A szlávokról szól,
de ne olvassuk!
Keveset tudunk a szlávokról – ezen igyekszik segíteni egy új könyv. A vékony kis kötet első ránézésre akár strandolvasmánynak is kitűnő választás – ha azonban kóvályogni kezd a fejünk, ne napszúrásra gyanakodjunk!
Nagy várakozással vettük kezünkbe Nyomárkay István Szláv szomszédaink című művét. A szerző akadémikus, egyetemi tanár, a délszláv nyelvek kutatója, szűkebb szakterülete a burgenlandi horvát nyelv; éveken át vezette az ELTE BTK Szláv Filológiai Tanszékét. A könyv az Akadémiai Kiadó új sorozatának, a Pont Könyveknek 5. köteteként jelent meg. A sorozat célja, hogy rövid és tömör, ám közérthető áttekintést adjon egy-egy tudományterület mai állásáról.
A Szláv szomszédaink cím azonban egyáltalán nem teszi világossá, melyik tudományterületről is ad számot a kötet. A szláv nyelvészeti kategória, ennek alapján a szláv nyelvek kutatásnak eredményeiről várhatnánk beszámolót. A szomszédaink azonban arra utal, hogy a magyarsággal szoros földrajzi kapcsolatban álló népekre és nyelvekre szűkül a kérdés: nyelvészeti szempontból azonban semmiképp sem indokolt e nyelvekre szűkíteni a kutatást – ha viszont a szomszédos népekkel, kultúrájukkal, történetükkel foglalkozunk, akkor nem indokolt a szláv nyelvűekre szűkíteni a kört.
Nem ad határozott eligazítást a kötet bevezető fejezete sem. Ez A közép-európai népek szellemi rokonsága címet viseli, de e rokonságról semmi nem derül ki belőle. A rövidke fejezet egy „eurolingvisztikai” szakkönyv méltatásával indul, majd olyan sommás (állítólag Gadamertől származó) megállapítással folytatódik, mely szerint „csak Európában alakultak ki az emberi tudásnak és tudásvágynak olyan mély kifejezési formái, mint a vallás, a filozófia, a művészet és a tudomány” (???), s oda lyukad ki, hogy szláv szomszédainkról keveset tudunk, pedig a nyelvüket is legalább társalgási szinten ismernünk illene, de ha már nem, „az viszont elengedhetetlenül fontos, hogy általános ismeretekkel rendelkezzünk róluk”. Mivel ez a bevezetés zárógondolata, joggal feltételezhetjük, hogy a kötet majd ezeket az elengedhetetlenül fontos általános ismereteket osztja meg velünk – bár még mindig nem sejtjük, milyen ismeretekre gondol a szerző, és miért tartja azokat elengedhetetlenül fontosnak.
Az oldal az ajánló után folytatódik...
Sajnos a főbb kérdésekre a továbbiakban sem kapunk választ. A hosszú, általában kettős címet viselő fejezetek – van fejezet, melynek három címe is van: Más típusú szláv nyelvi hatás. Utánzások. Szláv tükörszavak a magyarban – ötletszerűen követik egymást, az esetek többségében a fejezetcím sem fedi a fejezet tartalmát. A fejezetek terjedelméről sokat elmond, hogy a 140 oldalt el nem érő terjedelmű kötet 26 fejezetből áll. A kötetre jellemző az aránytalanság: szláv szomszédaink közül a szlovénekről szinte szó sem esik, de a szerbekről és horvátokról sokkal többet tudunk meg, mint a szlovákokról. Sokatmondó példa a kötet utolsó fejezete, mely azt hivatott leírni, hogy miként látják a szlovákok a magyarokat. Erre a témára a szerző egy szűk oldalt szán, de négy sor még ebből is a horvát történetírás terminológiai hagyományaira tér ki. A teljes kötetből az oroszról többet tudhatunk meg, mint pl. a szlovénről vagy a ruszinról. Időnként az az érzésünk, hogy írás közben a szerző maga sem tudta még, hogy végül a kötet az összes szláv népről, szláv szomszédainkról vagy csak a szerbekről és horvátokról fog-e majd szólni – aztán a kézirat nyomdába küldése előtt sem hozta meg a döntést.
E két fejezet állítása tudományosan nehezen igazolható. Nyomárkay „szellemi rokonság” alatt azt érti, hogy bizonyos elnevezések az európai nyelvekben hasonló módon jöttek létre: például a ’vonat’ jelentésű szavak a ’húz’ igéből keletkeztek. Csakhogy ezek gyakran egészen más korban, egészen más módon mentek végbe, és az elnevezések motivációja a mai beszélők számára egyáltalán nem világos, így ezen az alapon közös szellemiségről aligha lehet beszélni. Ráadásul az érvelés akkor lenne meggyőző, ha legalább kísérlet történne annak igazolására, hogy Európán kívül nem a bemutatott módon születtek meg az adott elenevezések.
A kötet szövege inkább tűnik ötletrohamnak, jegyzethalomnak egy leendő kötethez („ez is legyen benne, az sem maradhat ki”), és nagyon távol áll bármilyen jól felépített gondolatmenettől. Ennek szélsőséges példája, hogy két, egymástól távol álló fejezet (Az európai nyelvek szellemi rokonsága, 13–14., illetve Az európai nyelvek „szellemi rokonsága” közös szemléleten alapuló kifejezésekben, 93–99) lényegében ugyanazt a témát járja körül, részben még a példák is megegyeznek.
Kik is ezek a szomszédok?
A Szláv szomszédaink ma című fejezet egy oldalnál is rövidebben sorolja e népeket. Nyomárkay szerint ezek a szlovákok, a ruszinok, horvátok, szerbek. Az ukránokról itt nem esik szó, holott az ukrán legnagyobb szomszédunk államnyelve, ráadásul ukránul közvetlenül határaink mentén is beszélnek. A szlovéneket a szerző éppen hogy említi. Mivel a kötetben történelmi kapcsolatokról is szó esik, nem egészen indokolt, hogy a magyarokkal szoros és fontos kapcsolatokat ápoló lengyelek és csehek egyszerűen kimaradnak, és a kötet nem tér ki az oroszokra sem, akik 1945 és 1990 között erős hatást gyakoroltak Magyarországra (Magyarországon valószínűleg ma is az orosz a legismertebb szláv nyelv), ráadásul ebben az időben szomszédainknak is tekinthetőek, hiszen a Szovjetunió hivatalos nyelve az orosz volt. A népek „ismertetése” a bemutató fejezetben értékelhetetlen: a horvátok közül is csak a burgenlandiakat említi a szerző. Példaként nézzük meg, mit tudunk meg a ruszinokról:
A ruszinok hazája is a történelmi Magyarország volt, nyelvük tudatos művelése, dialektusból irodalmi nyelvé fejlesztése csupán az utóbbi egy-két évtizedben vett lendületet.
Nem sokkal később, a Legfontosabb tudnivalók a szláv nyelvekről. „Új” szláv irodalmi nyelvek című fejezetben összes szláv nyelvet felsorolja – azonban sehol sem szerepel közöttük a ruszin. Akár az a szerző álláspontja, hogy a ruszin „csak” az ukrán nyelvjárása, akár az, hogy önálló nyelv – tisztelettel elfogadjuk, de legalább egyetlen ismeretterjesztő köteten belül megmaradhatna valamelyik vélemény mellett. A fejezet fennmaradó része elsősorban a szláv irodalmi nyelvek szétválásával foglalkozik, viszonylag részletesen tárgyalva a szerb és a horvát normák történetét, illetve a közöttük ma megfigyelhető különbségeket. (A cseh és a szlovák közötti különbségekről semmit nem tudunk meg, holott ez a kérdés legalább annyira érdekes lenne.) Furcsa az is, hogy az ukrajnai helyzetről a szerző személyes értesülések alapján számol be („ukrajnai kollégák mondják...”), holott az internet korában az ukrán sajtó követése vagy az ukrán törvények tanulmányozása sem okozhatna problémát. Az az érzésünk, hogy ha olvasóink csak a nyest vonatkozó cikkeit elolvassák, sokkal pontosabb képet tudnak rajzolni az ukrajnai nyelvi helyzetről, mint amilyen Nyomárkay írásában megjelenik.
Szlávok közel s távol
(Forrás: Wikimedia Commons / Bukkia)
Nyelvészeti bakiparádé
A bevezetőt követő fejezet azt a kérdést kezdi feszegetni, hogy mennyire nehezek a szláv nyelvek: nyelvi kérdésekben picit is járatos olvasóink számára is nyilvánvaló, hogy a kérdést így legfeljebb provokatív céllal lehet feltenni. Meglepő tehát olyasmiket olvasni, hogy „Általános vélemény, hogy a szláv nyelvek tanulását a többi indoeurópai nyelvhez képest több szabály [!? – FL] is nehezíti”. A furcsaságok azonban nem érnek végett. A szláv nyelvek és a magyar „tipológiai összevetésében” ezt olvashatjuk:
...ha ugyanis magyarul azt mondjuk: iskolában, ennek csak ez az egy, ti. ’hol?’ kérdésre felelő, belső helyviszont kifejező jelentése lehet.
Ez természetesen nem igaz, a Csalódtam az iskolában, Bízom az iskolában vagy a Hiszek az iskolában mondatokban az iskolában nem – vagy nem feltétlenül – helyviszonyt jelöl, és nem is lehet rá hol? kérdéssel kérdezni. Ennek alapján már el lehet képzelni, hogy a felvázolt magyarázat mennyire helytálló.
A ragozási rendszer mellett a másik kiemelt vonás a folyamatos és befejezett aspektusú igék rendszere: azonban ez is azt a téves állítást tartalmazza, hogy a különböző aspektusú igék párba rendezhetők. Bár akik még tanultak oroszt az iskolákban, emlékezhetnek ilyenre, de ha tanulmányaik sikerre vezettek, tudják, hogy ennél jóval összetettebb a kép. Nyomárkay példájával élve: a читать [csitaty] ’olvas’ és прочитать [procsitaty] ’elolvas’ egyfelől azért nem alkot párt, mert más hasonló jelentésű befejezett igékkel is összekapcsolható: дочитать [docsitaty] ’végigolvas’, зачитать [zacsitaty] ’felolvas, (fennhangon) kiolvas’, считать [szcsitaty] ’felolvas, tollba mond’, почитать [pocsitaty] ’olvas egy keveset’ stb. Másfelől ezekből újabb folyamatos igék képezhetőek, pl. прочитывать [procsitivaty] ’elolvas (pl. több alkalommal)’. A szerző tehát igen sommásan (torzan) éppen azokat a kérdéseket tárgyalja, amelyet egy hozzá nem értő összeszedne a szláv nyelvekről – egy szakértőtől ennél többet várnánk. Máshol Nyomárkay minden fenntartás nélkül idézi Swadesh elképzeléseit, még a „felezési időre” vonatkozóakat is, holott ezt a feltételezést sosem sikerült igazolni.
A fejezet kitér a bolgár és a macedón ábécére is holott a bolgárok és a macedónok nem szomszédaink. Ugyanakkor a latin betűs írású szláv nyelvek esetében csak a szlovákra és a horvátra (illetve szerbre) tér ki, a szlovénra, a csehre vagy a lengyelre nem. (Nyomárkay szerint a szlovák ä kettőshangzót jelöl, ráadásul æ-t: sejtelmünk sincs, miféle kettőshangzót kíván ezzel a szerző jelölni, de tudomásunk szerint az ä sosem hangzik diftongusként.)
A szláv írás. A szláv nyelvek és az indoeurópai nyelvcsalád című fejezetben – melyben egyetlen szó sem esik az indoeurópai nyelvcsaládról – Nyomárkay igen tömören mutatja be a cirill írást: ennek alapján aligha tudja a tipikus magyar olvasó a cirill betűkkel leírt szavakat akár nagyjából kiolvasni, ha előzőleg nem tudta. Érthetetlen, hogy például a ж hangértékeként miért ž, és nem zs van megadva, ha egyszer a kötet a szláv nyelveket nem ismerő laikusoknak szól. Az ы ejtésének magyarázata pedig egészen megtévesztő:
...helyes kiejtéséhez – énektanárok útmutatása szerint – akkor juthatunk, ha ajkunkat „ü”-re nyitjuk, de a hangot ajakkerekítés helyett nyílt ajakkal képezzük.
Nos, lehet, hogy vannak énektanárok, akik ezt így tanítják, de miért énektanárokra hivatkozik egy nyelvész? Aki csak egy bevezető fonetikai kurzust elvégzett, az tudja, hogy ha az [ü]-t ajakréssel próbáljuk ejteni, [i]-t. kapunk. Az ы-höz úgy juthatunk el, ha [u]-t próbálunk ejteni úgy, hogy ajakkerekítés helyett széthúzzuk az ajkunkat – vagy [i]-t úgy, hogy hátrahúzzuk a nyelvünket. (Arról nem is szólva, hogy a щ ejtése az oroszban már régen nem šč (azaz [scs]), hanem egy olyan hang, melyet lágy (sejpített) [s] hanghoz áll közel. Nem tudunk mit kezdeni azzal sem, hogy Nyomárkai szerint „a közismert хорошо ’jó, jól van’ kb. ch’r’só-nak hangzik” – az aposztróf hagyományosan a kieső hangokat jelöli, tehát eszerint az ejtés [xrsó] lenne – ehelyett magyarosan [harasó]-nak szoktuk ejteni a szót, nem véletlenül: hangzanak ott magánhangzók, melyek a magyar [á] rövid változatához állnak legközelebb. (Hallgassuk csak meg!)
A Legkorábbi kapcsolataink a szláv nyelvekkel. Szláv jövevényszavaink című fejezetben a szerző leírja, hogy vannak olyan szláv jövevényszavaink, melyeknek volt magyar megfelelőjük, de a szláv jövevények kiszorították őket (erre példa a kovács által kiszorított verő, illetve a takács által kiszorított szövő). Ezek kapcsán Nyomárkay így ír:
Az ilyenfajta átvételeket, melyekre tulajdonképpen nem volt szükség, amelyek semmiféle szókincsbeli űrt nem töltöttek be, luxus jövevényszavaknak szokták nevezni.
Ez az állítás azonban tarthatatlan, mert a mai nyelvállapotból indul ki. Általános tapasztalat, hogy a nyelvben nincs két teljesen azonos jelentésű szó – még az igen hasonló jelentésűek között is szokott lenni stilisztikai eltérés. Amikor a magyar nyelvű beszélők átvették a kovács szót, minden bizonnyal éreztek különbséget közte és a verő között – még ha ma nem is tudjuk, miféle különbséget. A szükséges és szükségtelen jövevényszavak megkülönböztetése azért is értelmetlen, mert minden jövevényszót feleslegesnek minősíthetünk – elvben ugyanis mindegyik helyett alkothatunk vagy kitalálhatunk „saját” szót.Számukra tehát az új szóra szükség volt – később a verő valamiért kiszorult, de egyáltalán nem biztos, hogy azért, mert „feleslegessé vált”. Ami pedig a luxus jövevényszó terminust illeti, némi internetes kutakodás alapján biztosan állítható, hogy Nyomárkayn kívül csak Pacsai Imre használja.
Luxusfelszerelés
(Forrás: Wikimedia Commons / Jorge Royan / CC BY-SA 3.0)
A Más típusú szláv nyelvi hatás. Utánzások. Szláv tükörszavak a magyarban fejezetben olyan sommásan téves megállapításokkal is találkozhatunk, mint „Az orosz nyelv a magánhangzóra végződő idegen szavak problémáját egyszerűen oldja meg: nem ragozza őket.” Ezzel szemben az -a végű főnevek csak egészen kivételes esetekben nem ragozódnak. Sok esetben eltérés van az irodalmi norma és a hétköznapi nyelvhasználat között: a közismert példa a nem ragozhatókra a метро [metro] ’földalatti, metró’ szó, de a beszélt nyelvben gyakran ezt is ragozzák. Gyakorlatilag csak az -у [u] végűekről mondható ki egészen biztosan, hogy nem ragozhatóak.
Annak ellenére tehát, hogy a kötet szerzője szaktekintély, igen sok fura tévedésre lelhetünk. Ennek kapcsán nem mulaszthatjuk el megjegyezni, hogy a kötet impresszumában lektor nincs feltüntetve. Úgy tűnik, a műtartalmát senki nem ellenőrizte, holott ebben az esetben igen nagy szükség lett volna rá.
Általános értékelés
A fentiek ellenére azt nem szeretnénk állítani, hogy a kötet teljesen érdektelen. Találhatunk benne jó néhány adatot, mely nem közismert, ám annál érdekfeszítőbb lehet. A probléma az, hogy a szerző ezeket nem foglalja semmiféle rendszerbe. Mi több, bár felhánytorgatja, hogy a magyarok milyen keveset tudnak szláv szomszédaikról, nincs koncepciója arról, hogy mit is kellene tudniuk. Valóban hasznos ismeretek helyett egyetemi kurzusok anyagából vesz elő adatokat, meglehetősen ötletszerűen. Bármennyire is érdekes, hogy milyen magyar szavak kerültek be a 19. századi horvátba, vagy hogy milyenek voltak a 18. századi szerb–magyar irodalmi kapcsolatok, nehezen hisszük, hogy éppen ezekre az ismeretekre van szükségünk egymás jobb megértéséhez.
Könyvekről olvasna?
További könyvismertetések a nyesten!
A kötetet azonban ettől még ajánlhatnánk. Átláthatatlan szerkezete miatt azonban sosem világos, merről merre tart a szerző gondolatmenete – sőt, az is megkérdőjelezhető, hogy van-e ilyen egyáltalán. Ez aztán minden apró értéke ellenére összességében élvezhetetlenné, ismereteink bővítésére alkalmatlanná teszi a művet.
Reméljük, az Akadémiai Kiadó új sorozatában egyszeri kisiklásról van szó, és a többi mű alaposabb szöveggondozáson megy keresztül. A kötet kiállítása egyébként tipográfiailag igényes, sajtóhibát talán nem is találtunk, és ez mindenképpen dicséretes. Reméljük, a továbbiakban a tartalomnak is sikerül ennyi figyelmet szentelni.
Hozzászólások (40):
Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
1
birot
2013. június 6. 00:51
Az ismertető alapján az a benyomásom (a könyv szerzőjét egyáltalán nem ismerve), hogy az eset tipikus példája a "tudós vagyok = sok tényanyag van a fejemben" és "tanítás = ezen tényanyag felsorolása" képleteknek. Tizennégy héten keresztül, heti kilencven percig mondom, ami épp az eszembe jut adott téma kapcsán. Ha pedig lejár a tizennégyszer kilencven perc (vagy elértem a 140 oldalas terjedelmet), akkor abbahagyom.
2
Diczkó
2013. június 6. 09:40
"Amikor a magyar nyelvű beszélők átvették a kovács szót, minden bizonnyal éreztek különbséget közte és a verő között – még ha ma nem is tudjuk, miféle különbséget."
- 'szláv verő'
"Számukra tehát az új szóra szükség volt... "
- A jövevényekre akkor van szükség, ha hívják őket. Szavaik megtartása is nekik fontos. Nálunk könnyű dolguk volt/van, sok szavuk megragad.
Példa: A PECEK helyett a német STIFT nem hiányzott. Most is fölösleges, de hasznosítjuk műszaki vonatkozásokban.
3
Fejes László (nyest.hu)
2013. június 6. 10:18
@Diczkó: Igen, az is lehet, hogy a szláv kovácsmesterek más módszereket, szerszámokat használtak, ezért volt szükség a megkülönböztetésre.
A pecek nyilván elég általános, a stift valószínűleg egy bizonyos pecekfajta (vagy inkább szegecsfajta, nem?) megnevezéseként került át. Egy adott szakma körében fontos volt, hogy nem akármilyen pecket (szegecset?) használsz, hanem egy adott anyagút, megformálásút, és ennek lett a neve stift.
4
seta92
2013. június 6. 12:16
"kovács által kiszorított verő" -- A verő 'kalapács'-ot jelentett, és a verő szót a szláv eredetű kalapács szó szorította ki.
5
Fejes László (nyest.hu)
2013. június 6. 13:12
6
bloggerman77
2013. június 6. 17:14
@Fejes László (nyest.hu):
Ahol szóba kerül a "kovács" szó eredete, ott mindenki azt említi, hogy a szláv kovát' a magyar "verő" szót szorította ki, ami a mai kovács szó jelentését fedte le.
Ezt a tárkány etimológiát még nem hallottam sosem...
Nyormárkay luxus szóátvételi elmélete elég vicces, hisze közismert, hogy a mai köznyelvben azért van sok kifejezés a szláv kölcsönszóval jelölve, mert 1. a török hódoltság után a szláv-magyar nyelvhatár zónájából telepítették újra az országot (tehát az ottani, erősebb szláv hatásnak kitett magyar nyelvváltozat terjedt el így olyan helyeken is, ahol nem volt szláv átadó közeg) másrészt 2. több esetben a nyelvújítás során pont szláv eredetű tájszavakat emeltek be a nyelvújítók a standard köznyelvbe az élő .- de szerintük valamiért rossz - magyar kifejezések helyett.
7
mondoga
2013. június 6. 18:19
@bloggerman77:
A 'kovács' szó első megjelenése a TESz szerint a 11-12. század. A szó kapcsán értelmetlen a török hódoltságot követő időkről beszélni.
Ha tényleg szláv átvétel, akkor nagyon korai (honfoglalás kora, ómagyar nyelv kora) kell legyen.
8
mondoga
2013. június 6. 18:53
@bloggerman77:
"Ahol szóba kerül a "kovács" szó eredete, ott mindenki azt említi, hogy a szláv kovát' a magyar "verő" szót szorította ki, ami a mai kovács szó jelentését fedte le."
1) Mindenki?!? Pl. a TESz-ben a 'kovács' címszó alatt meg se említik a 'verő' szót.
2) Ahogy itt már mások is írták, a 'verő' szó nem a személyt, hanem az eszközt jelentette.
3) A "kiszorítás" kifejezés használatát is érdemes átgondolni. Mikor szorította ki? - már ha egyáltalán...
Nekem inkább úgy tűnik, hogy a 'verő' szó a német 'Hammer' szakszó fordítása, a magyar királyok által behívott német nyelvű bányász-kohász szakemberek által került a magyar nyelvű területekre, többek között Miskolc és Toroczkó környékére. Előbbi környékén a 'hámor' maradt fenn, utóbbinál a 'verő'. A verő szó a torockói vasművesség területén általában hámort jelentett - lásd www.emt.ro/downloads/digitalizalt/geologia/15_JANKO_Janos_-_1893_A_t
Mellesleg nem túl meggyőző a 'kovács' szavunk szláv eredetének akadémikus magyarázata sem, különös tekintettel a korai megjelenésre, valamint a kohó-kovács összefüggésre, illetve a TESz-ben a koács, kohács magyar alakváltozatok magyarázatára.
9
mondoga
2013. június 6. 19:08
@Diczkó:
A jövevényszavak többnyire a jövevényekkel jöttek. :-)
Ma már nem feltétlenül, mert fejlődött egy keveset az információáramlás...
A hámor szót behozták a német nyelvű vasasok, Erdélyben lefordították verőre, Borsodban csak magyarították a hammert. :-)
A stift is a német nyelvű mesteremberekkel jött be, a vallás nyelvében alkalmazott jelentéseket nem hozták...
10
bloggerman77
2013. június 6. 20:26
@mondoga:
Persze, persze... Bármit kitalálsz, csak hogy a "kovács" szó szláv eredetét negligálni lehessen.
11
bloggerman77
2013. június 6. 20:33
@mondoga:
"A 'kovács' szó első megjelenése a TESz szerint a 11-12. század. A szó kapcsán értelmetlen a török hódoltságot követő időkről beszélni."
>>
A magyar nyelv messze nem volt régen olyan egységes,mint ma. A török alatt pl. az Alföld népe teljesen kipusztult. Ekkor történhetett, hogy az elterjedtebb "tárkány" ill. "verő" szót kovács értelemben használó népességet kardélre hányták.
A 17. század végétől meg a felvidéki magyar-szláv nyelvhatárról történt az újjátelepítés, és az ott regionálisan használt kovács szó országosan elterjedt.
Még fontosabb volt a reformáció, ami a bibliafordtással a felső-tiszavidéki nyelvjárást tette dogmává, és nem utolsó sorban a 19. századi nyelvújítók is innét származtak..
12
Diczkó
2013. június 6. 22:25
@Fejes László (nyest.hu):
"Egy adott szakma körében fontos volt, hogy nem akármilyen pecket (szegecset?) használsz, hanem egy adott anyagút, megformálásút..."
- Igen. Pl. létezik olyan, hogy "hengeres stift", de van aki "brezon stiftnek" ismeri. Mindkét elnevezés egyformán használatban van ugyanarra a dologra.
13
Pesta
2013. június 6. 23:08
@seta92:
a kalapács, kalapál nem (sem) szláv eredetű. Lásd: kalimpál, kalandozik, kallódik stb. Ez is mind az ütés-verés értelmű „kal(l)" származéka. A kolompol és a kólint is ezzel rokonítható.
14
Krizsa
2013. június 7. 08:06
@Pesta: Na végre!
A héber NEM volt szomszédságban a magyar-szláv-kelta európai szubsztrátnyelvvel (aminek nálam kárpátnyelv a neve), mégis:
A héber kelaf = csákány, szekerce (persze még 30 más eurázsiai nyelvben is u.ez - P/F hangvált.)
A héber kál (a régi k-val) = könnyű, könnyen és a kol = hang.
Az újabb k-val (a székely írásban is kettő van) kal = mind, klí = SZERSZÁM.
NEM szomszédolásból származnak az emberi beszéd közös mássalhangzó gyökvázai - amiknek a jelentésük is hasonló. Ennek semmi köze nincs ahhoz, hogy ki vette ki a kalapácsot a szomszéd kezéből. A teljes szótáranyagon keresztül, A-tól Z-ig nincs köze.
15
Fejes László (nyest.hu)
2013. június 7. 09:08
@Pesta: A kalandozásnak mi köze a kalapácshoz? A kalandozó magyarok jól elkalapálták az ellenséget? Egyébként ez tényleg összefügghet a kalimpál. A kolomp hangutánzó eredetű, akárcsak a kólint, de nem függenek össze..
Akkor már a kalapács tövének jobban illene a kihalt kall ’üt, ver, ványol’, de mivel magyaráznád a képzőt? (Ebből van a kallódik, ti. ’ütés, verés közben elkopik’ > ’elvész’.)
Egyébként a TESz. azt írja, hogy a kalapács eredetileg kizárólag a kaszaverő kalapácsot jelölhette, és csak később szorította ki a verőt – remekül alátámasztva azt, amit a cikkben írtam.
16
Fejes László (nyest.hu)
2013. június 7. 09:13
@bloggerman77: Nem tom, hol van ez az „ahol szóba kerül”, de előfordulhat, hogy már én is találkoztam vele, ezért nem tűnt fel, hogy Nyomárkay rosszul írja. Most viszont úgy tűnik, ez valami közkeletű tévhit lehet. Ez magyarázhatja azt, hogy Nyomárkay miért nem nézett utána az adatoknak.
Azért az a dolog nem olyan egyszerű, hogy érintkezés van, tehát jövevényszavak is vannak...
@Diczkó: „Pl. létezik olyan, hogy "hengeres stift", de van aki "brezon stiftnek" ismeri. Mindkét elnevezés egyformán használatban van ugyanarra a dologra.” Ez semmit nem bizonyít. Lehet, h előbb volt a brezon stift, és ezt magyarították, de az őúj nem szorította ki a régit. Az is lehet, hogy egy időből, de különböző körökből származnak.
17
Diczkó
2013. június 7. 10:25
@Fejes László (nyest.hu):
A szinonímák létezésének nyelvtörténeti okai vannak. Nem a fogalomhiány hívta őket életre, de a nyelv természeténél fogva kaphatnak saját helyet a fogalomrendszerben. Pl. pontosítás, ködösítés, stílusérték rontás stb. Alapvető fontosságuk van a nyelv történeti rétegeinek feltárásában. Lásd: pl. CSAP finnes, DOB- ugoros, (csak így a látómezőn belül maradva).
18
Avatar
2013. június 7. 16:28
@Diczkó: "Példa: A PECEK helyett a német STIFT nem hiányzott. Most is fölösleges, de hasznosítjuk műszaki vonatkozásokban."
Az izzadásgátlómon elég fura lenne a "dezodor pecek" megnevezés a "dezodor stift" helyett.
De tulajdonképpen minden szinonima felesleges. Viszont az a gazdag, akinek sok felesleges dolga van... :)
@Fejes László (nyest.hu):
Az általad linkelt wiki oldalon is ez szerepel:
"Az ómagyar nyelvben az ércből vascipót előállító neve a a vasas volt, míg a kovácsé a verő vagy vasverő, amely nevek a helynevekből kimutathatóak. Az ótörök nyelvben a temir, a mongolban a temür jelentette a vasat, mindkét foglalkozásnevet pedig a temürdzsi. Emellett a hasonló jelentésű, de szakrális kovácsolás tartalommal bíró török tarkan és mongol darkan foglalkozásnevek léteztek az eurázsiai sztyeppén. Magyarországon a tarkannak megfelelő Tárkány és a temürdzsinek megfelelő Tömörcs és Tömördök helynevek is fellelhetők. A régi magyarban lehet, hogy a kicsinyítő képzőnek érződő -d cserélődött fel a -cs végződésre."
Tehát a tárkány a kovács egy "alfaja" volt eszerint. De rögtön utána arról is ír, hogy más vélemények szerint nem jelentett is jelentett kovácsot...
@Pesta: A kalapács egyértelműen a kalap szóból származik. Azzal ácsolták a kalapokat régen. ;)
19
Sigmoid
2013. június 7. 17:32
@Avatar: Nyilván, hiszen régen a kalapokat nemezből készítették, amit hosszan kellett verni hogy összeálljon. Tehát amivel a kalapot verték (ácsolták), az a kalapács!
Amúgy meg német lévén különösen közel áll a szívemhez a stift, a cin (forrasztóón), a dübel (másik német jövevényszóval mondva tipli), és társaik.
20
Sigmoid
2013. június 7. 17:32
@Avatar: Nyilván, hiszen régen a kalapokat nemezből készítették, amit hosszan kellett verni hogy összeálljon. Tehát amivel a kalapot verték (ácsolták), az a kalapács!
Amúgy meg német lévén különösen közel áll a szívemhez a stift, a cin (forrasztóón), a dübel (másik német jövevényszóval mondva tipli), és társaik.
21
Sigmoid
2013. június 7. 17:33
miért jelenik meg minden duplán amit írok? -.-
22
Avatar
2013. június 7. 18:21
23
Olman
2013. június 7. 19:03
@bloggerman77: vagy az MTESz tesz meg mindent, hogy elfedje a kapcsolatot a koh és a kovács között...
koh, kohó, kohol - talán felsőnémet jövevényszó v.ö. középfelnémet kori felsőném. kuche 'konyha'
kohnya v. konyha - szláv eredetű
kohács v. kovács - szláv eredetű
-------------------------------
ezzel szemben (CzF):
-------------------------------
KOH
fn. tt. koh-ot, harm. szr. ~a. Általán a kovács-, lakatosféle stb. mesterembereknél a tüzelő, v. tűzhely, v. tűzfészek, melyben égő szén között a vasat tüzesítik. Különösebben a bányákhoz tartozó épület, melyben az érczes ásványokat tűz által megtisztitják, s az elválasztott érczet tömegekké, rudakká képezik. Vaskoh, melyben a vasat kiégetik, és kikoholják.
KOHA (1)
(koh-a) fn. tt. kohát. 1) Tájdivatosan ugyanaz a koh szóval, a kihangzással toldva, mint: moh, moha, méh, méhe. 2) l. KOVA.
KOHÁSZ
(koh-ász) fn. tt. kohász-t, tb. ~ok, harm. szr. ~a. 1) Munkás, ki valamely kohban dolgozik.
KOHOL
(koh-ol) áth. m. kohol-t. Az ásványos érczet tűz által olvasztja, tisztítja, és tömegesíti. Különösen a nyers vasat hámorban idomítja, rudakká képezi.
KONYHA
(koh-nya, h és ny helyett cserélvén, mint: vehem-ben is h és m); fn. tt. konyhát. Kerített hely vagy szoba, tűzhelylyel, katlannak, gyakran sütőkemenczével ellátval, melyben ételeket sütnek, főznek.
KOVÁCS
(ko-ács v. koh-ács, v. koh-ás, l. a czikk végén) fn. tt. kovács-ot, harm. szr. ~a. Szoros ért. mesterember, ki vasból nagyobb, és gorombábbféle munkákat készít, nevezetesen, ki szekereket, kocsikat, gazdasági eszközöket, hordókat vasal, szántóvasakat, csoroszlákat nádol, lovakat patkól stb. Minthogy a kovács koholva, kalapálva, vasat ütve verve dolgozik: legvalószinübb, hogy e szó gyöke a hangutánzó ko. Mi az ács végzetet illeti, ez kétfélekép értelmezhető, vagy a latin faber-nek megfelelő ács főnév, miszerint kovács annyi volna, mint ko-ács, mely szebbhangzat miatt v kapocshangot vett föl; vagy átalakult ás, mint bogács bogás, kalács kalás, bordács bordás, kajács kajás, tanács tanás, s több másokkal, miután több szavainkról világosan tudva van, hogy ily hangcserével keletkeztek, pl. ordas néhutt ordacs, bekes máskép bekecs. Ha továbbá azt is tekintetbe vesszük, hogy a h és v mint rokonok fölcseréltetnek, ennél fogva kovács annyi volna, mint a koha törzsökből eredett kohás, kohács, kovács, mint Érsekujvár táján a kőmives kőmíhes.
24
bloggerman77
2013. június 7. 20:04
@Olman:
Hagyjatok már ezzel a Czuczor-Fogarasy-féle, a nyelvészet gyermekkorából hülyeséggel.
Látod, te magad idézed, hogy a "konyha" szó szláv közvetítéssel jött a középfelnémet "kuche"-ból.
25
bloggerman77
2013. június 7. 20:12
@Avatar:
Akkor jól emlékeztem, hogy (vas)verő volt a kovács neve a régi magyarban. :)
Ezt a tárkány - szent kovács etimológiát még sosem hallottam, itt láttam először.
A "verő"-nek tükörfordítása a "kovács", a magyarban sok ilyen jellegű átvétel van, hogy megvan a magyar szó és ennek a szlávból átvett változata, ugyanolya jelentéssel.
Értem, hogy ez a szlávokat lenézőknek bántja a nemzeti öntudatát, de akkor is így van.
26
Krizsa
2013. június 7. 21:41
@bloggerman77: Nyelvészetet általában, bármelyiket (még a gyöknyelvészetet is) nevezheted hülyeségnek. Magyarország legnagyobbjait azonban, köztük Czuczor Gergelyt - nem.
27
Pierre de La Croix
2013. június 7. 21:51
@Krizsa: Váó, a személyi kultusz ilyetén való kategorikus megfogalmazását régen halottam. :)
28
Krizsa
2013. június 7. 22:22
29
Pierre de La Croix
2013. június 7. 22:45
30
Krizsa
2013. június 8. 06:45
@Pierre de La Croix: A czuczorék munkáját hülyeségnek tartók közé.
A szótáruk hatalmas és értékes. Ma már mellette (is, de még 3 helyen) van az interneten az én Gyöknyelvészetem. Érdemes volt (s nemcsak a 13 leszármazottam miatt) élnem. Hú, de nagy érzés! Pedig csak a kíváncsiságom után mentem, amikor csináltam.
Csak arra nem jöttek rá czuczorék, hogy a gyökök nem rövid szavacskák, hanem mássalhangzó vázak. Csak emiatt nem hozták létre az új nyelvtudományi ágazatot, a gyöknyelvészetet). Varga Csaba is csak emiatt - hogy nem ismert semmilyen sémi nyelvet - nem előzött meg engem 4-5 évvel. Pedig már ott topogott a kapuban.
Áldott legyen Czuczor, Fogarassy és Varga Csaba emléke.
Ja és EINSTEIN pont annyira hitt Istenben, mint én:-). Vagyis viccelődött, hogy az "öreg" nem játszadozik kockákkal. S ez csak azt jelenti, hogy nem tudjuk, hogyan, mitől (kitől) lendült be az egész csendes-hullám, a rejtőzködő Univerzum - a leírhatatlanul bonyolult élővilágával együtt. Nahát, tényleg nem tudjuk:-).
31
Olman
2013. június 8. 14:18
@bloggerman77: nem írtam olyat (idézni meg végképp nem), hogy a konyha "szláv közvetítéssel jött a középfelnémet" kuche-ból.
Az MTESz ezt írja a 'koh' bejegyzésnél:
"A német főnév etimológiailag azonos, illetően szorosan összetartozik konyha szavunk eredetijével. E magyarázatnak főleg jelentéstani nehézségei vannak: a német szónak nincs 'kohó', a magyarnak meg nincs 'konyha' jelentése. A nehézséget az sem hárítja el, ha szlovák közvetítést teszünk fel."
Tehát: eleve "talán" alapon eredeztetik a koh-ot a kuche-ból, de a jelentéstani nehézségeket képtelenek feloldani... hova is fejlődött a "gyerekkora" óta akkor a nyelvészet? Az ésszerű összefüggéseket "elavultnak" tekintik, a bizonytalan összefüggéseket pedig "megkérdőjelezhetetlenül elfogadottnak"...
Persze a konyha és a kovács esetén nem tükröz az MTESz semmilyen bizonytalanságot, egyértelműen kijelenti, hogy "szláv eredetű".
Ezzel szemben jelentéstanilag (tűz, tűzhely, fém/vas/érc, kemény testek verésének, összeütődésének hangjai), illetve a h-v hangcserén keresztül a koh, kohó, kohol, kohász, kohács, kohnya, koha, kova (tűzkő), kovacs (kovához hasonló kő), kovács (tüzes vasakat kövön verő) mind összeköthető...
32
mederi
2013. június 9. 12:34
Véleményem szerint a "kovács" szó szlávból eredeztetése lehet, hogy valós, de megjegyezném, hogy a szlávok az "ö/ő" hang helyett "o/ó"-t mondanak (kövecs helyett kovecset/ kovácset mondanak).
A kovácsolás valószínűleg nem úgy kezdődött, hogy a kezdetben drága vasat használták volna kovácsolásra üllőnek és kalapácsnak, hanem valamiféle kemény követ, például a kovát.
Tudom, vitatják, hogy a "kova", "káva" és a "köve" szavak egy tőről fakadnak, ahogyan a "kőr" és a "kór" sem, amelyeket nem tartok bizonyítottnak..
A "kovász" tészta neve, (a kovászt a maradék tészta kiszárításával nyerik és a következő felhasználásig félre teszik), formailag a "kovács"-hoz közel áll ("ková-d(t)-ss").
A késztetés-eredmény pár: "kovászt/ kovád(t)" lenne..
A jobb vas minőség elérésére tudomásom szerint szintén használnak "kovászt", ami a minőséget javítja (ötvözött acélnak nevezik, ha a hőfelfutás és hűtés is kézben van tartva).
Talán először a vas különleges értéke miatt a maradék vasat félretették, majd kiegészítésként felhasználták. Gondolom később jöhettek rá, hogy minőségi javulást is eredményezhet..
Én a "kő, kövez, kováz, káváz (ha kővel ütögeti a vasat, vissza hajlik, kávás lesz)" kifejezésekkel rokonítanám a "kovács" szót.
A kovácsolás során gyakran két ember dolgozik együtt, egymást ütemesen "követve". Ha azt mondom, "Kövecs (köved(t)ss!) kövess!", szlávosan "kovecs, kovess" lenne.
Az "e" egyfajta "eá" hang lehetett (pl. ember/ ámbér), aminek a bizonytalanságából eredhet, hogy az "á" hang maradt meg a "kovács/ kováccs" kifejezésben. A szó végén, hosszú "ccs" esetén az "á" rövid.
33
Diczkó
2013. június 9. 14:35
@mederi:
Az -ÁCS végződés ugyanaz, mint az angolban az ARCH-, melynek jelentése 'fő-, vezető-'.
A szláv szavak idetartozása nyilvánvaló, de elsőbbségüket vitatni lehet.
34
Olman
2013. június 10. 18:03
@Diczkó:
"Az -ÁCS végződés ugyanaz, mint az angolban az ARCH-, melynek jelentése 'fő-, vezető-'."
Ezt mire alapozod?
Ugyanez a végződés szerepel ezekben is: kalács, fakopács, tanács, kajács... más magánhangzókkal pedig: -ócs (babócs), -őcs (kenőcs). Itt minek a főire, vezetőire utal?
35
Pierre de La Croix
2013. június 10. 18:19
@Olman: Hát nem egyértelmű? Biztos a babok és a Kenek vezetőire. Ebből is látszik, hogy a finnugrászok találták ki, hogy ezek más eredetűek és terjesztik ezeket. Bezzeg a régiek még tudták, hogy Barbie pasija magyar! :)
36
Pierre de La Croix
2013. június 10. 18:21
@Diczkó: Most komolyan, mikori angol nyelvben bukkan fel először és milyen összefüggésben?
37
bloggerman77
2013. június 10. 20:04
Elképesztő, mennyi hülyeséget összeírnak itt egyesek. A magyar "kovász" szónak semmi köve a kovácshoz, a kovász a szláv "kvás" szóból került a magyarba, a szóeleji mássalhangzó torlódást feloldandó került bele az "o" hang az első szótagba.
Lásd: szlovén: kvas (élesztő), cseh és szlovák - kvás (kovász), lengyel zakwas (kovász), orosz: квас (erjesztett gabonaital)
Tehát a szó a szláv nyelvekben a kenyérgabona feldolgozásával függ össze, nem a fémfeldolgozással...
38
Krizsa
2013. június 10. 20:55
@bloggerman77: Van köze. A kovász rokona a kövesztett (szalonna) kifejezésnek. Az alap a KŐ! Izzó köveket dobáltak a fazékba, így főztek.
A szlovák meg a magyar (a kelta is) egy közös kárpátnyelv volt. Nevezheted szubsztrátnyelvnek is. Már mindenki rég mezőgadászkodott, tehát nem vettek át sehonnan semmit:-). Egyszerűen (majdnem) ugyanaz a nyelv volt:-).Csak úgy különböztek, mint a tájszólások.
39
Diczkó
2013. június 10. 21:22
40
mondoga
2013. július 5. 23:42
@mondoga:
"A 'kovács' szó első megjelenése a TESz szerint a 11-12. század. A szó kapcsán értelmetlen a török hódoltságot követő időkről beszélni."
Erre te: @bloggerman77: >>
A magyar nyelv messze nem volt régen olyan egységes,mint ma. A török alatt pl. az Alföld népe teljesen kipusztult. Ekkor történhetett, hogy az elterjedtebb "tárkány" ill. "verő" szót kovács értelemben használó népességet kardélre hányták.
A 17. század végétől meg a felvidéki magyar-szláv nyelvhatárról történt az újjátelepítés, és az ott regionálisan használt kovács szó országosan elterjedt.
...
Figyelmesebben olvasva rájöhettél volna arra, hogy itt arról van szó, a ~'Kovácsi' helyneveink bizonyítják, a szó nem a török hódoltság után, hanem sokkal korábban dokumentáltan létezett a magyar nyelvben. Nem az északi szláv betelepítéssel érkezett, hanem az Árpád-korban használatos szó volt, de nagy valószínűséggel még korábbi, mert egy új, éppen csak átvett szót ennyire elterjedten használni a helyneveinkben nem tűnik életszerűnek.
Még egyszer a lényeg: tény, hogy a kovács szót a magyar nyelvben a 11-12. században már használták, helyneveinkben írásban is megjelent a szó.
