A lemorzsolódás elleni egyik intézkedés a hallgatói szerződés, melynek aláírásával a hallgatók vállalják, hogy a képzést befejezik – érvelt a szerződés mellett az oktatási államtitkárság, úgy tartják ugyanis, a lemorzsolódó hallgatók miatti veszteséget csökkenteni kell. A szerződés arra jelenthet garanciát, hogy az államilag támogatott képzésben tanulmányaikat elkezdők felelősséget viseljenek tanulmányaik iránt, amit a visszafizetési kötelezettség teremt meg.

Azt azonban cáfolta az államtitkárság, hogy emiatt csökkent volna az államilag támogatott helyek száma, az általános felfogással szemben ugyanis a kormány nem korlátozta azokat, „sőt eltörölte a keretszámokat, ennek következtében a teljes állami ösztöndíjas képzésbe való bekerülés korlátja csak az intézmények akkreditált kapacitása és a felvételi követelményszint elérése lehet. Gyakorlatilag egy felülről nyitott létszámú rendszer jött létre. Mindenki bekerülhet teljes állami ösztöndíjas helyre, aki eléri a minőségi küszöböt” – mondta el Maruzsa Zoltán, felsőoktatásért és tudománypolitikáért felelős helyettes államtitkár. Hozzátette: „a 2013-as általános felvételi eljárás során összesen több mint 100 ezer magyar állami ösztöndíjas férőhely betöltésére nyílhat lehetőség. A korábbi felvételi eljárások során még soha ennyi helyet nem biztosítottak”. Valóban, az elmúlt tíz évben évente 50-60 ezer hallgatót vettek fel államilag támogatott helyekre, ennél kevesebb diákot csak 2007-ben (48 800), többet pedig 2009 és 2011 között (2009: 65 685; 2010: 68 622; 2011: 67 035) engedtek be.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Miközben 2002-ben 90 ezernél is több diákot vettek fel a hazai egyetemekre és főiskolákra a különböző képzési formákban, négy évvel később csupán körülbelül 44 ezren végeztek, (Az átlagos képzési időt határoztuk meg négy évben, hogy a viszonyítást ezzel megkönnyítsük: a szám összhangban áll azzal, hogy a mai magyar felsőoktatásban az alapképzés általában három, a mesterképzés öt, a kétszintű bolognai rendszer bevezetése előtt pedig a főiskolai képzés három, az egyetemi öt évet foglalt magában.) Ebből a szempontból szinte mindegy is, hogy 2004-ben 90 ezernél többen jutottak-e be, vagy ahogy a 2007-es adatokból látszik, akkor épp csak 75 ezren, a négy évvel később végzettek száma ugyanis mindkét esetben alig haladja meg a 40 ezret.

A lemorzsolódás nem csak hazánkban jelelemző. Az OECD-tagállamokban ugyan a fiatalság 62 százaléka tanul tovább a felsőoktatásban, csupán 39 százalékuk szerzi meg a vágyott papírt. A legtöbb diplomás Ausztráliában, Dániában, Izlandon, Lengyelországban és az Egyesült Királyságban található, ezekben az országokban ugyanis a fiatalok 50 százaléka szerez felsőfokú végzettséget. Több országban azonban ez az arány nem egyenlő a felvettek számával. Hiába kezd például a fiatalok 95 százaléka egyetemi tanulmányokba Ausztráliában, ha csupán minden második végez. Az Egyesült Államokban sem sokkal jobb a helyzet: 100 fiatalból 75-en jutnak be felsőoktatási intézményekbe, diplomát viszont csak 39-en szereznek, Norvégiában pedig 76 beiratkozott fiatal közül csupán 42-en kapnak papírt.

Magyarországon jobb a helyzet, nálunk az OECD adatai szerint 55 beiratkozotthoz 31 végzett társul, mely eredménnyel a legutóbbi, 2009-es kutatásokra támaszkodó felmérésben hazánk a vizsgált 27 ország közül a 12. helyre került. Nem vigasztalja azonban az államtitkárságot a rangsorban elfoglalt hely, Maruzsa Zoltán szerint ugyanis a lemorzsolódók óvatos becslések szerint is több tízmilliárd forintjába kerülnek az államnak. Pedig megelőzzük Portugáliát, Svédországot és Szlovéniát. Igaz, akadnak Európában igen szép példák is: a mindig élen járó németeknél például ugyan csupán minden negyedik iratkozik be egyetemre, azonban minden harmadik diplomával távozik onnan, vagy ott az Egyesült Királyság, ahol 64 beiratkozottra 51 diplomás jut.

Érdemes a kontinensen túlra is kitekinteni: Japánban sem nagyon ismerik a „pazarlást”, náluk 53 beiratkozóból 41 végez. Bár nem vezetnek statisztikát itthon arról, mihez kezdenek a hallgatók az egyetemek elhagyása után, az államtitkár úgy sejti, hogy a kieső diákság jelentős része máshol folytatja tanulmányait. Ugyanezt a Pécsi Tudományegyetemen (PTE) sem követik, nem vizsgálják, hogy a távozó diákok hány százaléka tanul mégis tovább. A PTE-n az elmúlt öt évben a hallgatói létszám mintegy 10 százalékát teszi ki a lemorzsolódó hallgatók aránya. Emellett a diákok átlagosan – karonként eltérően – 22-24 százaléka nyelvvizsga hiányában nem szerez diplomát a végzés évében (ez az arány országosan 30-40 százalék körüli). „A 10 százalékos általános lemorzsolódás természetes jelenség, ezért ebben a viszonylatban a pénzügyi pazarlást nem lehet értelmezni, mint ahogy az oklevelet át nem vevők aránya sem okoz közvetlen pénzügyi hátrányt az intézménynek” – tájékoztatta az Aktív Szemesztert az intézmény.

Nem jelent akkora lutrit az OECD számára az egy hallgatóra jutó állami költések meghatározása. Az általános, a középiskolai, illetve az egyetemi éveket is összevetve az OECD-tagországokban 2010-ben például átlagosan 9252 amerikai dollárt költöttek egy diákra. Az átlagon felül költ diákságára Ausztrália és Japán, Európában pedig Dánia, Belgium, Írország, Hollandia, Norvégia, Svédország, Svájc, valamint Ausztria. Igen magas összeget áldoz ugyanerre az Egyesült Államok  diákonként 15 ezer dollárnál is többet. Az átlag mögött azonban éles különbségek lelhetők fel: míg ugyanis az általános iskolásokra évente 7,7 ezer dollár jut, addig a középiskolásokra már 9,3, az egyetemistákra pedig 13,7 ezer. Nem lehet tudni, hogy nálunk mennyit költ az állam egy hallgatóra, egy dolog azonban tény: csaknem kétszer annyi jut egy egyetemistára, mint egy első osztályos kisdiákra.

A „szigorításokkal” a Corvinusra többen jutottak volna be tavaly

Összesen 16 szak esetében döntött amellett az államtitkárság az idén, hogy a korábban bejelentettekkel ellentétben nem szünteti meg teljesen az államilag támogatott helyeket. Az egyes szakok esetében ponthatárokat határozott meg az államtitkárság, melyet elérve államilag támogatott helyen tanulhatnak tovább a felvételizők. Többen jelentős támogatott hallgatói helycsökkentést sejtenek a változás eredményei mögött.

Kiszámoltuk, ha a jelenlegi ponthatárokat már tavaly bevezették volna az említett 16 szakon, az hány hallgató esélyét vette volna el a továbbtanulástól. 2011-ben összesen 62 szakot hirdettek meg az említettekből a hazai egyetemek, főiskolák. Meglepő, hogy 13 indított szak esetében nem hogy csökkent, hanem nőtt volna tavaly az idei ponthatárok mellett a felvettek száma. Elsősorban a Corvinusra jelentkezők értékelték volna pozitívan a változást, ott ugyanis egy évvel ezelőtt a 16 szakból hatot hirdettek meg, de magasabb ponthatár csak a kommunikáció és médiatudomány szakokon lett volna, összesen pedig 496-tal több jelentkező érte volna el a kívánt ponthatárt. Sovány vigasz ez azok számára, akik a kommunikáció és médiatudományok szakot célozzák meg, arra ugyanis biztosan kevesebben jutottak volna be államilag támogatott formában.Összesen 106 jelentkezést érintett volna negatívan a ponthatár tavalyi szigorítása, csupán 26 jelentkező ugrotta volna meg az idei küszöböt, összesen pedig 46 hallgató esett volna el a továbbtanulás lehetőségétől.

Figyelembe vettük, hogy idén legfeljebb 500 pontot lehet elérni, tavaly azonban 480 volt a maximálisan megszerezhető pontok száma, arányosan számoltunk. Továbbá érdemes figyelembe venni, hogy a legpontosabb adatok egy-egy felvételi eljárás lebonyolításával kaphatók meg, amire információlekéréskor természetesen nincs lehetőség. Így ha valakit egy alacsonyabb ponthatár esetében mégis felvesznek, attól a rendszer még a többi jelentkezését is figyelembe veszi. Tehát az adatok csak hozzávetőlegesek, csupán a viszonyítás alapjául szolgálnak, a számok sokkal inkább a jelentkezéseket, mint a jelentkezőket tükrözik.