nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
A nemzethalál bölcsőjénél

1851-ben Szontagh Gusztáv azt óhajtá, hogy „a magyar soha ne piperézné fel magát idegen pávatollakkal: hanem tenne inkább nagyot, a magasztalást pedig engedné át másnak”. Ezt a megjegyzést a magyar őstörténet kutatóinak címezte, akik meg is sértődtek legott. Mérges vita kezdődött.

zegernyei | 2013. szeptember 13.
|  

Az események láncolata onnan vette irályát, hogy Toldy Ferenc előadást tartott Bécsben A magyarok míveltségi állapotjai a kereszténység felvétele előtt címmel, s ezt megjelentette az Új Magyar Muzeumban is. Erre az írásra reagált Szontagh Gusztáv.

Toldy Ferenc (Rusz Károly metszete)
Toldy Ferenc (Rusz Károly metszete)
(Forrás: Wikimedia Commons, PD-art, feltöltő: Csanády)

A vitáról már hallhattunk egy beszámolót áprilisban, a magyar őstörténeti konferencián. Az előadó, Mester Béla a vita filozófiai vonatkozásait, a résztvevők vitapozícióját, történelem- és tudományszemléletét foglalta össze. Előadását ismertettük, midőn a Rénhírek olvasói számára összefoglaltuk a konferencia eseményeit. Maradt azonban még egy-két dolog, amire érdemes részletesebben is kitérni. A vitában részt vevő felek megnyilatkoztak a finnugor nyelvrokonságról is, valamint érdekes dolgokat írtak az őstörténet-kutatás szükségéről és céljairól. Tették mindezt szemet gyönyörködtető, cizellált körmondatokban, olykor pedig gonosz megjegyzések mérges nyilaival lövöldöztek egymásra, s ez így együtt érzékletesen idézi fel a kor romantikus hangulatát és hevületét. Igyekszünk majd mondataikat mesénkbe fűzni.

Toldy Ferenc bécsi előadásában azt kívánta bebizonyítani, hogy a magyar kultúrnemzet volt már a honfoglalás idején, és őseink átkelése a Kárpátok bércein nem holmi barbár hordák beözönlése volt (mint amikor európai kultúrnemzetek a shopping centerekben áttörik a biztonsági őrök láncát árleszállítások alkalmával ‒ ez nem Toldy Ferenc hasonlata, hanem zegernyeié).

Kulturált őseinknek hősmondájuk is volt, mely valójában hunmonda, s a hunok történetét beszéli el. Az ősi magyarság a „‒scytha gyűjtőnév alatt rejtezett. Bölcsejét el nem oszlatható homály fedi…” Na és a magyar nyelv?

Annyi már most áll, hogy a magyar nyelv az ural-altáji, vagy a régi földirat és történetre tekintve helyesebben: a scytha nyelvek osztályának, a mandzsu, mongol, török-tatár, szamojéd és finn nyelvek után, hatodik és pedig legdélnyugotibb tagját képezi; azok közől a finn nyelvcsaládhoz, különösen ennek urali ágaihoz, legközelebb áll … mindazáltal e határok közt önálló, saját életű organusmussá képződött.

A kalandozó magyarok ugyan vad harcosok voltak, de „a kegyetlenség mindig idegen volt a magyar jellemtől”, a magyarság „épen nem volt féketlen barbarusok csordája”. Valójában ők teremtették meg a német egységet, mert ha nem támadják folyton a különböző fejedelemségeket, azok soha nem fognak össze egymással. (Lám-lám, amikor Horn Gyula 1989-ben átvágta a vasfüggönyt, akkor már másodjára teremtettük meg a német egységet ‒ ez sem Toldy Ferenc megjegyzése volt.) Őseink még sok egyéb bölcs dolgokat cselekedének: egyetlen istenben hittek, a meghódított népeknek egyenjogúságot biztosítottak, miként asszonyaiknak is. Virágzott náluk a művészet is: szabad idejükben szobrokat faragtak.

Szontagh Gusztáv (Barabás Miklós műve)
Szontagh Gusztáv (Barabás Miklós műve)
(Forrás: Nemzeti portrétár)

Szontagh Gusztáv közbelép

Valószínűleg éppen egy ősmagyar szobor lehetett az a nehéz kő, mely belepottyanva Szontagh uram betelt poharába, kiloccsantá belőle a vizet mind az utolsó cseppig, s ő felhorkana: elég volt, ne tovább! Megírta hát saját verzióját a magyarok eredetéről. Ez is volt a címe: A magyarok eredete.

A sok mese (azaz „jól megalapozott” tudományos hipotézis) helyett a valóban megtörtént történelemre volt kíváncsi:

A ki nem régiségbuvár, s ennél fogva új fölfedezések tételére nem indúl ki, annak nem kell gyanítás, sejtés, az bizonyosságot kiván, bizonyosságot abban mit tudnunk lehet, s mit nem, és miért nem?; mert végre embernek mindent tudni nem lehet … minélfogva a homály felderíthetetlen.

Szontagh Gusztáv katonatisztként egyértelmű parancsokhoz, a dolgok érthető ok-okozati viszonyához volt szokva, ugyanúgy későbbi életében is mint filozófus és dinnyetermesztő. Az ilyeneknek (meg a kőfaragóknak és a balett-táncosoknak, lásd P. Howard) a bölcsészek a maguk zavaros eszméivel roppant gyanúsak. A tudományos elemzés a bizonyosságokon túl nem terjedhet:

Tovább vizsgálata nem mehet s itt nyugvó pontját kell találnia, ha egyébiránt a terra incognitát képzelgése légváraival nem akarja megrakni, mire az ábrándozó szobaülő, kiben a képzelődés eszén erőt vett, úgy is felette hajlandó.

(Mintha Klinghammer államtitkár urunk, zegernyei egykori tanárának hangja szólna belőle, midőn a tücsökszakok ellen indul rohamra ‒ ezt már nem Szontagh Gusztávtól idéztük.)

Szontagh Gusztáv nekilátott áttanulmányozni a magyar őstörténet szakirodalmát. Véleménye szerint a magyarok igenis barbárok voltak, ez a tulajdonságuk a nomád életmódból következett. Azt azonban nem érti, hogy ezt miért kell tagadni vagy szépíteni:

De azért, hogy nem voltak felette műveltek és szelídek, mert nem lehettek: mi szégyen az?

Toldy Ferenc azon állítását sem látta bizonyítottnak, hogy a „bolgárok, kazarok, polovcok, kúnok és pacinaciták” [besenyők] magyarok voltak, miként a hunok és az avarok. És vajon miért jó az nekünk, ha mindenki magyar volt, miként azt Horvát István írta egykoron?:

Nagy fontosságot egyébiránt nem is tulajdonítok e kérdésnek, nem foghatván meg: mi dicsőség áradhatna reánk, ha a már most elenyészett de hajdan a világ legpusztítóbb népei, rokonink lettek volna; vagy mi haszon, minekutána e népek irodalommal nem birtak, s rablásaik hírén kivül bármi tökélyü emléket nem hagytak magok után.

Szontagh Gusztáv természetesen nem ismerte annyira a magyar őstörténetet, mint vitapartnerei, a már említett Toldy Ferenc és a saját válaszcikkét már fogalmazó Wenzel Gusztáv. Arra azonban helyesen érzett rá, hogy semmi szükség a múlt szépítgetésénél leragadni. Haszon nincs belőle. Ezt a mentalitást kapcsolta az „ábrándozó, szobaülő” tudós képéhez.

Wenzel Gusztáv (Rusz Károly metszete)
Wenzel Gusztáv (Rusz Károly metszete)
(Forrás: Wikimedia Commons, PD-art, feltöltő: Szenti Tamás )

Meg kell azonban jegyeznünk, hogy múltunk „felpiperézése” inkább kisnemesi, mint szobatudósi hagyomány, vidéki jurátusoknál időről időre visszatér (lásd napjainkban). Először I. Pató Pálnál, született Werbőczi Istvánnál bukkant fel, aki délcegen hirdette, hogy a magyarok védik a törököktől Európát. Nemzeti büszkesége azonban nem akadályozta meg abban, hogy Buda bevétele után át ne álljon a törökökhöz. A törökök ügyét valószínűleg ugyanolyan ostobán képviselte, mint a magyarokét, ezért új urai kénytelenek voltak megmérgezni.

Szerzőnk a finnugor rokonságról is véleményt alkotott. Elég különöset, mely a tények félreértésén alapult. Finn rokonságunkat olyan etnográfiai sérelemnek nevezi, melyet Schlözer és hívei követtek el a magyarság terhére. Ettől azonban Reguly Antal megszabadított minket:

Ő, a magyar, éveken át lakván finnek közt, s e sok águ törzsnek hét nyelvét tanúlván meg, e kérdés eldöntésére teljesen minősítve van. És szerinte sem a magyar nyelv nem származik a finntől, sem a finn a magyartól, hanem mindkettő önálló ága egy közös törzsöknek.

Ez felette érdekes vélemény. Szontagh Gusztáv szerint az, hogy a magyarok a finnektől származnának „mint látandjuk, napjainkban már elavult kérdés”. Ugyanis nem finnek vagyunk, hanem finnugorok. De ki állította, hogy finnek vagyunk? Wenzel Gusztávtól megtudhatjuk: Sajnovics, Gyarmathi és Schlözer. Úgy tűnik, a vitázó felek egyként értették félre a 18. század végi ősfinnugristákat, a finn‒magyar azonosság hirdetőiként állítva be őket.

A germán, román és szláv ármány leleplezése

A Magyar őstörténet című Szontagh-cikk után Wenzel Gusztáv pennájából bő lére eresztette a tintát: hosszú tanulmány írásába kezdett (Eszmetöredékek a magyarok eredetéről), hogy bizonyítsa, az őstörténészek nem légvárakat építenek, s a képzelődés nem vett erőt elméjükön, sőt! Ők tények alapján dolgoznak és tudásuk a felbuzogó történeti források biztos talaján áll. Nos, ez lehet, hogy tényleg így volt, de az is tény, hogy a szerző felette fura indokokat hoz fel az őstörténetírás szükségessége mellett. Ugyanis idegenek ármánykodnak ellenünk:

…a germán, román és szláv származású népek őstörténetökből merített indokoknál fogva általában, s névszerint nemzetünk és nemzetiségünk felett különös előnyöket igényelnek…

Ebből a szempontból Wenzel Gusztáv szerint érthető annak a Horvát Istvánnak nemzeti hevülete, akit Szontagh oly hevesen támadott:

Értjük Horvát István és Fejér György vizsgálatait. Az előbbi, a külföldiek s névszerint Schlözer minden helyes indok nélkül reánk tukmált szellemi kényuraságát tovább türni nemzeti gyalázatnak érezvén … bő tudománya egész kincsével próbálkozott azt [a nemzet őstörténetét] nagyszerű modorban önállólag felvilágosítani.

Vagyis Horvát István talált egy bűnbakot Európában, akire rá lehetett kenni mindent. És ezt Wenzel Gusztáv szerint helyesen tette. Sőt, szerinte Herder is Schlözer mellé kívánkozik. A továbbiakban bizonyítja, hogy a nomádok nemes szívűek, s az ősmagyarság igenis kultúrnemzet volt. Minderre akkor derül fény, ha nem külföldi, hanem hazai kútfőkből olvassuk ki a történelmet, és leginkább a népköltészet minden szavát elhisszük.

Wenzel Gusztáv nézeteit a finn‒magyar, avagy finnugor rokonságról már fentebb érintettük. A szerző nagyon bízik abban, hogy Reguly Antal majd megcáfolja Schlözer tanait. Amíg ez meg nem történendik, addig is megállapíthatjuk, hogy:

…a magyar népet és nyelvet a nagy scytha néposztály és nyelvrendszer egyik önálló tagjának tekinthetjük. … a magyarok és a finn népek közti ethnographiai összefüggés, s mindkettőnek egy közös törzstőli, a scytha népcsaládbóli származata kétségkívüli ugyan, a nélkül mindazonáltal, hogy a magyarokat a finn népektől, vagy ezeket a magyaroktól lehetne származtatni.

Vissza a filozófiához

Szontaghot kicsit elszomoríthatta ez a Wenzel-féle írás, feltehetőleg ő inkább filozófiai síkon vitázott volna. Ezért tehát megírta Tudomány, magyar tudós című cikkét, mely immár teljesen elkanyarodott az őstörténeti témától, s azt feszegette, hogy mi a tudomány, s annak mely ágait kell művelni. Úgy vélte, Magyarországon nem helyesek az arányok:

Tekintsetek szét a világban. Melyik nemzet mutatja a legnagyobb haladást? Az éjszak-amerikai. Mily arányban műveli ez irodalmát? Majdnem kirekesztőleg azon ágait, melyek az az életben közvetlen hasznúak: a hadtudományt, a gazdászatot, a realis tudományokat.

Szontagh Gusztáv véleménye szerint a határtalan lelkesedés csávába vitte a magyarságot és a magyar tudományt is. Félreérthetetlen célzásokat tett arra, hogy ez az ábrándos lelkesedés okozta a forradalom és szabadságharc bukását is. Ami nem jó az életben, az nem jó a tudományban sem.

Miközben Wenzel Gusztáv folytatta eszmetöredékeinek írását a magyarok eredetéről, Toldy Ferenc válaszolt Szontagh Gusztáv második cikkére (Ismét: tudomány, magyar tudós). A hang kezd megváltozni. A szerző (le)sajnálja vidéken élő vitapartnerét, hogy tovább értetlenkedik, s megmagyarázza neki, hogy jelenleg Magyarországon helyes arányban művelik a tudományokat, ugyanis a bölcsészet felsőbbrendű a reáltudományoknál. A politikai következményekre, a magyarság bukására tett utalásokra Toldy Ferenc nem reagált. Ő legalább részben megértette, hogy Szontagh miről cserélne eszmét, Wenzel Gusztáv azonban nem, és makacsul haladt tovább az őstörténet áttekintésében.

A tatabányai turul - egy sosem volt madár szobra a sosem volt bánhidai csata emlékére
A tatabányai turul - egy sosem volt madár szobra a sosem volt bánhidai csata emlékére
(Forrás: karpat-medence.hu)

Közben mindig őstörténet

Wenzel Gusztáv szerint tévedtek azok, akik:

…a történet mezejét elhagyván, nyelvészeti tanulmányokba ereszkedtek, és gyakran puszta etymológiai combinátiók alapján ethnographiai álmakba merültek, melyek nem hogy a magyar történetet felvilágosítanák, inkább elhomályosították azt.

Talán itt kezdődött az a gyermeteg rivalizálás, mely ma is folyik az őstörténészek között, hogy tudni illik kinek az apukája… izé, tudománya az erősebb.

Toldy Ferenc azt hitte, hogy lesöpörte ellenfelét a küzdőtérről, Szontagh Gusztáv azonban Eszmecsere Toldy Ferenc és Wenzel Gusztáv társaimmal címen újabb írással állt elő. „Minek tehát ezen eszményítés a historiában?” ‒ kérdezé újfent, ezzel már végleg felbosszantván Toldy Ferencet, aki csak úgy volt hajlandó ezt az írást megjelentetni, hogy csatolta hozzá saját személyeskedő lábjegyzeteit (85 darabot!).

Végzetesen különböző megközelítések

Szontagh Gusztáv így foglalta össze a vita lényegét:

Hogy egymástól eltérünk nézetünkben, ennek mélyebb alapja van, ez különböző világszemléletünkben gyökerezik, mely megint különböző álláspontunknak eredménye.

Írásában még egyszer leszögezte, hogy:

a valónak ellentéte a képzelgés.

Sajnos azonban a magyarság történelemszemlélete a képzelgés felé fordult. A kiegyezés látszólagos politikai sikere, majd a millennium megünneplése erősítette a magyarság dicsőségébe vetett hitet. Közben jelen volt a balsorson való folyamatos töprengés is, mert a jelen mégsem tűnt annyira dicsőségesnek, mint az oly fényesnek képzelt múlt. A magyar dicsőség átéléséből fakadt az ország nemzetiségeinek elnyomása is. Ez súlyos hiba volt, Nagymagyarország összezsugorodott tőle.

A 20. században a nemzeti tudat csak az újabb kudarcokból: az elvesztett országból és világháborúkból, valamint a sosem volt, ám újra elvesztett függetlenségből építkezhetett. A kóros önsajnálat végzetesen félrevitte a nemzeti érzéseket. Napjainkban a magyar társadalomban az egyik törésvonal éppen azon lövészárkok között húzódik, amelyekből Szontagh Gusztáv és vitapartnerei szórták egymásra mérges nyilaikat. Ezen a problémán mostanában többen gondolkodnak. Egy magyar főnemes, Szontagh Gusztáv gondolatainak megértője, Esterházy Péter például így:

…nincs a magyaroknak múltjuk úgyszintén, éppen mert folyvást arról szónokolnak, szónokolnak vitéz hangossággal és mesélnek csöndes édességgel, de nem azon okosságból, hogy ösmerkedjenek magukkal és az idővel, ki formázza a voltot, a valát, a régit, így őket (a magyarokat), hanem hogy a zsongástól, a múlt zenéjétől szenderedjenek el, ártatlan nyálacskával szájuk szögletében, miként valódi kicsiny gyermekek.

Felhasznált irodalom

Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal. Budapest, 2013.

Mester Béla: Vita a magyarok történetéről Világos után. Előadás a Magyar őstörténet: tudomány és hagyományőrzés című konferencián, 2013. április 18-án

Új Magyar Muzeum, első folyam, I-II. kötet (1850-1851)

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
Még nincs hozzászólás, legyen Ön az első!
Információ
X