Magdi nevű olvasónk régi ismerősünk, mostani kérdéséből könnyen ráismertem, hiszen ehhez nagyon hasonlót kérdezett már.

Mi lehet az oka annak, hogy sok ma érthetetlen szótőhöz szabályosan járulnak „késztetés-eredmény” toldalékok (pl. pezs-dít/ pezs-dül/ pezs-get/ pezs-eg// for-dít/ for-dul/ for-gat/ for-og stb..), ugyanakkor pl. a „takar-ít” igét úgy lehetne folytatni, hogy: „*takar-ul” (nincs ilyen szó)/ takar-gat (teljesen mást jelent, nem illik a képbe) „*takar-og” (nincs ilyen szó)...

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A Magdi által használt „késztetés–eredmény pár” kifejezést a szakirodalom nem ismeri, ezt ő maga alkotta bizonyos igepárok megjelölésére. Először megpróbálom megmagyarázni, mit érthet ilyen igepárokon. Azért is van szükség erre a magyarázatra, mert a nyelvészetben sem teljesen egységes a szóhasználat, az alábbiakat tartom nagyjából követhetőnek.

Arról van szó, hogy (mint nemrég ugyanebben a rovatban írtam róla) ugyanazt az eseményt vagy folyamatot két különböző módon ábrázolhatjuk, és a magyar nyelvben sokszor eltérő képzésű igék felelnek meg a két ábrázolásmódnak:

1. Cselekvő (aktív) és kauzatív szemlélet: Van egy aktív cselekvő (egy ágens), neki tulajdonítjuk az egész eseményt vagy folyamatot, őt tekintjük az okozónak, és van egy „elszenvedő” (egy páciens), aki az esemény vagy folyamat révén hely- vagy állapotváltozáson megy keresztül. A magyarban (és sok más nyelvben) alanyesetű névszói szerkezet utal az ágensre, és tárgyesetű a páciensre. Például: Pista (ágens) forgatja/kavarja/forralja a vizet (páciens).
2. Szenvedő (passzív) és mediális szemlélet: Ilyenkor a pácienst tekintjük főszereplőnek, és az esemény okozójára nem is kell utalnunk. Sok más nyelvhez hasonlóan a magyarban ilyenkor alanyesetű névszói szerkezettel fejezzük ki a pácienst. Például: A víz (páciens) forog/kavarog/forr.

Az elnevezések sokaságának (és néha keveredésének) több oka is van. Az egyik az, hogy a cselekvő és a kauzatív megkülönböztetése jelentéstanilag nem mindig egyszerű. A kauzatív szemléletet az úgynevezett az ún. műveltetés egyik alesetének szokták tekinteni: akkor beszélnek kauzatív szemléletről, amikor a beszélő állítólag két részesemény együtteseként tekint az egész eseményre, például azt, hogy Pista forralja a vizet, úgy képzeli el a beszélő, hogy külön esemény az, amit Pista csinál, és egy másik esemény az, hogy a víz forrni fog. Ezzel szemben cselekvő szemléletről akkor szoktak beszélni, amikor a beszélő nem két részeseményre utal, például Pista vizet iszik – senki nem érzi úgy, hogy ilyenkor a beszélő külön eseményként képzeli el Pista ivását és a víz fogyását.

Forr a víz
(Forrás: Wikimedia Commons / Schekinov Alexey Victorovich / GNU-FDL 1.2)

A szenvedő és a mediális megkülönböztetése egy fokkal világosabb. Akkor szoktak szenvedő szemléletről beszélni, amikor a páciensen kívül az eseménynek van egy aktív, cselekvő résztvevője, például: A vízet forralják, A víz forralódik, A víz fel van forralva. (A magyarban a szenvedő szemléletnek az -ódik/-ődik képzőn kívül nincs rendszeres, produktív alaktani kifejezőeszköze, szemben például a latin nyelvvel, amelyben az igéknek külön „szenvedő ragozásuk” van.) A mediális szemlélet tehát az, amelyben az eseményt okozó cselekvőre egyáltalán nincs utalás, például A víz forr.

Jelentéstanilag tehát a Magdi által „késztetés–eredmény párokban” az érintett eseményeknek, folyamatoknak akár négy különböző szemlélete is megfigyelhető (a Magdi által idézett párok általában cselekvő–mediális vagy kauzatív–mediális párok). Ráadásul a cselekvő/kauzatív és a szenvedő/mediális szemléletek különbsége kapcsolatban áll a személytelenséggel is, hiszen szenvedő és mediális szemlélet használata esetén nem kell említést tennünk cselekvőről, ilyen értelemben az ilyen kifejezések személytelenek.

Személytelen vonat
(Forrás: Wikimedia Commons / Honza Groh (Jagro) / CC BY-SA 1.2)

A terminológiai kavarodás másik oka az, hogy különböző nyelvekben és egyes nyelveken belül is sokféle eszköze van a két- vagy többféle szemlélet kifejezésének, és néha a jelentéstani elnevezés és a nyelvi eszköz elnevezése keveredik. Így a magyarban ritkán használják a szenvedő szót, mert (az egyetlen -ódik/-ődik képzőn kívül) nincs rendszeres kifejezőeszköze a cselekvő–szenvedő megkülönböztetésnek (szemben a már említett latinnal, amelyben külön szenvedő ragozás, hagyományos kifejezéssel a szenvedő igenem létezik). A mediális szemléletet sokszor képzők fejezik ki (a magyarban is), például a melléknévből mediális igét lehet képezni az -ul/-ül, illetve -dik képzővel (barna ∼ barnul, fekete ∼ feketedik), ilyenkor a hagyományos nyelvtanban is használták a mediális ige (középige) kifejezést. Máskor viszont a mediális szemléletet kifejező igető képző nélküli, és ebből lehet kauzatív szemléletűt képezni (pl. kel ∼ keleszt). Ilyenkor viszont a képzett igéről mondják, hogy kauzatív, de az alapigét a magyar nyelvtan nem szokta mediálisnak nevezni.

Magdi párjai is azt mutatják, hogy a magyar nyelvben a cselekvő/kauzatív és szenvedő/mediális párok nem egységesek, sokféle lehet a párok tagjai közt az alaktani viszony – ha egyáltalán van, és nem teljesen eltérő igékkel fejezhetjük ki őket. A Magdi által idézett párok egyikében például az -ít–-ul/-ül képzőpárt figyelhetjük meg (pezsdít ∼ pezsdül), a másikban egy képzős alak egy puszta igetővel (pezsget ∼ pezseg).

Pezseg
(Forrás: Wikimedia Commons / THOR / CC BY 2.0)

Az az ige, amire a kérdése irányul, a takarít formailag kauzatívnak tűnik, mivel -ít képzőt fedezhetünk fel benne. Jelentéstanilag úgy lehetne kauzatív-cselekvő szemléletűnek felfogni, ha lenne egy mediális-szenvedő párja, ami azt jelentené, hogy ’megtisztul, rendessé válik’, de ilyen nincs. Az eltakarít ’elteszi az útból’ esetében már inkább, hiszen az eltakarodik ige használható abban az értelemben, hogy ’elmegy az útból’. Szótörténetileg érdekes a takar tő használatának a sokfélesége (legkorábbi használatai ’begöngyöl, felhalmoz’ értelműek voltak), de a mai magyar nyelvben ezek már teljesen függetlennek tekinthetők. A ’tisztaságot, rendet igyekszik létrehozni’ jelentésű takarít-nak csak történetileg van köze az el- igekötős változathoz. (Megjegyzem, tájnyelvi változatokban létezik a (be)takarul változat is. Én Zala megyében érdekes módon cselekvő értelemben, a (be)takarít szinonimájaként hallottam. Ugyanott figyeltem meg az épül hasonlóan cselekvő, ’épít’ értelmű használatát.)

Ami a *takarog igét illeti, valóban nem létezik, de ezen nincs mit csodálkozni. Mint említettem, a magyarban egyébként is igen rendszertelen a cselekvő–szenvedő párok kifejezési módja (ha egyáltalán használatos a pár mindkét tagja), de a -g képző nem is tartozik a mediális szemléletet kifejező szokásos eszközök közé. Kivétel például a fent már említett kavarog (mediális) ∼ kavar (cselekvő) pár. A forog, a zörög és sok más társa is mediális szemléletű, de kérdéses, hogy mennyire tulajdonítható ez a -g képzőnek, hiszen ezeknek a kauzatív párjaiban nem hiányzik a -g képző, hanem valamilyen más képző van jelen (mint például a -dít a fordít-ban, az -at/-et a zörget-ben). Az pedig ezek után végképp nem csoda, hogy ha nincs *takarog, akkor nincs ennek -at/-et képzős takargat származéka sem.

Takargó kutya
(Forrás: Wikimedia Commons / Rob Hanson / CC BY 2.0)

Az illető -g képző egyébként a nyelvtörténészek szerint eredetileg gyakorító képző volt, tehát a mediális szemlélethez nem volt köze. A mai -gat/-get is ebből a képzőből származik, talán olyan „üres” kauzatív képző hozzáadásával, mint amilyenről a kopogtat igével kapcsolatban nemrég írtam.