-
Blogin: Nagyon régi nyelvészpoén, de annyira szeretem, talán elfér itt: Mi az abszolút finnugor? M...2013. 05. 23, 19:34 Az áltudományt népszerűsíti az MTI
-
Blogin: A tipikus langymeleg hozzáállás ez, mikor nem mertek valóban jelentőségteljes dalt írni, é...2013. 05. 23, 19:32 A nemzeti összetartozás és a barackfa
-
Krizsa: @Pesta: A héber pe = száj (a finn pee = fej rokonszava:-), PIJA = szájacska, szopóka. Az, ...2013. 05. 23, 19:21 Kaja
-
Pesta: Dikh... (má' hogy stílusos legyek). Én meg azt hittem, mindenkinek egyértelmű, hogy a kaja...2013. 05. 23, 18:33 Kaja
-
arafuraferi: "a magyar nyelv akkor is egyértelműen finnugor (uráli) eredetű lenne" A magyar nyelv egyér...2013. 05. 23, 18:11 Nagyon kevés a finnugor alapszókincsünk?
– Kaja
– Fickó, Mackó és a helyesírás
Küldje el kérdéseit a szerkesztoseg [kukac] nyest [pont] hu címre!
Gulyás, puszta, paprika. Vajon tényleg csak ezt tudják rólunk a külföldiek? Itt a nyári turistaszezon, a Sziget és sok más fesztivál, a külföldiek elözönlik az országot. De jó lenne tudni, mit gondolnak rólunk, milyennek látnak minket. Az észtek most elárulják...
Paprika a zöld címlapon, a hátsó borítón pedig a szerző egy bogrács gulyás fölött észtesen mosolyog. A könyv, Reet Klettenberg Minu Ungari (Az én Magyarországom) című munkája, azonban egyáltalán nem unalmas sztereotípiákra épít, és a mű a magyar olvasókat is izgalmas utazásra hívja. A szerző tükröt tart hazánknak, egyaránt feltárva a pozitív és negatív oldalakat. A könyv része annak a rendhagyó útikönyvsorozatnak (mindig ezzel a címmel: Az én ...), amely észtek személyes tapasztalatai alapján mutatja be az egyes országokat.
(Forrás: Wikimedia Commons / Théodore Valerio)
Kapten Tenkes einstandol
Ha észtekkel találkozva elbeszélgetünk a két nemzet múltjáról és jelenéről, nagy valószínűséggel rövid idő alatt számos kapcsolódási pontot fogunk találni. Sok hasonlóságot szült a két ország között az, hogy mindkét állam a keleti blokkba tartozott (Észtország a Szovjetunió részeként). Így nem kell meglepődnünk például azon, hogy az idősebb észtek kívülről fújják A Tenkes kapitánya című sorozat főcímdalát, vagy hogy tudják, kik azok a Pál utcai fiúk. Emlékeztetőül a fiatalabbaknak:
A sokáig egyetlen külföldi sorozat olyan népszerű volt, hogy azon sem kell meglepődnünk, hogy a tallinni magyar étterem a Kapten Tenkes (Tenkes kapitánya) nevet kapta. A másik kapcsolódási pont pedig A Pál utcai fiúk című regény, amely kötelező olvasmány volt az észt általános iskolákban is.
A filmeken és a könyveken kívül van még egy kötelék, amely a két népet összekapcsolja, és amelyet általában az észtek tartanak fontosabbnak. Az átlag észtek, még a fiatalabbak is, tájékozottabbak ugyanis a magyar és az észt nyelv rokonságáról. Reet Klettenberg könyvében is többször fölmerül, hogy Magyarországon egyáltalán nem kezeli a közvélemény evidenciának, vagy legalábbis általánosan elfogadott nézetnek a finnugor nyelvrokonságot. Reet egy az Írók Boltjában lezajlott beszélgetés kapcsán igyekszik is feltárni ennek az okait. Vagyis a kérdés átpolitizáltságát, a könnyen emészthető ismeretterjesztő könyvek hiányát és az iskolai oktatás felületességét. A szerző kiemeli, hogy a legfontosabb az lenne, hogy a genetikai rokonságot és a nyelvrokonságot különválasztva kezeljük, illetve hogy nyitottak legyünk az ismeretlen kultúrákra.
A cikk az ajánló után folytatódik
Magyarországon ezzel kapcsolatban egyébként pozitív tapasztalatai voltak, sokan érdeklődtek Észtország és az észt nyelv iránt. A háziorvostól kezdve a falusi bácsiig jó páran szerették volna hallani, hogyan is hangzik az észt nyelv. Ha észteket kérdeznénk a magyar nyelv hangzásáról, készen is lennének a válasszal, majdnem biztos, hogy a halandzsa kögös-mögös szófordulattal állnának elő.
Egy klasszikus videó arról, milyen nehéz eldönteni, mi az, ami tényleg hasonlít, és ki az igazi rokon (a 4:20–4:35 közötti rész releváns).
A fák, a mezők és a virágok
Ha már sétáltunk akár csak egy kis ideig is észtekkel, biztos, hogy volt részünk a helyi flórára és faunára vonatkozó kérdésekben. Nagyon tipikus, hogy lépten-nyomon rákérdeznek, mi volt az a fa, amely mellett épp akkor haladtunk el százhússzal, hogyan kell termeszteni azt a virágot, amelyet a panzió udvarán láttak, és egyébként is milyen módszerekkel aratják a napraforgót. A botanikából alaposan felkészült embereket is fejtörésre késztethetik ezek a kérdések. A tudásvágyat az magyarázza, hogy az észtekre az észtországi természet, de különösen a gombák és erdei bogyók alapos ismerete jellemző. Az ismeret pedig a gyakorlatból fakad, az észtek ugyanis ősidők óta gyűjtögetik a természet kincseit. A szovjet korszakban is folytatódott ez a hagyomány, voltak úgynevezett gombavonatok (seenerong), amelyek hétvégente kivitték az erdőbe a gombászni vágyó családokat. A bogyószedés olykor nagyon keserves munka, mert például a fekete áfonyát sokszor alig látni az aljnövényzetben, és komoly harcot kell folytatni a szúnyogokkal és a konkurens bogyószedőkkel, hogy a kosarunkat meg tudjuk tölteni.
(Forrás: Museovirasto / Hinnerjoen Kotiseutuyhdistys ry)
A Magyarországra látogató észteknek ezért nagyon nagy élmény a fára mászós gyümölcsszüret, cseresznyeszedés vagy a dióverés, a szőlőszüret örömeiről már nem is beszélve. A Minu Ungari című könyvben is lépten-nyomon felbukkannak a gyümölcsszedő-szüretelő sztorik, a saját maga által betakarított termés feletti öröm sugárzik Reet soraiból. Ráadásul a lelkes észtek olyan termést is gyűjtenek, amelyet a magyarok nem tartanak nagy becsben. A szelídgesztenye még nálunk is sokak számára ismert, ha a szőrös termésről nem is mindenkinek jut eszébe a csinos kukacokká préselt és tejszínhabbal megkoronázott püré. Reet azonban beszámol egy kirándulásról, ahol a túratársak nagy meglepetésére kiszedegette a bükkfa terméséből a lenmag ízére hasonlító magot, alátámasztva azt a nézetet, hogy az észtek mindig hazaviszik elrágcsálni-megfőzni-megsütni, amit az erdőn-mezőn találnak.
(Forrás: Wikimedia Commons / Frank Vincentz)
A Minu Ungari című könyv részletesen beszámol a hazánkban elérhető kulináris élvezetekről, a vegetáriánusoknak kínálkozó lehetőségektől a pogácsareceptig mindent megtalálhatunk benne, az egyes ételek bemutatása szervesen illeszkedik az elmesélt sztoriba, így ez a számunkra oly kedves téma is fontos része a könyvnek.
A finomságok és a természeti szépségek dicsérete mellett a Minu Ungariban persze feltárulnak Magyarország árnyoldalai is, a bürokrácia útvesztői és az orvosi ellátásban jelentkező hiányok, úgy a külföldiek számára megdöbbentő hálapénzrendszer (például a kórház büféjében árult borítékok sztorija), mint a nők egyenjogúságát érintő kérdések, amelyeket a munkaerőpiacon és a politikai életen kívül például a női költők-írók irodalmi életben való jelenlétében és megbecsültségében is megfigyelhetünk. A jó szándékú kritikával megírt fejezetek mellett a könyvben ugyanakkor túlsúlyban vannak azok a részek, amelyek a magyarországi természeti és kulturális értékeket mutatják be, kicsit több mint kétszáz oldalon egy országismereti kurzus teljes anyagát kínálják, izgalmasan elmesélve és intelligens humorral átszőve.
Becék és druszák
A könyvben nyelvileg különösen érdekesek azok a részek, amelyek a két közösség nyelvhasználati szokásaiban jelentkező eltérésekre hívják fel a figyelmet. Elsősorban a nevek alkalmazásában vannak nagy különbségek. Az észtekre nem jellemző az a becézési láz, amely nálunk nagyon is dívik. A vezetéknév–keresztnév sorrend régen az észtek körében is elterjedt volt, ma már csak egyes vidékeken használják a neveket ilyen sorrendben, ezekben az esetekben a tanya neve (azaz a családnév) után a keresztnév azt jelöli, kire utalunk a család tagjai közül. A hivatalos nyelvben viszont a nyugati társadalmakra jellemző keresztnév–családnév sorrend a használatos.
A másik furcsaság az észtek számára az, hogy a magyarok milyen gyakran szólítják egymást a nevükön. Ez Észtországban nem jellemző, a gyerekeknek sokszor akkor emlegetik a nevét, ha meg akarják szidni őket. A magyarok számára a nevek ünnepe is fontos, a névnapokra az egész család összegyűlik. A nevek szépségéről és jelentőségéről:
Reet azt is kiemeli, milyen fontosak a családi kapcsolatok a számunkra (erre zegernyei is utalt egyik posztjában). Minden ünnepet, de legalább a karácsonyt igyekszik együtt ünnepelni mindenki, a felnőtt gyerekek is gyakran hazalátogatnak. Ehhez kapcsolódóan az is megdöbbentő volt Reet számára, hogy a hivatalokban mindig kérik az ügyfél anyjának leánykori nevét. Észtországban viszont a személyi szám az elsődleges azonosító.
Reet jól ismer minket, budapesti észt lektorként eltöltött évei során sikerült külföldiből tősgyökeressé válnia (ahogy a könyv alcíme is sugallja: välismaalasest pärismaalaseks, vagyis külföldiből őslakossá) , olyan tiszteletbeli magyarrá, aki sokat tud az országról, a benne élő emberekről, mégis képes objektív szemmel tekinteni a körülötte zajló eseményekre.
Jó lenne, ha a könyvet lefordítanák magyarra. Nagyon sokat tanulhatnánk belőle, az észtekről is, de leginkább önmagunkról.