Sokszor írtunk már itt a Nyesten a magyar nyelv hangtanának egyik világhírű tulajdonságáról, a magánhangzó-harmóniáról (-illeszkedésről). Azok kedvéért, akik nem olvassák most végig az előző mondatban hivatkozott cikkeket, összefoglaljuk a lényeget. (Az igazi finomságokért azonban tessék csak kattintani.)

Az alapok

A magyar magánhangzókat első körben két csoportra oszthatjuk, a hátulképzettekre: [u], [ú], [o], [ó], [a], [á], ezek iskolai neve mély; és az elölképzettekre: [i], [í], [ü], [ű], [e], [é], [ö], [ő], ezek iskolai neve magas. Az utóbbi csoportot még egyszer ketté oszthatjuk az ajakkerekítésesekre: [ü], [ű], [ö], [ő]; és az ajakrésesekre: [i], [í], [e], [é]. Szinte az összes bonyodalmat azok a tövek okozzák, amelyek az utóbbi négy magánhangzó közül tartalmaznak egyet vagy akár többet. Az elölképzett ajakréses magánhangzókat, vagyis az [i], [í], [e] és [é]-t semlegeseknek szokás nevezni.

Az alapszabály az, hogy elölképzett magánhangzójú tő után a toldalék is az elölképzett magánhangzójú alakját veszi elő (tőr-től, szín-től, tőr-ben, szín-ben), hátulképzett után pedig a hátulképzettet (hús-tól, kosz-tól, hús-ban, kosz-ban). Ha egy tőben mindkét fajta magánhangzó van, akkor általában az utolsó számít (kecsap-tól, koncert-től, kecsap-ban, koncert-ben).

Az eltérések

A semleges magánhangzók okozta bonyodalmak egyike az úgynevezett antiharmónia. Ez azt jelenti, hogy a tő magánhangzója ugyan semleges – tehát elölképzett –, a toldaléké a várakozásunkkal szemben mégis hátulképzett: pl. isz-nak (vö. visz-nek), sír-nak (vö. szír-nek), héj-nak (vö. kéj-nek).

Ehhez némileg hasonló eltérést okoz az, amikor elöl- és hátulképzett magánhangzót is tartalmazó tőben nem az utolsó magánhangzó számít. Ilyen is csak akkor fordulhat elő, ha ez az utolsó magánhangzó semleges, azaz elölképzett, előtte pedig hátulképzett áll: pl. bázis-tól, radír-hoz, hóhér-nak, fotel-ba. Erre azt szokás mondani, hogy a semleges magánhangzó itt átlátszó, azaz az előtte álló hátulképzett magánhangzó szabja meg a toldalék magánhangzóját, mintha a semleges magánhangzó ott se lenne. Tehát a bázistól olyan, mint a láztól, a radírhoz, mint a padhoz stb.

Mindkét esetben megfigyelhetjük, hogy a beszélők bizonytalankodnak. Az antiharmónia esetén viszonylag csekély mértékű ez a bizonytalankodás: kis számban kapunk találatot a célhoz mellett célhez-re, vagy a héjról mellett héjről-re is. Az átlátszóság esetében jóval több tő, jóval több esetben mutat változatosságot. A bizonytalankodó beszélők pedig igyekeznek a szónak valamilyen – akár nem is hangtani – jellemzőjébe kapaszkodva döntést hozni.

A zártsági hatás

Zártsági hatásnak nevezték el kaliforniai nyelvészek azt a jelenséget, hogy a magyarban a semleges magánhangzók átlászósága a zártságuk függvénye.

A két zárt magánhangzó szinte kivétel nélkül átlátszó, tehát egy olyan tő, amelyikben egy hátulképzett magánhangzót [i] vagy [í] követ, a toldalékok hátulképzett-magánhangzós változatát választja: van forint-ról, de nincs *forint-ről. Nagyon ritka az olyan szó, ahol bizonytalankodnak a beszélők (pl. abszint-ból vagy abszint-ből). Az ezeknél nyíltabb [é]-t tartalmazó tövek már nagyobb változatosságot mutatnak. Bizonyos ilyen tövek inkább hátulképzett magánhangzót választanak: inkább szomszéd-ba, mint *szomszéd-be. Más tövek viszont így is, úgy is előfordulnak: nagyjából ugyanannyiszor halljuk, hogy szlovén-ról, mint hogy szlovén-ről. A kétféle – csak hátulképzetten toldalékolható (mint a szomszéd) és így is, úgy is toldalékolható (mint a szlovén) – tövek körülbelül egyenlő arányban oszlanak meg.

A még nyíltabb [e]-t tartalmazó töveknek a túlnyomó többsége „bizonytalankodik”: a fotel-be és a fotel-ba egyaránt gyakran előfordul. Azaz minél nyíltabb a tő hátulképzett magánhangzóját követő semleges, annál gyakoribb a bizonytalankodás. Felmerül a kérdés, miért éppen a nyíltabb semleges magánhangzók a kevésbé átlátszóak, miért nem mondjuk a zártak.

A bevettségi hatás

Megfigyelhetjük, hogy azoknál a szavaknál egyértelműbben átlátszó a semleges magánhangzó, amelyek „bevettebbek”, régebben előfordulnak a magyarban (ha egy bevett kertészeti metaforával akarnánk élni, azt mondhatnánk, jobban meggyökeresedtek). Ezzel szemben a frissebb átvételeknél a toldalék lehet ilyen is, olyan is, azaz a semleges magánhangzó lehet átlátszó is, de ő maga is irányíthatja a harmóniát. A szomszéd is, a szlovén is jövevényszó az etimológiai szótár szerint, de az előbbi bevettebb, tehát nem bizonytalankodik (nemigen fordul elő a *szomszéd-be), az utóbbi viszont igen: van szlovén-ról is, szlovén-ről is.

Ha a bizonytalankodás hiánya tényleg a szó bevettségén múlik, akkor a feljebb tárgyalt zártsági hatás valójában nem hangtani jelenség: azért gyakrabb az [e]-s töveknél a bizonytalankodás, mert azok között jóval kevesebb a bevett szó. Az ilyenek jellemzően hátulképzett toldalékokat vesznek fel: haver-om, matek-os; míg az újabbak így is, úgy is előfordulnak: fotel-em vagy fotel-om. Az elmélet azonban megbukni látszi az [i]-t és [í]-t tartalmazó töveken: ezek — mint már említettük – szinte mindig hátulképzett toldalékot vonzanak, függetlenül az adott szó bevettségétől: a mobil viszonylag friss szó, mégsem használja senki a mobil-om helyett a *mobil-em alakot.

A harmonikus stabilitás

Aki lelkiismeretesen végigolvasta a fentebb hivatkozott harmóniás cikkeket, az már tudja, mi az a harmonikus stabilitás. A többieknek annyit mondhatunk itt róla, hogy az egyes szavak igyekeznek a toldalékoknak ugyanazt az alakját választani, amit a hozzájuk hasonló egyéb szavak, például a saját tövük is választ. Tehát mivel a ház toldalékai hátulképzettek, a házi-é is azok lesznek: ház-ból, ezért házi-ból. A Bázel ezzel szemben bizonytalankodik: Bázel-ból/ből, és ezért a bázeli is: bázeli-ból/ből.

Az [e] egyszerre félig zárt és nyílt. Ez azért van, mert a legtöbb beszélőnél egybeesik a „zárt” és a „nyílt” [e]. Tehát szor–szër–ször és ban–ben.

Nem esett eddig szó arról, hogy a toldalékokban milyen elöl- és hátulképzett magánhangzó-párok váltakoznak. A kétváltozatú toldalékok esetében ez a pár lehet zárt (ul–ül, ú–ű), félig zárt (nok–nök, ból–ből), vagy nyílt (ban–ben, ság–ség). A háromváltozatúaknál csak félig zárt lehet (szor–szer–ször), a többváltozatúaknál pedig csak félig zárt és nyílt (k–ok–ek–ök–ak).

Valójában egy „szabálytalan” kétalakú igei toldalékban az [i] is előfordul: marja–meri.

A lényeges megfigyelés az, hogy az [i] és az [í] egyáltalán nem fordulnak elő harmonizáló toldalékban. Ez azért fontos, mert így a toldalékolás sok olyan szót hoz létre, amiben hátulképzett magánhangzót [i] vagy [í] követ (házi, tanít), amelyeket ha továbbtoldalékolunk, a harmonikus stabilitás miatt hátulképzett toldalékokat vonzanak (házi-ból, tanít-ás). Az olyan toldalékoknak viszont, amelyekben nem zárt a magánhangzó, jellemzően van hátulképzett párja is (áld-ás, kérd-és; ál-tat, kel-tet). Emiatt a toldalékolás jóval kevesebb olyan szót hoz létre, amiben hátulképzett magánhangzót [é] vagy [e] követ. Ez utóbbiak emiatt a bevettségi hatás alatt állnak.

Látjuk tahát, hogy a nem egyértelműen toldalékolható szavaknál a beszélők vizsgálják azt, hogy az adott szóhoz hasonló más szavak hogyan viselkednek. A gázsi mintájául szolgálhat például a házi vagy a nyári, amelyek a harmonikus stabilitás miatt a ház és nyár mintájára hátulképzett toldalékokat vonzanak (ház-nak, ezért házi-nak, ezért gázsi-nak). A szomszéd, szlovén, matek vagy fotel esetében azonban kevésbé találnak hasonló magánhangzójú toldalékolt szavakat, ezért itt egy újabb kritériumhoz, az adott szó bevettségéhez fordulnak, az alapján hozzák meg a döntésüket.

A cikk alapját képező megfigyelés Rebrus Péteré. A szerző továbbá hálás Soros Györgynek is.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése