A karácsonyfa-állítás szokása Európában a 15–16. században jelent meg. Mikor és hol – erről a magyar Wikipédiának több elképzelése is van. Nevezett helyen azt olvashatjuk, hogy „a karácsonyfa-állítás szokása Skandináviából származik, a harmincéves háború (1618–1648) idején jutott el Németországba, a svédek európai hadjáratai során”. A szöveg más helyén viszont már az olvasható, hogy „az első feljegyzés karácsonyfáról Sebastian Brant német írótól származik, Strasbourgból a 15. század végén. Ekkoriban almával, ostyával díszítették.” A bizonytalanságot fokozza ez a két mondat is: „A karácsonyfa díszítésének szokása a 16. század körül kezdődött el. Kezdetben almát, diót, ostyát, mézespogácsa-alakokat, édességeket, valamint fából és textilből készült díszeket aggattak rá.”

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Összefoglalva, de az ellentmondásokat meg nem értve: a 17. században Skandináviából érkező karácsonyfa Strasbourgban már a 15. század végén feldíszítve állt, illetve a feldíszítés szokása a 16. század körül kezdődött.

Részletesebb és főleg pontosabb információkra vágyva szétnézhetünk a Wikipédia más nyelveken írt karácsonyi szócikkei között. Az angol változat sem túl bőbeszédű, ám találunk benne egy meglepő mondatot: feldíszített karácsonyfát először Livóniában állítottak, a 15. században.

Livónia az 1570-es években
(Forrás: Wikipédia)

Hurrá! Ha Livónia, akkor nyilván a lívek voltak. Vagy esetleg az észtek. Lám, a keresztény kultúrkör is mennyi mindent köszönhet a finnugoroknak! Vagy mégsem?

Továbblépve az orosz Wikipédiára, újabb információkhoz jutunk: egyes adatok szerint Rigában állítottak először karácsonyfát 1510-ben, a Feketefejűek Társaságának háza előtt. Az ünnep után a karácsonyfát elégették. Tallinnban azonban másképp tudják: a városháza előtti téren ők már 1441-ben karácsonyfát állítottak. A baltikumi karácsonyfa-háborút elkerülendő a lett és az észt miniszterelnök 2010-ben megegyezett abban, hogy az első karácsonyfát Livóniában állították.

Karácsonyi hangulat a tallinni óvárosban
(Forrás: Tallinn Facebook-oldala, a fotót készítette Allan Alajaan)

A fenyőfa tehát a Baltikumban vált karácsonyfává. Ott kereszteződött az emberek pogány díszítő hajlama a keresztény hittel. A világ minden táján évezredek óta élő hagyomány a szent helyeken lévő fák-bokrok feldíszítése. A finnugor szent ligetekben nemcsak szalagokat aggattak a fákra, s nemcsak karácsonykor. Szerették volna az áldozati állatok bőrét is felaggatni a fákra, de a betelepülő idegenek (oroszok, tatárok) az értékesebb dolgokat elhordták az ilyen helyekről. A szent ligeteket a pravoszláv egyház is pusztította. Az 1700-as években emiatt lázadás tört ki a mordvinoknál. A finnugor népek ligeteiket kénytelenek voltak odahagyni, de helyüket őrizte az emlékezet.

Oroszországban a keresztény kultúrkörből származó karácsonyi fenyőfaállítás Szentpétervárott kezdődött, 1852-ben. A Szovjetunióban eleinte tilos volt karácsonyfát állítani. Ez a tilalom azonban nem kommunista találmány volt, a cári Oroszországtól örökölték, mint az állami túlhatalom sok egyéb, klasszikus szovjet fogásként ismert módszerét, pl. a száműzetést, a népek tudatos összetelepítését, az utazások korlátozását stb. Az első világháború alatt a Szent Szinódus betiltotta a karácsonyfát, mint az ellenséges német kulturális hatás szimbólumát. A német hatás elleni küzdelemből a szovjet időkben vallásüldözés lett, melynek következményeként 1927-től a karácsony nem volt munkaszüneti nap. 1936-ban az egyik pártfunkcionárius javaslatára ismét lehetett karácsonyfát állítani – de újévkor. Az illetőt 1939-ben kivégezték. Akkoriban a jogtalanságokra könnyen találtak ürügyet, egyébként az újév megünneplése is német hatásra terjedt el Oroszországban, mégpedig I. Péter cár rendelete nyomán. A szovjet időkben tehát a karácsonyfa (рождественская ёлка) helyett újévi fát (новогодняя ёлка) állítottak. A karácsonyfadíszek is igazodtak az új ideológia elvárásaihoz: Jézuska helyett kutyuska volt a pólyában, mellé pedig bohócot, teáskannát és egyéb ideológiailag semleges díszeket aggathattunk a fenyőfára.

Szovjet karácsonyfadíszek 1963-ból
(Forrás: Zegernyei-gyűjtemény)

A tajga népe

Az ideológiai káoszban, az egymást keresztező tilalmak és hagyományok hálójában változatlanul élt a finnugor népek tisztelete az erdő és az erdő fái iránt. Természetesen a fenyőfák iránt is. Hiszen a finnugorok a tajga őslakói. Tajgát hallva mindenki Szibériára gondol, pedig a földrajztudományban a tajga az észak-amerikai és eurázsiai fenyőerdő-övezet neve.

A tajgai növénytársulást döntően tűlevelű fák alkotják. A túl rövid nyár és a túl hosszú tél éghajlati viszonyait ezek a fajok tűrik a legjobban. A tajgaövezet hőingadozása akár 100 °C is lehet – nyáron +30°C és télen -70°C is előfordul. Az ősz és tavasz nagyon rövid, alig pár hetes. Azokon a helyeken, ahol a tél nem szélsőségesen hideg, a tűlevelű fák mellett néhány lombhullató fa is megél: a nyír, az éger, a fűz és a nyár. A tajga növény- és állatvilága nem túl változatos, ez szintén a szélsőséges időjárásra vezethető vissza.

A tajgaövezet térképe
(Forrás: Wikipédia)

Az eurázsiai tajgaövezet jelentős részén a finnugor népek az őslakók. Lakóhelyük Finnországtól Nyugat-Szibériáig terjed. A finnugor népek tárgyi és szellemi kultúrája elválaszthatatlan az erdőtől. A tajgaövezetben a megélhetés szinte egyetlen forrása az erdő volt. Folyó- és állóvizek közelében a halászat is jelentős élelemforrás volt, a délebbi területeken pedig mód nyílt valamiféle szerényebb földművelésre is. Ezek azonban csak kiegészítették az erdei vadászat és gyűjtögetés által előteremthető élelmet. A tajgaövezetben évezredes hagyománya volt a prémes állatok exportcélú vadászatának is. A kidolgozott prémek cserealapot képeztek az erdőövezettől délebbre élő népekkel folytatott kereskedelemben.

Abban az időben, amikor a nyelvészek rátaláltak a finnugor nyelvek történetében egy közös pontra, az alapnyelvre, elkezdtek helyet keresni az finnugor alapnyelvül beszélő népességnek. Úgy tűnt, hogy ez a hely, vagyis a finnugor őshaza az alapszókincsből meghatározható. Nagyon egyszerűen gondolták megoldani ezt a problémát: az alapszókincs állat- és növényneveit összevetették az életföldrajzi adatokkal, tehát azt kutatták, hogy a nevezett állatok és növények merre élnek. Ez a módszer a nyelvészeti paleontológia. A faneveket a finnugor őshaza kutatásába először Friedrich Theodor Köppen vonta be. Munkásságáról nemrég írtam a Rénhírekben. A tajga fái azonban Hajdú Péter őshazaelméletében kaptak rendkívül fontos szerepet.

Hajdú Péter az alapnyelvi eredetű fanevekből próbálta meghatározni az őshaza helyét. 7 fanevet az uráli alapnyelvig vezetett vissza (1–7.), hármat pedig a finnugor alapnyelvig (8–10., ezeknek nincs szamojéd megfelelésük):

1. *kowese 'lúcfenyő'
2. *sikse 'cirbolyafenyő'
3. *ńulka 'jegenyefenyő'
4. *kojwa 'nyírfa'
5. *poje 'nyárfa'
6. *paje 'fűzfa'
7. *juwe 'erdeifenyő'
8. *peńe 'erdeifenyő'
9. *ńäŋe 'vörösfenyő'
10. *śala 'szilfa'

Az alapnyelvi eredetű fanevek egyértelműen tajgai őshazára utalnak. A palynológusok meg tudják határozni a tajga fáinak terjedését, térképeken ábrázolják az egyes fafajok előfordulási területének változásait. Adataikat felhasználva lehet következtetni az uráli őshaza egykori területére. Az őshazaelméletekkel azonban most nem foglalkozunk, mivel azok alkalmasak a karácsonyi békesség és nyugalom megzavarására. Csupán arra emlékeztetünk, hogy a nyelvi adatokra alapozott őshazaelméletek csak az őshazák és alapnyelvek felbomlása előtti rövid időszakra vonatkoznak. Hajdú Péter szerint az uráli őshaza tehát csak az uráli alapnyelv bomlását megelőző időben volt Nyugat-Szibériában, illetve az Urál európai oldalának északi csücskében, a Pecsora folyó mellett. Korábban lehetett akár Mezopotámiában is, vagy a Marson. Vagy akárhol.

A tajga fenyőfái

A lúcfenyő – nálunk ez a hagyományos karácsonyfa – igénytelen növény, a tajgaövezet hidegebb északi, és melegebb déli részén egyaránt megél. A különféle fenyőknek több alfajuk alakult ki. A lúcfenyő 36 változata közül a szibériai lúc Skandináviától Szibéria keleti csücskéig mindenütt megtalálható.

A cirbolyafenyő kifejezetten a hideget szereti, ezért Európában a magashegységekben őshonos. Szibériai alfaja az Urál-hegységtől keletre él. Megtalálható Mongóliában és Észak-Kínában is.

A jegenyefenyőnek is létezik szibériai változata. Elterjedési területe az Urál-hegység északi részén átnyúlik Európába is. Az európai kultúrkörben a jegenyefenyőhöz sok hiedelem fűződik. Talán ezért is éppen a jegenyefenyőt kezdték karácsonykor feldíszíteni. Nyugat-Európában kedveltebb karácsonyfa, mint a lúcfenyő.

Az erdeifenyő nagyon igénytelen fa. Könnyen terjed, de a nyomában érkező egyéb fák kiszoríthatják lakóhelyéről. Így aztán marad neki a tajga legkietlenebb része. Úgy tűnik, az új idők új levegője nem kedvez neki: szennyezett ipari környezetben elpusztul. Lappföldi változata a skandináv országokban és Orosz-Karjalában honos.

A vörösfenyő különleges a fenyőfák között: mihelyst kicsit megöregszik, tűleveleit télen lepottyantja. Gyorsan növő, fénykedvelő fa. A szibériai vörösfenyő Nyugat-Szibériában él, Kelet-Szibériában a dauriai vörösfenyő honos. A szibériai tajga fáinak fele vörösfenyő. Ma már nyugaton egészen Karjaláig húzódik a vörösfenyő területe. Terjeszkedése Nyugat-Szibériából kb. 3000 éve indult meg.

Tajgai erdőlés

Napjainkban a fenyőféléket több iparág is hasznosítja. A fenyőfák épületek, bútorok és papíráruk alapanyagául szolgálnak. Építkezésre, bútorkészítésre legalkalmasabb az erdei fenyő (borovi fenyő). Az ipar az erdeifenyő gyantáját is hasznosítja.

A jégkorszak után kialakuló tajgaövezetben a finnugor ősnépesség csak fokozatosan ismerte föl az erdőben rejlő lehetőségeket. A bronzkori voloszovói kultúra népessége még nem fából építkezett. Földfalú, félig földbe mélyített házaikban a fa csupán kiegészítő anyag volt. A gerendák felhasználása, a boronafalas házépítési technika csak később terjedt el a finnugor népek körében. A hatás délről érkezhetett, talán a gerendasíros kultúra ősiráni népességétől. Szintén ősiráni népek ismertették meg a finnugorokkal a méhészet fogásait. Ezek az erdőhasznosítási, erdőlési fogások tehát nem a tajgában, hanem inkább a lomboserdő övezetében alakultak ki.

Szibériai cirbolyamag
(Forrás: Wikipédia)

Az erdők hasznosításának egyik lehetőségét csak a fenyőerdők kínálják. A fenyőmag ugyanis emberi fogyasztásra alkalmas, tápanyagokban igen gazdag rágcsálnivaló. A fenyőmag a Földközi-tenger vidékén is kedvelt. Ott a mandulafenyő (Pinus pinea, esernyőfenyő néven is emlegetik) magját fogyasztják évezredek óta. Igazi olasz pesto nincs fenyőmag nélkül. A mandulafenyőn kívül más fenyőfajták magja is fogyasztható.

A szibériai tajga fái közül ehető magot ad a cirbolyafenyő. A cirbolyamag gyűjtéséről, felhasználásáról európai utazók, etnográfusok is beszámoltak. Említi Peter Simon Pallas, valamint Jankó János is, osztjákföldi naplójában. Az erdeifenyő kapcsán írtam, hogy ez a faj igen érzékeny a környezetszennyezésre. Lehet, hogy valamiféle környezeti ártalom áll annak a hátterében is, hogy az utóbbi időkben a fenyőmag fogyasztása betegséget okozhat. Tudományos közlemény először 2001-ben foglalkozott ezzel a kérdéssel. A betegség tünetei: fémes érzés a szájban, az ízlelés elvesztése, a beteg 1-2 hétig mindent keserűnek érez. Európa nyugati felén a betegség okozójaként a kínai fehérfenyő (Pinus armandii) magja került gyanúba. Ugyanakkor hasonló tünetek mutatkoztak már szibériai cirbolyamag fogyasztása után is, de csak Oroszország európai részén, kizárólag a városi lakosság körében.

A cirbolyafenyő magja nélkülözhetetlen része a szibériai ökoszisztémának. Mókusok és más állatfajok legfőbb tápláléka, de az emberek számára is nagyon fontosak a benne lévő vitaminok (B, E) és ásványi anyagok (vas, foszfor, cink, magnézium stb.). A cirbolyamagot a népi gyógyászatban is alkalmazzák gyomor- és bélbajok kúrálására.

Irodalom

Hajdú Péter: Hol volt az uráli őshaza? Nyelvtudományi Értekezések 40. Budapest, 1964.