2013-ban jelent meg Gévai Csilla Amíg utazunk című mesekönyve a Pagony Kiadónál. A könyv két folytatása az Amíg zötyögünk, illetve az Amíg repülünk. (Vannak további folyatások is, de azokkal itt most nem foglalkozunk) A kötetek főhőse és elbeszélője egy Doma nevű kisfiú, aki hugával, Pannival, illetve szüleivel él a budapesti Gellért téren. Hozzájuk érkezik vendégségbe Alaszkából Nanuk, az inuit kisfiú, akinek megmutatják Budapest és környékének látnivalóit – a második kötetben még a Balatonra is eljutnak. A harmadik kötetben viszont fordul a kocka, és ők utaznak Nanukhoz látogatóba.

A kötetek középpontjában Budapest és környékének közlekedése, illetve annak története áll, a második kötetben némi vasúttörténeti, a harmadikban repüléstörténeti kitekintéssel. Doma nagyon szereti a különböző járműveket, és Budapest látnivalóit is igyekeznek a lehető legváltozatosabb módokon megközelíteni. (A könyvek alapján társasjáték is készült, melyben az a feladat, hogy az egyes megjelölt pontokra a lehető leghatékonyabban jussunk el.) Kiemelt szerepet játszanak a történetben a közlekedéstörténeti múzeumok és kiállítások.

De miért érdekes ez a nyest számára? Azért, mert a történet szerint Doma anyukája, illetve a család jóbarátja, a gyerekekre gyakran felügyelő Bali bácsi is az MTA Nyelvtudományi Intézetében dolgozik. Az pedig a kötettel találkozó szülőket is érdekelheti, hogy a leírtaknak mennyi lehet a valóságalapja. (Az igazság az, hogy Doma apukája is az MTA kutatóhálózatában dolgozik, de a Sugárbiológiai Kutatóintézetben. Erre azonban kevesebb figyelmet fordítunk, és nemcsak azért, mert a nyestet mindig is jobban érdekelte a nyelvészet, mint a sugárbiológia, hanem azért is, mert a Sugárbiológiai Intézetről csak két dolgot tudunk meg: hogy Budafokon van a Törley-kastélyban, illetve hogy ott majdnem mindenki szakállas. Az előbbi igaz, az utóbbiról nem találtunk megbízható adatot.)

A második kötetben a gyerekek eljutnak anyukájuk munkahelyére, amely a mese szerint és a valóságban is a Benczúr utcában van, nem messze a Városligettől. A történt szerint Doma anyukája a Szótár osztályon dolgozik. Ha pontosan ilyen nevű osztály nincs is, de Szótári osztály van. Azt nem tudjuk, hogy pontatlanságról vagy valamiféle gegről van-e szó, mindenesetre az utóbbi mellett szól, hogy az Öntödei Múzeum is időnként Öntöde Múzeum alakban szerepel.

A SZótár osztály – ahogyna az Baranyai (b) András elképzeli
(Forrás: Amíg zötyögünk)

Innentől kezdve azonban elhagyjuk a realitások szilárd talaját. A Szótár osztályon ugyanis rögtön három embert is találunk, aki remekül beszél inuitul: Bali bácsin és Doma anyukáján kívül Olgikát, a halkszavú, kissé koros nyelvésznőt. (Akibe persze Bali bácsi rögtön beleszeret, amint meghallja inuitul beszélni. Az homályban marad, hogy Bali bácsi és Olgika, akik évtizedeken át együtt dolgoztak, eddig miért nem tűntek fel egymásnak, mindenesetre ettől kezdve rohamléptekkel haladnak a házasságkötés felé. De miért kell minden történetben, amiben nyelvészet van, szerelemnek is lennie?) Ezzel szemben a mesénél kissé szürkébb valóság az, hogy a Nyelvtudományi Intézetben a magyaron, a rokon nyelveken és a magyarországi kisebbségi nyelveken kívül célzottan nem foglalkoznak más nyelvekkel. Persze akadnak kutatók, akik más nyelveket is vizsgálnak, de az kevéssé valószínű, hogy három olyan kutató is akadjon, aki behatóan ismer, mi több, beszél is egy olyan, magyar szemszögből periferiális nyelvet, mint az inuit. Ráadásul ha ez elő is fordul, kevéssé valószínű, hogy éppen a Szótári osztályon. A Szótári osztály profilja ugyanis a szótárírás, méghozzá nem kétnyelvű szótáraké, hanem csupán két egynyelvű szótáré, A magyar nyelv nagyszótáráé, illetve az Új magyar etimológiai szótáré. (Korábban itt készült a A magyar nyelv értelmező szótára, a Magyar értelmező kéziszótár és az Új magyar tájszótár is.) Ez természetesen nem jelenti, hogy a szótár munkatársai ne beszélnének idegen nyelveket, de ezek kutatása nem tartozik tudományos feladataik közé. Már csak ezért sem valószínű, hogy meghívást kapjanak Alaszkába egy inuit nyelvészeti konferenciára.

Ennél egy kicsit zavaróbb furcsaság, hogy a kötetek lehetőséget biztosítanának arra, hogy elmagyarázzák a nyelvészet és a nyelvtudás közötti különbséget, ehelyett viszont inkább a kettő szoros kapcsolatát sugallják. Így például elmondása szerint Bali bácsi eredetileg földalatti-vezetőnek készült, ám úttörővasutas korában egy táborban arra figyelt fel, hogy ragadnak rá a baráti országokból érkező kispajtások nyelvei, és így váltott pályát. Csakhogy ebből legfeljebb az következne, hogy tolmács vagy fordító lett, nem az, hogy nyelvész. A nyelvész és a sok nyelven beszélő, nyelveket könnyen tanuló ember között annyi hasonlóság van, mint a statikus és az egyensúlyozó művész között. A statikus remekül ki tudja számolni, hogy mi hogyan ne essen le, ne dőljön el, de jó eséllyel nem kötéltáncol vagy zsonglőrködik jobban, mint bárki más. Ezzel szemben az egyensúlyozó művész káprázatos dolgokat csinál, de aligha tudja egyenletekkel levezetni, hogy hogyan. Természetesen a nyelvészt segítheti a nyelvtanulásban, ha jobban átlátja a szabályosságokat, de ettől még nem fogja könnyebben megjegyezni a kivételeket, és pláne nem fogja tudni spontán, beszélgetés közben ezeket szabályokat alkalmazni. Vannak viszont, akik könnyen megtanulják az idegen nyelveket, remekül beszélik őket, de el nem tudnák mondani, mikor miért melyik formát alkalmazzák. Mindez persze nem zárja ki, hogy a nyelvész egy személyben poliglott legyen és 17 nyelven beszéljen kiválóan, mint Bali bácsi, de nem is szükségszerű, és végképp nem jellemző. Az igazság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy Bali bácsi figurája amúgy is a szórakozott tudós alakját idézi, bár a sztereotípiáktól eltérő módon ő nem szakterületének érdekességeivel traktálja a gyerekeket (a nyelvész olvasó nagy bánatára), hanem közlekedéstörténeti érdekességekkel.

Ha már Bali bácsi figurájára ennyi szót vesztegettünk, ne sajnáljunk néhány sort Olgikától sem. Az még hagyján, hogy Olgika is a közlekedéstörténet nagy rajongója, és az Indóházból idéz, de az már végképp a valóságtól való elrugaszkodás, hogy Olgika valamikor a hatvanas-hetvenes években ösztöndíjjal Kanadában élt az inuitok között, és az ő nyelvüket tanulmányozta. Mi legalábbis érdeklődve várjuk azon olvasóink leveleit, akiknek a Kádár-korszakban lehetőségük volt valamelyik kapitalista országban a helyben beszélt kisebbségi nyelv elsajátítása céljából huzamosabb időt tölteni. (Még arra sem igazán nyílt mód, hogy a Szovjetunióban tanulmányozhassák a rokon nyelveket – bár kissé más okokból.) Arról nem is beszélve, hogy Olgika a Kanadában, Alaszkától több ezer kilométerre elsajátított inuit tudásával könnyedén kommunikál Nanukkal. A kérdést tovább bonyolítja, hogy Nanukot időnként eszkimónak is nevezik, holott az eszkimók nem egészen ugyanazok, mint az inuitok, és bár nyelveik rokonok, az eszkimó és az inuit végképp nem érthető kölcsönösen. Persze mondhatnánk, hogy jó, de a magyarban az eszkimót egészen széles értelemben használják mindenféle északi népre, de éppen a nyelvet kutató nyelvészek körében nem várnánk ilyen lazaságot.

Az Ablak–Zsiráf egy korábbi kiadása szerint az eszkimók rénszarvast tartanak

Viszont ami a szakmában nem jártas magyar olvasónak is feltűnhet (ha nem is a gyereknek, de a neki olvasó szülőnek mindenképp), az az, hogy mindenki inuitul beszél Nanukkal, és senki nem próbálkozik az angollal. Az alaszkai őslakosok körében amúgy is nagyfokú a nyelvvesztés, a gyerekek általában nem sajátítják el őseik nyelvét. De még ha feltételezzük is, hogy Nanuk egy hagyományörző közösségből érkezik, akkor is valószínűtlen, hogy ne tudna angolul. Különösen furcsa lenne, ha nyelvtudás nélkül problémamentesen elrepült volna Magyarországra – az úton az utolsó kötet szerint háromszor is át kell szállni.

Persze egy mesétől ne várjuk el, hogy pontosan tükrözze a valóságot – a fenti torzítások bőven beleférnek, a gyerekek még ráérnek megismerkedni az árnyaltabb valósággal. Érthető az is, ha a szerző a Várkert Bazár felújításán lelkendezik, nem említve, hogy hányszor adták át, mint ahogy az is, hogy nem részletezi, miért hívja Bali bácsi Moszkva térnek a Széll Kálmán teret. Az azonban érthetetlen, miért kell azt írni, hogy a repülőtér azért kapta a Liszt Ferenc nevet, hogy emlékeztessen a régi Ferihegy névre. A valóság, ahogy azt tudjuk, hogy a Ferihegy nevet el akarták törölni. Az persze jó kérdés, hogy a reptér miért éppen Liszt Ferenc nevét kapja. A mi tippünk az, hogy a varsói reptér mintájára: az  korábban Chopin nevét kapta. Chopin ugyan Lengyelországban született és nőtt fel, de 20 éves korában elhagyta az országot, Párizsba költözött, francia állampolgárságot szerzett, és munkássága is Franciaországhoz köti. Éppen ezért érezték fontosnak a lengyelek, hogy lengyelségét hangsúlyozzák. Ebbe a stipistopiba szállt be a magyar kormány azzal, hogy a szintén vitatható magyarságú Liszt Ferenc nevét a magyar fővároshoz kössék. (Liszt Ferenc szülőhelye ma Ausztriában van, Liszt maga is német nyelvű családba született, magyarul rosszul beszélt – bár az kétségtelen, hogy magyarnak vallotta magát.) Nyilván a gyerekeknek erről nem kell tudniuk, de ha az igazat nem, akkor inkább semmit ne mondjunk nekik.

A gyerekek a történet folyamán felkeresik a Közlekedési Múzeumot – ez ma már nem áll a helyén, és máshol sem. Abban is biztosak lehetünk, hogy ha lesz további kötet, Doma anyukája már nem az MTA Nyelvtudományi Intézetében fog dolgozni. Hogy lesz-e Nyelvtudományi Intézet a Benczúr utcában vagy máshol, azt nem tudjuk. Szerencsés esetben Doma anyukáját meghívják egy kanadai vagy alaszkai projektbe, és családjával elhagyja az országot. Vagy az apuka kap állást egy sugárbiológiai kutatóintézetben Finn- vagy Svédországban. Bali bácsi szerencsés esetben utastájékoztató feliratokat fordít a MÁV-nak, Olgika pedig kényszernyugdíját azzal egészíti ki, hogy színes cikkeket ír a kanadai vasútvonalakról képes magazinokba. Sínen vagyunk: rajta fekszünk.