok.
A v elég különleges hangfajta. A magyar v kiejtése elvileg [v], azaz zöngés labiodentális (a felső fogsor és az alsó ajak részvételével képzett) réshang, de valójában sok helyzetben (például magánhangzók között) nem keletkezik igazi rés, hanem a fogak és az ajak csak megközelítik egymást (az ilyen hangokat approximánsnak nevezzük). A v-szerű hangok a világ nyelveiben általában is nagy változatosságot mutatnak, egyrész abban a tekintetben, hogy mennyire határozott a réshang-jellegük, másrészt pedig abban, hogy a felső fogsor és az alsó ajak, vagy pedig a két ajak vesz-e részt a képzésükben. A magyar v furcsa sokarcúságával függhet össze, hogy ez a hang egy kicsit ma is kilóg a mássalhangzórendszerből. Zöngés zörejhang ugyan, de (a délnyugat-dunántúli nyelvjárásokon kívül) nem zöngésíti az előtte álló zörejhangot: lá[t]va, nem pedig lá[d]va.
István kérdése is a v-vel kapcsolatos, egy bizonyos névszótővel kapcsolatban:
Internetböngészés és Wikipédiás szerkesztői munkám során találkoztam azzal a nyelvi következetlenségnek tűnő jelenséggel, hogy az azonos családba tartozónak gondolt szavakat nem egyformán írjuk, használjuk.
Mire gondolok? Orvhalász, orvhorgász, orvlövész, orvtámadás, orvvadász, de orgazda, orgyilkos.
Van ezeknek az összetételeknek köze az oroz, orv, orvul szavainkhoz? Miért „lóg ki” az orgazda? Különösen az orgyilkos használata nem tűnik érthetőnek, hiszen orvul gyilkoló emberről van szó, vagy nem?!?
Simo Häyhä finn orvlövész. 1939-ben az előre nyomuló szovjet katonák közül a legóvatosabb becslések szerint is kétszázat lőtt le: mások szerint áldozatainak száma ötszáznál is több lehet.
Jól látja István, tényleg következetlenség, hogy hol az orv-, hol az or- változatot használjuk – legalábbis a helyesírás előírásai szerint, mert abban nem vagyok biztos, hogy a kiejtés mindig a fentiek szerint alakul. A helyesírás mindenesetre a hagyományhoz igazodik, és a hagyomány nem következetes. A fent felsorolt szavakban szereplő orv-, or- töveknek ugyanis valóban közös az eredetük, egy ótörök jövevényszó, amelynek rokonai minden török nyelvben ismertek valamilyen ogru-féle változatban, és azt jelentik, hogy 'tolvaj'. Minden bizonnyal a magyarok is ebben az értelemben vették át még a honfoglalás előtt. Ezzel a magyarázattal sem jelentésbeli, sem hangtani probléma nincsen (attól az apróságtól eltekintve, hogy hosszú ó-t várnánk a szó elején, de az valahol útközben megrövidülhetett).
Az ómagyar korra a szóvégi -u már rendszerint eltűnt, tehát a 'tolvaj' jelentésű tő or- hangzású lehetett (ebből az alakból van képezve az oroz 'lop' ige, és ez az előtagja a lopáshoz még világosan kapcsolódó, és igen régi orgazda szónak). Bizonyára későbbi fejlemény, hogy a tő egy v-vel bővült. Nem tudjuk, hogy egyszerre élt-e a két tőváltozat, és ha igen, mennyi ideig. Mindenesetre elképzelhető, hogy egyszerre mindkettő létezett, és bekövetkezett a jól ismert jelentéshasadás, aminek az a lényege, hogy két közeli jelentésű, de különböző formájú szó használata eltávolodik egymástól.
Az oldal az ajánló után folytatódik...
Mindenesetre ma a -v végű változatok inkább a 'lopva, lesből, sunyi módon' használathoz kapcsolódnak, ebből magyarázható az orvul alak, meg a legtöbb orv- kezdetű összetett szó, amelyeket István is felsorol. Egyetlen kivétel van, az orgyilkos, amelyet viszont a nyelvújítók alkottak – úgy látszik, nem vették észre, hogy a -v nélküli alakok a lopásra utalnak, nem pedig a lesből támadásra. Ha észrevették volna, biztos az orvgyilkos alakot válaszották volna. Vagyis István sejtésével szemben az orgazda nem lóg ki a sorból, viszont az orgyilkos – a nyelvújítók számos más alkotásához hasonlóan – nem vall a legjobb nyelvérzékre.
De vajon hogy került oda a -v az or- végére? Biztos válasz nincsen, de erős a gyanúm (és a TESz, a történeti etimológiai szótár is ezt mondja), hogy analógia révén. Ez ebben az esetben azt jelenti, hogy a magyar szótöveknek létezett egy nagy csoportjuk, amelyeknek némelyik alakjában megjelent egy v, más alakjaikban meg nem, és az or- tövet a beszélők elkezdték ebbe a csoportba besorolni. Ennek a csoportnak, a v-vel bővülő töveknek a csoportja maga is elég színes volt, a v forrásai különbözőek voltak, pl. a nyelv tőben (aminek volt nyelü- alakja is) a -v egy uráli -m folytatása, a keserv (keser-, keserű-) vagy a könyv (könyű-) tőben egy régi [γ] hangból (a g réshang párjából) alakult ki, az odú (odv-) tő végén eleve valamilyen v-szerű hang állhatott, a kedv vagy a könny (régi könyv-, könyű-) tőben pedig ugyanolyan analógiás eredetű, mint az orv-ban.
Ma már nem tudjuk megállapítani, hogy miért sorolódott be az or- tő (pl. a ked- tővel együtt) ebbe a csoportba. Általában olyankor szokott ez előfordulni, ha az illető alak (esetünkben az or-) eléggé hasonlít az illető csoport tagjaihoz (esetünkben a v-vel bővülőkhöz), és nem hasonlít eléggé a többi csoportok (a v-vel nem bővülők) tagjaihoz. Lehetséges, hogy az ómagyarban az or- tőhöz hasonló egyszótagú, mássalhangzóra végződő tövek többsége v-vel bővülő volt, legalábbis ha így lett volna, akkor értenénk, hogy mi vonzotta az or-t ebbe a csoportba. Mai tudásunk szerint ha nem pontosan így volt, akkor is valami hasonlónak kellett történnie ahhoz, hogy az orv- alak létrejöjjön.
Hozzászólások (24):
Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
1
kalman
2011. július 25. 11:39
@El Mexicano: Igen, a spanyolban is gáz van a v-vel, abszolút szókezdő helyzetben, valamint n/m után nem fordul elő (írásban igen, de [b]-vel ejtjük), máshol meg bilabiális approximáns (a helyesírásban a "v" és a "b" mindig ugyanezeket a hangokat jelöli, csak a hagyomány miatt különböztetik meg őket).
Vagy például a hollandban van egy "w"-vel jelölt labiodentális approximáns (kb. olyan, mint amit mi magánhangzók között ejtünk), meg egy "v"-vel jelölt zörejhang, amit egy csomó nyelvváltozatban (pl. az amszterdamiban is) zöngétlenül, tehát kb. [f]-nek ejtenek.
2
El Mexicano
2011. július 25. 12:22
@kalman: :))) (Ez most gondolatolvasás volt?)
Egyébként elvileg tényleg így van, ugyanakkor sokszor – főleg dalokban – megfigyelhető a b és a v szándékolt megkülönböztetése, illetve olyat is hallottam, hogy vannak országok (pl. Argentína), ahol máig azt oktatják az iskolában, hogy ez a két külön hang, amikor soha nem volt az a spanyol nyelv történetében.
A spanyolnál viszont igazából arról van szó, hogy /v/ fonéma a latinban sem volt, csak /u/ és /b/, és az előbbit magánhangzók között és előtt [w]-nek ejtették, amely aztán elveztette a labiális tulajdonságot (vagyis az ajakkerekítést), de közben a /-b-/ meg a zárt vesztette el, így a kettő a végén egybeesett magánhangzók közötti helyzetben, ami pánromán változás. A spanyol abból a szempontból érdekes, hogy a különbség szó eleji helyzetben is megszűnt, amit sokan szubsztrátumhatással magyaráznak (bár ugyanígy van a szárdban és az okcitánban is, sőt, a románból is van rá példa: VETERANU > bătrân).
Ami még érdekes ezzel kapcsolatban, az /f/-fel való párhuzam, amely a spanyolban szintén ingadozott a bilabiális és a labiodentális ejtés között, sőt, a korai spanyolban el is tűnt egy [h]-n keresztül. Ebből arra is lehet következtetni, hogy mivel a latinban nem volt /v/, elképzelhető, hogy az F ejtése sem [f] volt, hanem inkább bilabiális, mivel az ieu. *bh, *dh- vagy ritkábban a *gh- folytatása. Így elképzelhető, hogy azokban a nyelvekben (portugál, francia, olasz), ahol ez később [f]-fé erősödött, ennek mintájára lett a bilabiális zöngés réshangból pedig [v].
3
kalman
2011. július 25. 13:03
@El Mexicano: Igen, az u/w és a v rokonságát (és azokat a folyamatokat, amikor egymásba átmennek) szándékosan hagytam ki ebből az írásból, az már tényleg nagyon messzire vezetett volna. Ami meg a többi labiálist illeti, a japán is rohadt érdekes ebből a szempontból, csak az a baj, hogy nem értek hozzá. Ott "f"-vel írják át az "u" előtti változatot (de bilabiálisan ejtik, úgy tudom), és "h"-vel az "i" előtti változatot. És a hosszú változata "pp" (nihon ~ nippon). Szóval a bilabiális (és labiodentális) területen nagyon sok nyelvben nagy kavar van.
4
El Mexicano
2011. július 25. 13:25
@kalman: Gondolom az [u] labiális jellege eléggé meghatározó, a spanyolban pl. érdekes módon az egyetlen eset, amikor nem tűnt el az [f-], az a [w-] előtti helyzet: FORTE > fuerte, FUI > fui. (Ez viszont arra is magyarázatot ad, hogy az o > ue változás jóval előbbi, mint az [f-] "fellazulása". A Cidben pl. még fablar és far~fer van hablar és hacer helyett, csak hát ma már senki nem tudja, hogy akkor ezt az f-et éppen hogy ejtették, a 12. században :)
5
Roland2
2011. július 25. 15:32
"Ezzel a magyarázattal sem jelentésbeli, sem hangtani probléma nincsen (attól az apróságtól eltekintve, hogy hosszú ó-t várnánk a szó elején, de az valahol útközben megrövidülhetett)."
Mármint abból kiindulva,hogy a ótörök ogru- szóban egy ğ hang volt,mely mély hangrendű szótagban nem ejtendő,hanem az előtte való magánhangzót nyújtja meg (legalábbis az anatóliaiban így van) ?
6
kalman
2011. július 25. 15:59
7
tenegri
2011. július 25. 16:14
@Roland2: Nem egészen - nem az anatóliai török miatt van így, hanem azért, mert a magyar török jövevényszavaiban (és amúgy nem csak ott, az egyéb, akár magyar eredetű szavakban is) a magánhangzó utáni g/k szabályosan eltűnhet (vokalizálódik), miközben az előtte levő magánhangzó megnyúlik (pl. ǰïsnaγ > disznó, ǰürük > gyűrű, aγači > ács, baγatur > bátor, samtaγ > szántó, stb.), de azért nem mindig (pl. arïq > árok és nem áró). Ez amúgy a török nyelvekben nemigazán van így (a törökországi törökben mély hangrendű szavakban igen), viszont pl. a mongolban van ugyanilyen jelenség, bár nem a magánhangzó utáni, hanem a magánhangzók közti g-re igaz.
8
elhe taifin
2011. július 25. 16:34
@kalman: A japánban a szókezdő h nem olyan régi, eredetileg a はひふへほ nem ha hi фu he ho volt, hanem фa фi фu фe фo.
Nippon = nit 日 + 本 fon. A sino-japán szavak - t végződését a kezdetekben nem mindig jelölték, valószínűleg így jött létre a Nifon alak.
9
tenegri
2011. július 25. 17:04
@tenegri: Lehet, hogy félreérthető volt: török nyelvekben is előfordul, hogy mgh utáni γ vokalizálódik (pl. taγ > tau) vagy eltűnik (ïγ > ï, pl. oszmán török sarïγ > sarï, stb.), de nem általános jelenség mindegyikben.
10
kalman
2011. július 25. 17:05
@elhe taifin: Nagyon köszi! OK, ha a Nippon nem jó példa, attól még igaz, hogy a "p" rendszertanilag a hosszú f/h-nak felel meg, nem?
11
Roland2
2011. július 25. 17:16
@tenegri: Köszi. Az anatóliai törököt, csak mint példát említettem.
12
elhe taifin
2011. július 25. 17:21
@kalman: Hm, jó kérdés.... azonban idegen szavakban, nevekben simán előfordul ff is: エッフェル塔 efferutó : Eiffel torony.
P szerintem csak hangutánzó-hangfestő szavakban fordul elő, illetve sino-japán szavakban:
-n+h (f) = mp, pl szampun "3 perc" (szan:3, fun: perc)
-t +h(f) = pp, pl Nippon :)
/ Eredetileg az ф is p lehetett valamikor : p → ф → h (ф） /
13
kalman
2011. július 25. 18:49
@elhe taifin: Köszi!
"-n+h (f) = mp, pl szampun "3 perc" (szan:3, fun: perc)" - ezek szerint a "pp"-ről nem tudjuk, hogy a h(f) hosszú párja-e (a jövevényszavaktól eltekintve, ahol van -ff-), de a "p" mégis valahogy a h(f) egyik megjelenési formájának látszik, nazális után...
14
elhe taifin
2011. július 25. 18:50
15
elhe taifin
2011. július 25. 18:51
16
El Mexicano
2011. július 25. 19:17
17
Ed'igen
2011. augusztus 11. 23:13
@tenegri: A szahában a lopni "uor-" . Ezek szerint ott éppen ebben a szóban megtörtént a hosszabbodás.
Vagy eleve hosszú volt?
18
tenegri
2011. augusztus 12. 01:08
@Ed'igen: Nem vagyok épp szaha-szakértő, de itt elvileg valóban a γ kieséséről van szó (< *oγur-/*oγïr-), s nem eredeti hosszúság nyomáról.
Off a honlap gazdáinak: a "válasz erre" gomb nem szereti az aposztrófot tartalmazó neveket, kézzel kellett belehekkelnem, hogy működjön (már ha sikerült persze - az AddReply() függvény második paraméterénél kellene csak ügyelni az escape-elésre)
19
Fejes László (nyest.hu)
2011. augusztus 12. 10:55
@tenegri: Köszönjük, igyekszünk, csak nehéz minden lehetőségre előre gondolni. Szerintem az első és mindeddig egyetlen felhasználónév, amelyben aposztróf van. :)
20
Nước mắm ngon quá!
2011. augusztus 12. 12:05
És a bazzeg ~ wazzeg labializációja senkinek nem jutott eszébe? Szaladtok itt japán példáért ;)
21
El Mexicano
2011. augusztus 12. 12:38
@Nước mắm ngon quá!: De ez tudatos, úgymond "szépítő" torzítás, aminek szerintem semmi köze nincs a fonetikai változásokhoz. Ezen az alapon lehetne "massza meg" is (annak még értelme is van) ;)
22
Krizsa
2012. június 13. 06:11
Hát igen, az újlatin ("román") nyelvek időben legrégibb, végső állomása a latin. Csakhogy a latin is nagyon fiatal nyelv. Nagy utat járt be a "román" nyelvészet, csak az itt a fő hiba, hogy a latin elé már nem lát. Az az érv, hogy nincsenek korábbi írásos emlékek, megbukik, mert a korábbi nyelvek (a kihaltak helyett leszármazott nyelvek) bőségesen vannak s azokból írásos emlékek is.
A magyar nyelvet azonban semmilyen szinten nem lehet párhuzamba állítani a latinnal – még kevésbé az indoeurópai nyelvekkel. Mert a magyar nyelv régisége a hettita, onnan hátrafelé az óperzsa, visszafelé a ma is élő szanszkrit-dravida, majd a középidős többrétegű, a sémi "felhalmozó nyelvekhez" utasít minket.
Én ugyan "véletlenül" – kettős nyelvtudásom folytán – készítettem el a magyar-héber összehasonlító gyökszótárt, de ez igazi telitalálat volt.
Állítás: a latin előtti nyelvállapotát a héber-arab, a még azelőttit a szanszkrit-dravida nyelvekből lehetne visszakövetkeztetni.
Feltételes állítás: az emberi nyelvek még korábbi (több tízezer éves) állapotát az általam definiált kárpátnyelvből lehet visszakövetkeztetni. Ennek a ma élő egyedüli képviselője – számtalan "amatőr" ráérzője, és énszerintem is – a magyar.
S magamat – formális (egyetemi) nyelvész előképzettségem hiányában – miért nem tartom amatőr nyelvkutatónak? Azért nem, mert a bizonyítható nyelvészeti érveket soha nem kerülöm meg, és a hivatalos nyelvészetnek elsősorban a kronológiai összeférhetetlenségeit kritizálom.
Igen, az "európai" nyelvészetet az indoeurópai "kultúrális felsőbbrendűség", a jó ezer éves politikai (hatalmi) érdekek alakították ki és kötik azóta is gúzsba.
***************
A több (5-7) nyelvi rétegből felépülő, sokáig nem használt héber nyelv hangtanilag, nyelvtanilag, de még a betűhasználatban, az írásában is archaikus maradt. Szinte mindent megőrzött. S ez a tény egyedülálló nyelvészeti kincstárt jelent(hetne). Megőrizte például az ősi, kárpátnyelvi triászt is, az O/U/V változó hangot, amely az indoeurópai nyelvészetnek annyi fejfájást okoz – pedig igazán szem előtt van. Csakhát az Európában ezer éve folyó hatalmi harcok következtében a sémi nyelveket (s pláne a magyart!) a mai napig "nemkívánatosnak" tartván, már a nyelvészetből is kiküszöbölték.
Pedig a magyar vasi-zalai nyelvjárás szintén megőrizte ugyanezt: tauak (tavak), louak (lovak), ölyü (ölyv), stb. A héber or = bőr, irha, ore = letép, leszed, orvani = szarka. Itt van az or – ami később orv lett. S az orvgyilkos miért orgyilkos? Azért, mert a magyar nyelv nyílt hangzású, lehetőleg még a szóösszetételekben sem tűr meg három mássalhangzót. Ehelyett – még nagyon jól érzi – visszatér a nyelv korábbi állapotához. A nagyon sok el- és beleképzelés helyett ez is ilyen egyszerű – volna:-).
23
mederi
2014. március 4. 11:49
Szerintem az
-"orvlövész, "orvvadász"-t v-vel ejtjük (az orv után kicsi szünettel ejtjük),
Az
-"orvtámadás, orvhalász, orvhorgász"-t f-el (v=f talán mivel az f-et "halvány"-an ejtjük, ezért megmaradhat a hármas rvt=rft vagy rvh=rfh együtt), az
az
-"orgazda, orgyilkos" szavakban a kimondott halvány f már írásban el is tűnt..:)
24
Sultanus Constantinus
2015. február 10. 09:46
Az nem lehet, hogy eredetileg *orγ- (< ogru) volt a tő, a [γ] pedig vagy [v] lett, vagy eltűnt?
