A ma széles körben elterjedt felfogás szerint a férfiak több szexet igényelnek, mint a nők. Ennek köszönhető, hogy a két nem képviselőinek hasonló viselkedését egészen másképp ítélik meg. Ha egy kapcsolatban élő férfi megcsalja a nőt, az bocsánatos bűn, mert „hajtja a vére” – a nő azonban nem kap felmentést. Ha egy férfinak sok nővel volt dolga, az a dicsőségére válik – ha egy nőnek volt dolga sok férfival, az szégyen. Ha a tévét kapcsolgatjuk, és az egyik csatornán egy férfi azt mondja, hogy „Kihasználtál, csak a szexre kellettem neked” – azonnal tudjuk, hogy épp egy vígjáték megy. Szexuálisan kihasználni vagy megerőszakolni (heteroszexuális viszonyban) csak egy nőt lehet.

Az előítéletek azonban változnak a történelem folyamán. Az AlterNet egy 17. századi bostoni esetet idéz fel: egy férfit a puritánok azért átkoztak ki az egyházukból, mert két éven át nem feküdt le a feleségével. A puritánok úgy vélték, hogy a férfiak és nők egyaránt igénylik a szexet (bár „természetesen” csak a heteroszexuális kapcsolatot fogadták el, azt is csak házasságon belül), de a nők jobban. A kor felfogása szerint egy férfi sokkal könnyebben képes magát megtartóztatni, mint egy nő.

Már a görögök is...

Ez azonban nem csupán a 17. századi Amerikára volt jellemző, hanem az egész nyugati kultúrára a 19. századig. Egy ógörög monda szerint Zeusz és Héra azon vitatkoztak, hogy  férfiak vagy a nők élvezik-e jobban a szexet. Teiresziaszt kérdezték meg, mert ő élete egy részét férfiként, más részét nőként töltötte, így mindkét fél tapasztalataival rendelkezett.  A pap szerint ha tíz részre osztjuk a szerelmi gyönyöröket, kilenc rész jut a nőnek, és csak egy tized a férfinak.

Tieresziasz
(Forrás: Wikimedia Commons / Krauss, Johann Ulrich, 1645-1719)

A későbbi korokban úgy vélték, hogy a nők a gaz csábítók, akik Éva nyomában járnak, és bűnbe viszik a férfiakat. Szexuális szenvedélyüket erkölcsi és intellektuális gyengeségükkel magyarázták – és ezzel indokolták hogy férfifelügyeletet igényelnek (az apáét vagy a férjét). Velük szemben a férfiakra úgy tekintettek, mint akik nincsenek kitéve saját szenvedélyeiknek, képesek az önuralomra, és ennek köszönhetően mások irányítására is.

Havelock Ellis orvos-pszichológus 1903-as Studies in the Psychology of Sex (Szexuálpszichológiai tanulmányok) című művében hasonló vélekedések dokumentumainak sorát mutatta be – nem csupán Európából, de a Közel-Keletről és Kínából is. A 17. századi Francisco Plazzonus például annak a véleményének adott hangot, hogy a nőknek nem érné meg gyermeket szülniük, ha a szex nem okozna nekik sokkal nagyobb élvezetet, mint amekkora fájdalommal a szülés jár. Hasonló felfogás élt még Ellis idejében is: Enoch Heinrich Kisch osztrák nőgyógyász szerint a nő szexuális vágya olyan erőteljes lehet, hogy bizonyos életszakaszaiban ez határozza meg egész jellemét.

Hátra arc!

A kocka azonban ekkor már fordulóban volt. 1896-ban Bernhard Windscheid úgy vélte, hogy anormális (!) nőknél, különösen, ha felsőbb osztályokba tartoznak (!), a szexuális ösztön tanult, nem pedig velük született (!!!) – ha pedig veleszületett, az abnormális. Kifejtette, hogy mivel a nők a házasság előtt nem ismerik ezt az ösztönt, nem is hiányozhat nekik a szex...

Feltételezhetően a fordulatnak több forrása is van, és nem egyszerre ment végbe a világ minden táján.

Nancy Cott történész szerint a fordulatot Új-Angliában a protestantizmus hozhatta el. Azok a lelkészek, akiknek gyülekezete egyre inkább középosztályú fehér nőkből állt, úgy találhatták, hogy hatékonyabb híveiket olyan morális lényeknek tekinteni, akik kifejezetten alkalmasak a vallás követésére, mint mocskos ösztönlényeknek, akiknek sorsa már a paradicsomban megpecsételődött. A nőknek is tetszett ez az új nőkép, és hozzájárultak a megerősödéséhez: ezzel a férfiakkal egyenlőnek, sőt, felettük állónak érezhették magukat. Ennek érdekében még szexuális vágyaikat is hajlandóak voltak elnyomni, illetve arra hivatkoztak, hogy csak a férfiak vágyainak kielégítése érdekében élnek szexuális életet.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A fenti kép azonban elsősorban a középosztálybeli fehér nőkre vonatkozott: a munkásosztálybeli, bevándorló vagy színes bőrű nőket továbbra is szexéhesnek, szenvedélyesnek és szexuálisan könnyen elérhetőnek látták és láttatták. A kiváltságos nők e nézeteknek köszönhetően szexuális természetük tekintetében is inkább a kiváltságos férfiakkal, mint a társadalom alján élő nőkkel tartoztak egy kategóriába. Ez aztán azzal is járt, hogy ha egy nő „becsületén folt esett”, onnantól kezdve kirekesztették a „jobb körökből” (családjából is), és óhatatlanul lecsúszott.

Ami nem változott

A fordulat azonban nem volt teljes. Bár a nőkről kezdték úgy vélni, hogy jobban tudják kontrollálni nemi ösztöneiket, mint a férfiak, ebből nem következett, hogy nekik kellene betölteniük a döntéshozók szerepét. Sőt, a szexuális vágyat előnyként kezdték feltüntetni: a férfiakat fűti a vágy, tehát ambiciózusak – a nők azonban vágyak híján nem képeske a vezetésre sem. A politika, akárcsak a szex, túlságosan mocskos volt ahhoz, hogy az érzékeny nők foglalkozzanak vele. Mivel inkább az anyai, mint a szexuális ösztönök jellemezték őket, inkább otthon, a gyerekekkel volt a helyük, mint a nagyvilágban. Persze ez a felfogás nem terjedt ki a szegény vagy a színes bőrű nőkre, akiket továbbra sem kezeltek hímes tojásként: ők bármilyen mocskos munkára megfeleltek, akárcsak a férfiak olyan szexuális vágyainak kielégítésére, melyeknek kielégítését egy tisztességes feleségtől nem lehetett elvárni.

A változás a szexualitástól független sztereotípiákat is megváltoztatott. A férfiak a médiában vagy a reklámokban gyakran mint gyerek, éretlen tacskók jelennek meg, akik nem képesek olyan nehéz feladatok elvégzésére, mint a házimunka: ezt tehát a nőknek kell elvégezniük. Mivel a férfiak nem képesek az önuralomra, a nőknek kell hosszú szoknyát hordaniuk, nekik kell távol tartani magukat az alkoholtól és a flörtöléstől – ha pedig megerőszakolják őket, az annak bizonyítéka, hogy nem voltak képesek magukra vigyázni.

A társadalmi szerepekre vonatkozó ítéletek tehát tartósabbnak bizonyultak indokaiknál. Korábban a nő helye azért volt otthon, mert nem voltak képesek kontrollálni ösztöneiket – később pedig azért, mert képesek voltak, tehát rajtuk volt a felelősség. Ezen nem csupán a nemi szerepekkel kapcsolatos gondolkodásmódunk felülvizsgálata miatt érdemes elgondolkodni, hanem azért is, mert a történet jól mutatja: jól megalapozott indokainkat, érveinket gyakran az előre eldöntött eredmény alapján építjük fel.