Somfai Barbara: Az Első leütés meglepően terjedelmes munka. Sokat forgattam ezt a könyvet, de végigolvasni még nem tudtam.

A könyv szerzője Tóth Szabolcs Töhötöm. 2000-től a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjának társszerkesztője, 2006-tól szerkesztője. 2003-ban az Alfred Friendly sajtóösztöndíj egyik nyerteseként az amerikai Boston Globe napilap riportereként dolgozott. Az elmúlt hónapokban a Reuters Alapítvány ösztöndíjával az oxfordi Reuters Intézetben vett részt kutatási programon.

Tóth Szabolcs Töhötöm: A súlya több mint 1 kiló. Csak azért tudom, mert ha valaki a könyv blogján rendeli meg, a kiadó postán adja fel, és ott lemérik a küldemény súlyát. De nem is kell végigolvasni. A könyvet úgy írtam meg, hogy aki mondjuk épp csak egyvalamire kíváncsi, minél előbb megtalálja benne az őt érdeklő részt.

SB: Tanárként az ember többször érzi, hogy kéne tankönyvet írni, és ennek az érzésnek a forrása a hiányérzet, a méltatlankodás, hogy nem elég jók a tankönyvek. Egy ennyire hosszú könyvhöz mennyire kell dühösnek lenni?

TSzT: Őszintén szólva: nagyon. Ez azonban tiszteletlenségnek hathat. Nem azzal volt alapvetően gondom, hogy Magyarországon nincsenek jó, újságíróknak szóló tankönyvek, inkább a praktikusság kérdésében láttam a problémát. Azt hiányoltam elsősorban, hogy a korábban írt könyveken nem lehetett érezni a szerkesztőségek szagát-bűzét. Úgy gondoltam, szükség lenne egy olyan könyvre, amelyen érezni, hogy ebből a világból, az újságírás világából érkező gondolatokkal, javaslatokkal él, hogy ezt az univerzumot tükrözi. Mert ezt nem éreztem egyik korábbi könyvön sem.

És azt is láttam, hogy vannak olyanok, akik ilyen tankönyvet szeretnének kézbe venni, mert keresik a kapaszkodókat. Tudtam, hogy létezik ilyen, csak nem Magyarországon. Az angolszász szakirodalom idevágó része eléggé ilyen jellegű. Ott nagyon sok jó újságíró, szerkesztő írt ilyen tankönyvet. Ezekre nagyon erősen támaszkodtam is, és ezt nem is titkolom: igyekeztem mindent pontosan meghivatkozni, és ezt a sok helyről összeszedett tudást próbáltam a magyar olvasó számára is használható egésszé összerendezni.

SB: Sokan azt állítják, hogy az újságírást nem lehet tanítani és tanulni. Te jártál újságíró-iskolába?

TSzT: Nem. Az első időkben még ilyen tankönyveket sem olvastam.  Aztán ahogy teltek az évek, egyre nagyobb lett bennem az igény, hogy tudatosabban álljak hozzá a munkámhoz. Könyveket kezdtem rendelni külföldről. Mára egy egész szép könyvtár alakult ki nálam ezekből, kisebbfajta vagyon van a könyvespolcaimon. Ezek főleg amerikai, kisebb részben angol szakkönyvek. Igyekeztem elsősorban olyan könyveket választani, amelyeknek a szerzőiről tudtam, hogy ezen a területen dolgoznak, és hogy testközelből ismerik azt, amiről írnak, és megszenvedték, amit problémaként említenek.

Úgy gondolom, hogy az útkeresés tanítóerővel bír, és érezni a különbséget azok között, akik a maguk bőrén tapasztaltak meg egy problémát, kaptak egypár pofont, és azok között, akik csak elméletben sakkozzák ki ugyanezt. Az előbbi valahogy mindig egy kicsit használhatóbb.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

SB: Mennyi ideig írtad? Hány munkaóra van benne?

TSzT: Rengeteg. Munkaórát nem is tudok mondani. Főleg hétvégéken vagy éjszakánként írtam, és ez így hat évig tartott.

SB: És hat éve, amikor nekiültél, ezt láttad magad előtt, ami végül elkészült?

TSzT: Nem. Ennél sokkal rövidebb munkát terveztem, de aztán egyre terebélyesedett a kézirat. Rájöttem, hogy ez is hiányzik még, hogy arról is kéne írni... És emiatt lassan elkezdtek hülyének nézni a környezetemben. Mindenki azt mondta vagy éreztette, hogy ez lehetetlen vállalkozás, nem lesz belőle semmi. És voltak pillanatok, amikor én is azt gondoltam, hogy ezt kár volt elkezdeni, mert felemésztett ez sok mindent: pénzt, időt, hogy csak a nyilvánvalóbbakat említsem.

SB: Kit képzeltél magad elé olvasónak?

Magamnak is írtam. Haragudtam magamra, mennyi mindent nem tudok, amit tudnom kellene. Tehát én magam is nagyon sokat tanultam a könyv írása közben.  Másrészt láttam magam körül a szerkesztőségben azokat, akik ugyanezt érezték. És tudtam, hogy szívesen forgatnának egy ilyen könyvet, szeretnék hivatásuk alapjait rendszerezve, egy könyvben látni. Harmadrészt pedig leginkább azoknak szántam természetesen, akik most kezdők, akiknek egy ilyen gyakorlatias munka sokat számít, mert látják, hogy mi hogyan működik, és hogy sok minden ebben a szakmában is megtanulható. Segít nekik, hogy ne hibázzanak annyit, mint például én, ha egyszer nem muszáj.

Első leütés

Persze ezt nem lehet teljesen kiküszöbölni; a hiba mindig megtalálja a riportert, a szerkesztőt, természetesen engem is, még ma is. Persze arra kell törekedni, hogy ez minél kevesebbszer forduljon elő, de az újságíró általában szűkös határidővel dolgozik, és olykor csoda, hogy a kézirat egyáltalán elkészül. A könyv – szándékaim szerint – azt sugallja: tessék, itt van, csináld, mert lehet, mert nincs ebben semmi rendkívüli. Mert olykor azt is éreztem a magyar szakirodalomban, hogy egy ideig követhető a magyarázat, aztán jön valami balladai homály, amely azt üzeni: innentől kezdve valami utánozhatatlan misztérium zajlik az íróasztalnál. Néha így van persze, de sokkal ritkábban, mint ahogy azt néhányan szeretnék elhitetni.

SB: Ennyire precízen leírható és szabályokba rendezhető az újságírás folyamata?

Hat szabály arra, hogyan írjunk jól

1. Sose használj olyan metaforát, hasonlatot vagy más szófordulatot, amit nyomtatásban szoktál látni.
2. Sose használj egy hosszú szót, mikor van rövidebb is.
3. Ha egy mondatból ki lehet hagyni egy szót, akkor hagyd ki.
4. Sose használj szenvedő szerkezetet, ha használhatsz aktívat.
5. Sose használj idegen kifejezést, tudományos kifejezést, vagy zsargont, ha van helyette köznapi nyelvben használt szó.
6. Inkább szegd meg e szabályok bármelyikét, mintsem bármi nyíltan kegyetlen dolgot mondjál.

(George Orwell: A politika és az angol nyelv. In: uő. Az irodalom felszámolása. Európa Kiadó, Budapest, 1990., 341–358. oldal)

TSzT: Az is fontos, hogy e szabályok bármelyike megszeghető, és olykor meg is kell szegni ezeket. Csinálhatod teljesen másképp is, ha a végeredmény jobb lesz. George Orwell A politika és az angol nyelv című esszéjében például ostorozta a túlbonyolított, semmitmondó nyelvhasználatot, és felállított egy szabályrendszert, de az utolsó, a hatodik szabály az volt: „Inkább szegd meg e szabályok bármelyikét, mintsem bármi nyíltan kegyetlen dolgot mondjál!” Tehát nem is annyira szabályokat írok a könyvemben, inkább csak javaslatokat, és ha bárki úgy gondolja, hogy ez nála nem működik, vagy nem passzolnak a munkastílusához, akkor szegje meg azt a szabályt. Mert ez nyilván nem fizikakönyv, nem egzakt tudomány. Ez persze nem mindenre vonatkozik, vannak általánosan elfogadott normák, alapelvek, amelyeket ma már minden újságírónak be kellene tartania.

SB: Aki tankönyvet ír, arra predesztinálja magát, hogy tanítson is. Tanítottál valaha?

TSzT: Az utóbbi időben tanítottam a Károli Gáspár Egyetemen három félévet. Ebben a félévben azért nem tanítottam, mert egy három hónapos ösztöndíjjal Oxfordban képeztem tovább magam. De nem tudom, mennyire áll jól a katedra: én annak idején úgy kaptam tanári diplomát, hogy azt mondták, ígérjem meg, soha nem fogok tanítani. Évekig tartottam is magam ehhez.

SB: Milyen a könyv fogadtatása?

TSzT: Jó visszhangokat kapok. De azért van ennek egy kicsit nyomasztó része is: rettenetes elvárásoknak nézek elébe ezzel a könyvvel, tökéletes cikkeket kéne ezután írnom, de nyilván nem tudok tökéletes cikkeket írni. Messze nem én vagyok az ország legjobb újságírója és nem is leszek az.

SB: Akkor bátorság is kellett ennek a könyvnek a megjelentetéséhez.

TSzT: Inkább vakmerőség, mert ilyen elvárásoknak nyilván nem fogok tudni megfelelni. Tehát megnyugtatásul, én egy olyan szabálygyűjtemény és tanácsadókönyv szerzője vagyok, aki maga sem tud száz százalékig megfelelni a saját maga által írt könyv elvárásainak. Nem is akarok. Ezt az előszóban el is mondom az olvasónak.

SB: A könyv bővelkedik sajtóidézetekben. Te gyűjtögetted ezeket ez alatt a hat év alatt?

TSzT: Igazából ez volt a legidőigényesebb. Az alapelv az volt, hogy egyetlen probléma illusztrálására se használjak fiktív példát: a rossz vagy jó gyakorlatot is mind megjelent példákon keresztül mutatom be. Egyrészt ez így szebb, másrészt életszagúbb. Harmadrészt, sok minden más is előkerül, ha élő példákkal dolgozunk.

Sokszor több hét azzal ment el, hogy egy jó példaidézetet találjak. Megvolt a probléma, de nem találtam hozzá kellően szemléltető példát. Igyekeztem leginkább magyar cikkekből idézni, de sokszor vettem át külföldit is, főleg etikai kérdések illusztrálására. Ez utóbbi azért is volt célravezetőbb, mert Magyarország politikailag nagyon polarizált, és amit az egyik fél elfogad értékítéletnek, azt a másik fél biztosan nem. Nekem is nyilván megvan a politikai kérdésekben a saját véleményem, de nem akartam ezzel az olvasót traktálni: úgy éreztem, otrombaság lenne ez, hiszen nem azért veszi meg valaki ezt a könyvet, hogy ezzel nyomasszam.

SB: Volt olyan, aki megsértődött a példák miatt?

TSzT: Ha valaki meg is sértődött, nem mondta. Vagy annyira megsértődött, hogy nem is fogja mondani. Vagy nem jutott még el addig a könyvben, hogy felfedezze, ő is benne van.

Szerkesztőség
(Forrás: Wikimedia Commons / Conrad Poirier)

SB: Arra figyeltél, hogy politikailag korrekt legyél?

TSzT: Nem érvényesítettem mesterséges egyensúlyt abban, honnan veszem a hibákat bemutató idézeteket. Hoztam Magyar Nemzetes negatív példát is egy-egy probléma kapcsán bőséggel. Mindeközben viszont arra törekedtem, hogy a könyv nyelvezete legyen szabatos, de semmiképpen ne legyen száraz. Mert rettenetes lenne, ha egy újságírásról szóló tankönyv úgy lenne megírva, mint egy közgazdasági tankönyv. Persze nyilván nem sziporkázom minden oldalon, de a szándék megvan, hogy a szöveg legyen élvezhető. Ilyen szempontból helyenként a könyv egyáltalán nem korrekt politikailag.

SB: Lehet-e Magyarországon a mainstream médiában olyan alapelvek mentén működni, mint például a BBC-ben? Mi az etalon? 

 TSzT: A kérdésekben rejlik egy előfeltevés, amely némi félreértésen alapszik. Nevezetesen, hogy a politikai napilapoknak a közszolgálati média etikai kódexe, vagy legalábbis az abban foglaltakhoz hasonló irányelvek szerint kellene működniük. Könyvem hangsúlyosan az írott sajtóról szól, amely – hála az égnek – a világon majd’ mindenütt nem közmédiaként működik, hanem a legtöbb esetben magántársaságok médiavállalkozásaiként. Természetesen vannak alapértékek, amelyek mindkét médiatípusban hasonlók, de a közszolgálatiságot számon kérni –ide értve a patikamérlegen mért kiegyensúlyozottságot – értelmetlen. Az Egyesült Királyságban a Leveson-meghallgatáson a BBC igazgatója is amellett érvelt, hogy nem szabad a televíziókat és a rádiókat felügyelő médiahatóság jogkörét kiterjeszteni az írott sajtóra, mert ott más szabályok, más alapelvek működnek.

Mondok egy példát: Pár évvel ezelőtt a The Daily Telegraph című brit napilap nagy leleplező anyagot közölt arról, hogyan élnek vissza a parlamenti képviselők a parlamenti költségtérítési rendszerrel. A cikk a költségtérítéseket intéző illetékes hivataltól kilopott adatokra épült. Az adatokat tartalmazó CD-ért a lap súlyos összeget fizetett az ezek szerint nem éppen állampolgári hevületből cselekedő kiszivárogtatónak. A lap cikkéből óriási botrány lett. Közérdekű adatokról volt szó? – Igen. A választóknak joguk van tudni, ha az adófizetők pénzével csalnak. Le tudta volna hozni ezt az anyagot a BBC? – Nem, mert irányelvei tiltják, hogy információért fizessenek, főként lopott információért.

Azt is tudomásul kell venni, hogy nem ördögtől való, hogy egyes napilapok bizonyos politikai értékek támogatását céljuknak tekintik. Természetesen ez nem menti fel őket a tárgyilagosság, a leplezetlenség, a tisztesség követelményei alól, de nézzük meg a brit sajtót, és álmélkodjunk azon, hogy egy-egy hírt miként tálal a Telegraph, a The Guardian vagy éppen a The Sun, mielőtt közszolgálati normákat kérnénk számon rajtuk...
SB: Van-e lehetősége Magyarországon olyan szakembernek, aki például adatújságírással próbálkozik?

TSzT: Megint az a kérdés, mit értünk ezalatt. Ha a klasszikus CAP-re, a computer assisted journalismre vonatkozik a kérdés, ahol tényfeltáró cikkekhez óriási adattömegeket mozgatnak, akkor azt kell mondanom, egyre kevesebb. Azért, mert az igazi tényfeltárás az igazi, drága műfaj, és a hosszú és adatigényes munkát egyre kevesebb szerkesztőség tudja finanszírozni. Egy igazán nagy projekthez akár több száz interjú, háttérbeszélgetés is készülhet, iszonyatos mennyiségű iratanyagot dolgoznak fel stb. Szóval szerintem erre egyre kisebb a kapacitás.

Viszont ha a kérdés arra vonatkozik, hogyan mutasson be az olvasónak valaki olyan összefüggéseket, amelyek nyilvánosan elérhető vagy megszerezhető adatokkal operálnak, akár napi szinten is, akkor azt kell erre mondanom, hogy erre igen nagy igény lenne. Két gond van ezzel. Az egyik az, hogy a szerkesztők idősebb generációja olykor nem ismeri fel az ebben rejlő lehetőségeket, márpedig végső soron ők döntik el, milyen újságíróra van szükség a szerkesztőségekben. A másik pedig az, hogy ehhez szakemberek kellenek. Az adatok számítógépes ábrázolásában otthonosan mozgó tervezőgrafikus, Flash-programozó (hiszen egyre inkább online nyílik erre lehetőség), és a statisztika tudományához legalább konyító újságíró, aki értelmezni tud egy adatsort, meglátja abban a sztorit, és el is tudja azt mondani az ábrával úgy, hogy az közérthető legyen. Ez tehát sokszor csapatmunka, de ebben igen nagy jövőt látok egyébként, olyannyira, hogy ez az újságírásnak az egyik legfontosabb ága lehet.

SB: Befolyásolják-e az általad kitűzött szakmai minimumok alkalmazását a közéleti-politikai elvárások?

TSzT: Ez olyan kérdés, amelyre kisregényben lehetne csak válaszolni. Országos politikai napilapnál dolgozom, úgyhogy erről tudok csak beszélni. A rövid válaszom az, hogy a szakmai minimumot szerintem nem befolyásolják a politikai elvárások. Vagy ha igen, ott szerintem inkább szakmai problémák vannak, nem pedig ellenállhatatlan politikai nyomás. Más kérdés, hogy nem a minimum lenne a cél. Ugyanakkor a politikai sajtó működése aligha választható el annak a politikai világnak a működésétől, amelyről tudósít. A kettő összefügg egymással, ezért önmagában a politikai újságírásról vitatkozni nem érdemes. Egy-egy lap függetlensége pedig – és tudom, hogy ez sokaknak nem fog tetszeni – szerintem elsősorban pénzügyi kérdés. Miként finanszírozható a lap úgy, hogy annak működésébe a lehető legkevesebben szólhassanak bele? – És ez a csodált nyugaton sincs másként.

SB: Most hogy befejezted hat év után nincs hiányérzeted? Nem maradt ki valami?

TSzT: Vannak még ötleteim. Szerintem nagyon hiányzik például egy ultragyakorlatias médiajogi rész. Erről is vannak forgalomban vaskos kötetek, de én egy húsz oldalas útmutatót képzelnék el ezzel kapcsolatban, ami teljesen praktikusan csak azt írja le, hogy mire figyelj, ha cikkírásba fogsz. Ez a könyvből azért is maradt ki, mert a megírása idején változott a médiatörvény, és még nem lehetett látni merre megy pontosan ez az egész, bár igazából még most sem lehet. Ezt természetesen egy médiajogban járatos szakemberrel együttműködve kellene kidolgozni. Azért is fontos ez, mert tönkre lehet tenni egy újságíró egzisztenciáját, ha nem figyel ezekre a kérdésekre. Egyébként pont ezért gondolom, hogy van jövője a szerkesztőségeknek. Ha valaki, például egy blogíró magánhadseregként az interneten tevékenykedik, és elcsúszik valahol, akkor polgári pereket, büntetőjogi pereket, meg kártérítési pereket kaphat a nyakába, ami egy életre elintézheti. Pedig nyilvánvaló, hogy egy újságírónak nem azzal kellene az idejét töltenie, hogy bíróságokra jár. Ebből a szempontból a blogírók és a civil riporterek nem tudják kiváltani a szerkesztőségi újságírók munkáját. Nem azért, mert kevesebbet tudnak, hanem azért, mert a szerkesztőség – jobb esetben – védelmi közösségként is működik, hogy az újságíró tényleg olyan dolgokkal foglalkozhasson, amivel foglalkoznia kell.