Előző cikkünkben a sztenderdizációról mint gonosz problémáról volt szó a 18. Élőnyelvi Konferencia néhány előadására támaszkodva. A konferencia első napjával kapcsolatban pedig egy szegedi vizsgálat első részét ismertettük. Ígéretünkhöz híven folytatjuk az ö-zéssel kapcsolatos vizsgálat eredményeinek bemutatását, illetve a sztenderd ezredforduló utáni helyzetéről is leírjuk azt a keveset, amit tudunk.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

„Mit tudunk a sztenderdről? Valójában keveset”

Akárcsak a sztenderdizációnak, a sztenderd fogalmának is többféle értelmezése létezik. A klasszikus, hagyományos értelemben vett nyelvművelői felfogás szerint a nemzeti nyelv legfejlettebb és legszebb változata, amely a művelt és nyelvileg iskolázott beszélők nyelvhasználata. Ez a nézet a nyelvi standardizmus ideológiájának feleltethető meg, és több szempontból is elfogadhatatlan nyelvészetileg.

A másik álláspont szerint – melyet például Kontra Miklós vagy Sándor Klára képvisel – a sztenderd az a nyelvváltozat, amelyet a politikai, gazdasági és kulturális javakat birtokló társadalmi réteg, az elit használ, illetve amit az iskolában tanítanak. Ezt még ki lehet egészíteni azzal, hogy a legtöbb európai országban ez a legmagasabb presztízzsel rendelkező nyelvváltozat is általában, de ez közel sincs így mindenhol a világban (l. héber nyelv). Mindenesetre tény, hogy Magyarországon a sztenderd nyelvváltozat a társadalmi elit nyelvhasználati szabályait követi; és azon nyelvi formák, amelyek ezen kívül esnek, számtalan esetben megbélyegzettek a használóikkal együtt.

Vajon kik mëntek el a vacsorára? És milyen nyelvváltozatot beszélnek?
(Forrás: Wikimedia Commons / Alaxander W. Galbraith)

Tolcsvai Nagy Gábor véleménye is ehhez a gondolatsorhoz kapcsolódik. Ő úgy véli, hogy a sztenderd, vagy inkább sztenderd fetisizált pozíciója nem (csupán) nyelvi, hanem szociokulturális tényezők eredménye. Erről (és még sok más egyébről) a Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem és egyben az ELTE egyetemi tanára plenáris előadásában beszélt, ebből a legfontosabb és legérdekesebb információkat emeljük ki.

„Mit tudunk a mai sztenderdről? Valójában keveset” – mondta Tolcsvai Nagy Gábor. Legutóbb a 60-as években készültek a sztenderdről leírások, amelyek többnyire statikusnak tekintik a sztenderdet. Ám a sztenderd – a legtöbb nyelvváltozathoz hasonlóan – változó dolog. Folyamatosan ki van téve a nyelvi innovációnak; csak az kérdéses, hogy ezeknek mennyire van, vagy egyáltalán van-e sztenderd státuszuk. Például fölvethető ez a kérdés a be igekötő esetében, amelyet egyre gyakrabban használnak úgy, hogy az a cselekvésben való elmerülést, beletemetkezést érzékelteti; egy cselekvési útra való rálépést és ott messzire, ám nem végpontig történő eljutást jelenti (beduzzog, bealszik).

Bealudt
(Forrás: Wikimedia Commons / Kendi çalışmam / CC BY-SA 4 0)

Tolcsvai Nagy Gábor előadásában azt mondta, hogy a mai magyar nyelvközösségben kismértékű a sztenderdizáció. A kodifikáció csak egyes kommunikációs területeken és általában korlátozott hatókörrel megy végbe, mivel ezen törekvések elveszni látszanak nyelvművelés körüli ideológiai küzdelmekben. A sztenderdizáció intézményei elbizonytalanodtak, meggyengültek, aminek legfőbb oka a sztenderd tekintélyének kikezdése megkérdőjelezése. Másik tényezője pedig az, hogy ez a folyamat része a társadalmi és kulturális átalakulásnak, amely a pluralizmus nyelvi és kulturális tényezőit erősíti.

Nem szabad arról sem megfeledkeznünk, hogy a sztenderd kodifikált rendszere is változik; ez pedig igen összetett folyamat. Így a sztenderd határai folyamatosan elmosódnak, mivel egyre több nyelvváltozattal érintkezik a központi nyelvváltozat. Viszont ezek kodifikációja nem vagy csak alig megy végbe, esetlegesen informálisan megy végbe.

A sztenderd és az ö-zés

Habár a mai magyar sztenderdről valóban keveset tudunk, annyi bizonyos, hogy több nyelvjárás ötvözetéből alakult ki. Ezek közül a fő forrás az észak-keleti dialektus volt. A zárt ë-t és a nyílt e-t megkülönböztető nyelvjárásokban ë-vel ejtett szavak (melyeket az ö-ző nyelvjárásokban általában ö-vel ejtenek), nagyobb arányban e-vel szilárdultak meg a sztenderd nyelvváltozatban (pl. ember, kereszt). De akadnak kivételek is, amelyeknek ö-vel ejtett változata sztenderdizálódott (pl. sör, vödör). A legérdekesebbek pedig az olyan e ~ ö váltakozást mutató morfémák (pl. fel ~ föl, csepp ~ csöpp), amelyek a mai napig kétféle alakban léteznek a sztenderd beszélt és írott változatában egyaránt.

Wirt Patrícia ezt az ingadozást vizsgálta meg online kérdőív segítségével, melyet 458 válaszadó töltött ki, akik közül 141-en a dél-alföldi régióból származnak. Az előadó előzetes feltevése szerint az adatközlők többsége az e ~ ö váltakozást mutató morfémákat tartalmazó szópárok közül az e-ző formát fogja preferálni, és inkább csak az ö-ző területeken jelölik a labiális alakokat.

A kérdőívvel gyűjtött adatokból kiderült, hogy a jelenség bizonyos szópárok esetében nem szabad váltakozás. A névszóknál valóban az e-vel ejtett változatot választották többen az adatközlők közül, ám az igék esetében az ö-vel ejtettet. Egyedüli kivétel a seprű – söprű volt: ennél a szópárnál a dél-alföldiek inkább az ö-vel ejtett változatot használták.

Fontos továbbá az is, hogy a 2003-as Értelmező kéziszótár által meghatározott sorrendnek ellentmondanak a kérdőívvel kapott eredmények. Például a becsönget szót többen használják, mint a becsenget formát, annak ellenére, hogy ezt az alakot nem tartalmazza a szótár. Levonva ebből a konzekvenciát: a szótárak szóanyaga nem feltétlen empirikus vizsgálatokon alapszik, hanem a szótárírók a saját nyelvérzékükre hagyatkoznak.

– Becsöngethetek én? – Nem, én csengetek be.
(Forrás: Wikimedia Commons / Mass Communication Specialist Seaman Michael Russell, U.S. Navy)

Ö-zés, megfigyelői paradoxon és egy non-classical story

A nyelvész nem csupán kérdőívekkel gyűjthet adatot, hanem interjúkkal is. Azonban nem egyszerű a nyelvész dolga, ha ezt a módszert választja. Ha az emberek tisztában vannak azzal, hogy a beszédüket rögzítik, általában nem beszélnek természetesen. Éppen ezért különféle adatrögzítő eljárásokat dolgoztak ki annak érdekében, hogy a megfigyelői paradoxon negatív hatásait csökkentsék. Például történhet a hangrögzítés úgy, hogy a beszélők nem tudnak róla (ez etikai kérdéseket vet fel), vagy olyan témáról kérdezzük az adatközlőt, amibe könnyen belefeledkezik, ezáltal szép lassan átvált az ő természetes beszédstílusára. A Szegedi Tudományegyetemen tevékenykedő OTKA-kutatócsoport SZÖSZI (Szögedi Szociolingvisztikai Interjú) vizsgálata ennek kapcsán egy igen érdekes kérdést vetett fel.

Vajon mi történik akkor, ha ugyanazzal az ö-ző adatközlővel egy sztenderd nyelvváltozatban beszélő, majd pár hónappal később egy ö-ző nyelvjárásban beszélő készíti az interjút? Jelentkezik-e az egyéni nyelvhasználaton belül változatosság – elsősorban az ö-zés tekintetében? És ha igen, megállapítható-e összefüggés a terepmunkás nyelvhasználata és az adatközlő nyelvi viselkedése között? Többek között ezekre kaptunk választ Bagi Anita, Molnár Mária és Németh Miklós előadásából.

Non-classical story – ez lett a vizsgálati eredmény, ugyanis a hipotézis nem igazolódott: az adatközlő az e-ző interjúztatónál többet ö-zött (5%). Vagyis az adatközlő nyelvhasználatát nem befolyásolta a várt irányban a terepmunkás ö-zése, illetve e-zése. Így egy újabb nagyon fontos kérdés merül fel: miért van ez így?

A szociolingvisztikai interjú kiszámíthatatlan és nehéz terep
(Forrás: Wikimedia Commons / McKay Savage / CC BY 2.0)

A szegediek az adatközlő profiljának elemzése után arra jutottak, hogy a legfontosabb tényező az adatközlőnek önmaga pozicionálása a beszélgetésben, azaz a társalgási hierarchiában történő elhelyezkedése. Hogy hogyan pozicionálja (fölül) önmagát a beszélgetésben az adatközlő? Arculatromboló kérdésekkel (pl. „Mikor látott már tyúkot életében?”), félbeszakításokkal vagy éppen az interjúztató női mivoltának megsértésében (pl. „A maga korosztálya a legundorítóbb az öltözködésben”).

És mi ebből a tanulság? Az interjút készítő terepmunkás nyelvhasználata (egyébiránt az interjú hossza és témája) nem befolyásolta az adatközlő ö-zését. Ellenben az a kép, melyet az adatközlő kialakított a terepmunkásról már jóval inkább befolyásolta a nyelvi viselkedését. Ugyanis a tény, hogy a terepmunkás nő, bölcsész és még értelmiségi is, az adatközlő (nyelvi) dominanciáját, önmaga társalgási felülpozicionálását eredményezte.

Felhasznált irodalom

Crystal, David (2003): A nyelv enciklopédiája. Osiris Kiadó, Budapest.

Nádasdy Ádám (2002): Besír, beröhög