Új könyv jelent meg a kihalófélben levő nyelvekről. A National Geographicnál megjelent könyvében K. David Harrison írja le utazásait. Csapatával a világ különböző tájain olyan embereket keresett fel, akik bizonyos nyelvek utolsó beszélői. Egyes számítások szerint a Földön minden második héten kihal egy nyelv. A bemutatott nyelvek a világ olyan tájegységeit képviselik, ahol nagy számban fordulnak elő veszélyeztetett nyelvek.

A könyvben tárgyalt nyelvek közül a legkevesebb beszélője az ejaknak van, illetve ma már egy sincs. Ezt a nyelvet Alaszkában beszélték, az észak-amerikai indián nyelvek közül ez került a kötetbe. Az utolsó beszélője 2008-ban halt meg. Hamarosan hasonló sorsra jut az Ausztráliában beszélt javuru is: 3-6 beszélője lehet. Ausztrália bennszülött nyelvei osztoznak a sorsában. A szibériai nyelveket képviseli a tofa szerepel a kötetben: beszélőinek száma legfeljebb harminc lehet. Jóval több beszélője van a Pápua–Új-Guineában használt matugar nyelvnek: körülbelül hatszáz. Ebben a hatmillós országban 800 nyelvet beszélnek, többségüknek nincs írásbelisége: az első matugar nyelvű könyv az idén jelent meg. Ezerötszázan beszélik a csamakokót Paraguay őserdeiben. A könyvben tárgyalt nyelvek közül a legtöbb beszélővel a nigériai baan rendelkezik: körülbelül ötezren használják ezt a nyelvet. Nigériában körülbelül ötszáz nyelvet beszélnek, ám Afrikában a kis nyelvek kevésbé veszélyeztetettek, egyelőre több esélyük van a fennmaradásra, mint más területeken.

A nyelvek kihalását a kutatók általában kulturális veszteségnek értékelik. Emellett érvként szokás felhozni, hogy e nyelvekben felhalmozódtak olyan ismeretek, melyek a nyelv kihalásával elvesznek. Ennek kapcsán szokás  említeni a növény- és állatneveket. Tény, hogy a természeti környezetben élő népeknél sok olyan élőlénynek, illetve jelenségnek van neve, melynek a modern környezetben élőknél nincs. Ellenérvként viszont azt lehet felhozni, hogy ezek az ismeretek amúgy sem álltak az emberiség, csupán egy szűk közösség rendelkezésére. Ráadásul az ilyen tudás elvesztése nem a nyelv kihalásával, hanem az életmódváltással kapcsolható össze: ilyen kifejezések sorra tűnnek el jó kondícióban levő nyelvekből is. (Gondoljunk csak arra, hogy a magyar beszélők közül hányan tudnák megmondani, mi a különbség a széna és a szalma között...)Tudásnak nevezik azt is, hogy a nyelv hogyan osztja fel a világot: a fent említett tofában például olyan terminusok vannak, mint a a döngür 'két évesnél idősebb hím rénszarvas az első párzási időszakában, de a párzásra még nem éretten'. Ilyen kifejezések azonban könnyen létrehozhatóak, ha szükség van rájuk – ha viszont nem vagyunk réntartók, akkor nincs is.

Mások a biodiverzitással vonnak párhuzamot, és azt állítják, hogy a sok nyelv hozzájárulhat az emberiség túléléséhez. Míg azonban a biodiverzitás egyértelműen hasznos (pl. nehezebben terjednek a betegségek, az egyes élőlények termelhetnek olyan anyagokat, meylekre még szükségünk lehet a jövőben stb.), addig a nyelvi sokszínűség egyértelmű hasznosságára semmi nem utal.

Egyértelmű a veszteség azonban abból a szempontból, hogy minél kevesebb nyelv marad fenn, annál kevesebbet vizsgálhatunk, és annál kevesebb adatunk lesz arra vonatkozőan, hogy milyen lehet egy emberi nyelv. Ez pedig megnehezíti, hogy az emberi nyelv általános természetét kutassuk: ha kevés a fa, nem látjuk, milyen az erdő.