Vannak, akik szerint a magyar nyelv védelme, a filmek élvezete és a hangmunkához kapcsolódó álláslehetőségek érdekében a szinkronizálást kell támogatni. Többségében ez jellemezte a magyar film- és tévéipart, és ma is ez az általános gyakorlat, bár a mozikban a filmek feliratozott változatai is elérhetők az érdeklődők számára már egy ideje. Mások amellett törnek kardot, hogy a feliratozás nemcsak a filmek eredeti hangulatát őrzi meg jobban, hanem az egész nemzet nyelvtanulását elősegíthetné. De mi is a helyzet Európában? Melyik megközelítést igazolja a különböző országok eddigi hozzáállása az idegen nyelvű filmekhez?

Szinkronizálási és fliratozási szokások Európában. (Forrás: wikimedia commons / Häsk)

A fennlátható térképen jóllátszik, hogy az európai országok a külföldi

Kék: szinkronizálás csak a gyermekek számára készült filmek esetében. Egyébként feliratozás.

Sárga: Egy- vagy kétszemélyes hangalámondás, az eredeti hang is hallható.

Piros: Többnyire sokszereplős szinkronizálás filmeknél és a tévében is.

Narancs: Szinkronizálás és feliratozás vegyesen

Csíkos: Gyakran veszik át más országok szinkronváltozatát.

filmek szinkronizálási illetve feliratozási szokásai alapján három főbb csoportra oszthatók. Európa középső részén a teljes szinkronizálás a legelterjedtebb, legyen szó spanyolokról, franciákról, olaszokról, németekről, vagy akár rólunk, magyarokról. A hangalámondás számunkra furcsán ható, és a 80-as évek videóit idéző gyakorlata csak Oroszországra, Lengyelországra és a Baltikum országaira jellemző, és senki sem javasolja komolyan a visszaállítását. A fennmaradó peremvidékeken – a Brit szigetek, Hollandia, Skandinávia, Portugália és a Balkán – pedig a feliratozás az általános, leszámítva a gyerekfilmek esetét. A teljes kép ennél árnyaltabb, de ez a három fő tendencia.

Van-e összefüggés a nyelvtudás és az eredeti hang meghagyása között? A skandináv országok és Hollandia is híres a jó nyelvtudásáról, de ez nem kis mértékben főleg az angoltudást jelenti, és ezek az országok egyébként is előnyben vannak a germán nyelvek közeli rokonsága miatt. Az angolok és írek esete azonban esetleg óvatosság inthet minket a feliratozásnak a nyelvtanulásra gyakorolt kedvező hatásával kapcsolatban, hiszen a két nemzet lakosai a legkevésbé jártasak az idegen nyelvek ismeretében, hiába a sok feliratozás. De valóban olyan sok feliratozásról lenne szó, és ennek a hatékonytalanságáról? A nemzetközi filmek túlnyomó többsége eleve angol nyelvű, tehát az angoloknak és az íreknek nem nagyon segíthet a feliratozás, ha egyszer nem is néznek német vagy olasz nyelvű filmeket például.

A portugálok esete sem segít eldönteni a vitát, mert a feliratozó portugáloknak se jobb a nyelvtudásuk a szomszédos szinkronizáló spanyoloknál. A feliratozó két nyelvrokon nép, a finnek és az észtek esete azonban azt sugallja, hogy lehet valami az eredeti hang meghagyásának jótékony hatásában. Nyelvcsaládi szempontból ők sincsenek könnyebb helyzetben a magyaroknál az indoeurópai nyelvek tanulásában, mégis mindkét országban lényegesen magasabb az idegen nyelvet beszélők aránya, mint hazánkban – ahogy erről már korábban írtunk. Nem zárható ki, hogy a finneket és az észteket az eredeti nyelvek gyakori, mindennapi hallása is segíti nyelvtanulásukban.

A vita eldöntésének szempontjából azt érdemes még zárszóként hozzátenni a témához, hogy azt mindenesetre nehéz elképzelni, hogy az eredeti hangsáv meghagyása ronthatná a nézők nyelvtudást. Továbbá az is biztos, hogy a feliratolvasás kezdetben talán kényelmetlennek tűnő feladatához a legtöbb ember könnyen hozzá tud szokni egy kis gyakorlással. A feliratozás tehát mindenféleképpen áldásos lehet, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy hatóságilag be kellene tiltani a szinkronizálást.