2013 szeptemberétől újra osztatlanná vált az eddig 3 + 2,5 éves magyar tanárképzés. Ezen és egyik olvasónk ötletén felbuzdulva előző cikkünkben összegyűjtöttük az osztatlan képzés mellett szóló érveket. Azonban nem kizárólag jót és szépet tudunk mondani erről a képzési formáról. A régi-új képzésnek elég komoly hibái is akadnak, főleg ha a tanárképzést vesszük alapul. Jöjjön hát az az öt ellenérv, amely független a jelenlegi oktatásügyi helyzettől, és kimondottan az osztatlan képzés sajátságaira vonatkozik az osztott képzéssel szembeállítva.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

1. Kié a döntés?

A továbbtanulási tervek a középiskolásoknál sok esetben még nagyon homályosak. Sok diák még azzal sincs tisztában, hogy egyáltalán tovább akar-e tanulni, nemhogy azzal, hogy hol. Ez nem meglepő, hiszen igen csekély rálátásuk van a munkaerőpiac világára, a különféle szakmák előnyeire és hátrányaira. Elsősorban azért lehet ez így, mert hazánkban nincs kialakult kultúrája a pályaválasztás előkészítésének, a pályaorientációnak. A fiatal nem kap képet a közoktatásban töltött évei során arról, hogy milyen lehet ezt vagy azt a munkát végezni, nem ismer meg több foglalkozást. Így nincs tisztában a lehetőségekkel, választása esetleges lehet.

Majd én irányítalak
(Forrás: Wikimedia Commons / Hildewagelmans)

Így nem marad más, mint a szülőre hallgatni, a szülő tanácsát megfogadni; a tanárszakra jelentkezőknél nagyon gyakori a szülői minta követése. Persze nem az a gond, hogy a fiatal felnőtt figyelembe veszi a szülei véleményét, vagy hogy követi az ő példájukat. Probléma akkor van, ha alkalmatlan az adott hivatásra, és/vagy egy teljesen más terület érdekli, másban leli örömét. Szülői befolyásra (rosszabb esetben kötelezésre) a tanuló könnyen választhat rosszul szakot, a pedagógusképző egyetemek, intézetek pedig nem fogják erről felvilágosítani az eltévedt hallgatót. Hiába van újabban „alkalmassági” vizsga, a jelentkezők számának csökkenésével gyakorlatilag bárkit felvesznek, mivel szükség van a hallgatók után járó fejpénzre. De ez már nem az osztatlan képzés hibája...

2. Elég kiforrott ehhez egy 18 éves személyisége?

A következő ellenérv valamelyest összefügg az előző pontunkkal. Azonban itt most nem az a kérdés, hogy a szülő vagy a gyerek dönt, hanem hogy egyáltalán alkalmas-e egy 18 éves fiatal arra, hogy egy ilyen komoly döntést meghozzon. Birtokában van-e azoknak a tapasztalatoknak, amelyek alapján ezt képes felelősségteljesen meghozni?

A kérdést megközelíthetjük a felnőttség fogalma felől is. Felnőttnek számít-e egy érettségiző gyerek? Nyilvánvaló, hogy fizikai és biológiai értelemben igen, de szociálisan nem feltétlenül. Erikson szerint például a pszichoszociális fejlődés stádiumai alapján a fiatal felnőttkor a serdülőkor végén, tehát 20 éves kortól kezdődik és a felnőttkor kezdetéig, azaz 25 éves korig tart. Ez azért rendkívül lényeges a (tovább)tanulás szempontjából, mert a különböző stádiumokhoz más-más pszichoszociális krízis, illetve optimális kimenet tartozik.

Felnőtt
(Forrás: Wikimedia Commons / Benson Kua / CC BY-SA 2.0)

A fiatal felnőttkor előtti szakaszokban az egyén cselekedeteinek, viselkedésének és kríziseinek középpontjában elsősorban önmaga áll. Ezzel szemben a további stádiumokban sokkal dominánsabb szerep jut a más személyekkel kezdeményezett kapcsolatoknak, valamint a társadalomba történő beilleszkedésnek, s az ott betöltött funkcióknak. A fiatal felnőttkor kedvező kimenete esetén az illető szoros és tartós kapcsolatokat képes létrehozni, magasabb fokú pályaelkötelezettség jellemzi, és a továbbiakban, a felnőttkor stádiumában megjelenik a családdal, a társadalommal, illetve a jövő generációjával való törődés.

Ez az adott képzés szempontjából azért olyan jelentős, mert mindezek alapján nem állíthatjuk bizton, hogy a leendő hallgató személyisége kellően kiforrott ahhoz, hogy megfelelően tudjon választani. Nem csoda hát, ha életbe lépnek az 1. pontban említettek. Persze az egyetemista átmehet másik szakra, választhat más képzést, de az elvesztegetett évek nem térülnek meg. Az osztott képzésnek annyi előnye volt/van, hogy nem kell azonnal döntést hozni, elég később, három év után szakosodni, illetve ekkor ki is lehet szállni diplomával a kézben.

3. Megér ez hat évet?

Tekintsünk most el az előző két ponttól, és képzeljük el, hogy a pályaválasztónk egy valódi felnőtt, akinek nem szólnak bele a pályaválasztásába. Elkezdi nézni az egyetemek tájékoztatóit, áttekinti a különböző képzéseket, esetleg a lehetséges kimeneteket, és nem utolsósorban a képzés időtartamát.

A tanárképzés a maga hat évével az egyik leghosszabb képzésnek számít, főleg ha az OKJ-s képzésekkel is összevetjük. De ez még nem is lenne olyan nagy probléma, feltéve, ha nem tudnánk azt, hogy mivel jár a tanári pálya. Ha viszont ezzel tisztában vagyunk, valószínűleg nem választjuk ezt a szakmát, mivel számos munkaerő-piacilag, egzisztenciálisan és presztízsében jobb foglalkozást lehetséges szerezni – sokkal rövidebb idő alatt.

Megér ez hat évet?
(Forrás: Wikimedia Commons / antomoro / Free Art License)

A felvételizők valószínűleg pontosan tudják ezt, hiszen egyre kevesebben választják a tanári (és általában a legtöbb bölcsész) szakot. Erre még rátesz egy lapáttal, hogy erőteljesen él az a felfogás, amely szerint a bölcsész a McDonald’sban fog mérnököket kiszolgálni. Statisztikai adatokkal ugyan nem rendelkezünk, viszont annyit tudunk, hogy a feltevésnek mi az alapja: a legkisebb társadalmi presztízzsel a bölcsész szakok rendelkeznek. Ha ezeket összeadjuk, akkor kapunk egy társadalmilag nem megbecsült, rosszul fizető, nehéz foglalkozást, amelynek elvégzéséhez 5-6 év kell (végzettségtől függően). Ennyi idő alatt viszont egy jól fizető és/vagy megbecsült végzettsége is lehet a jelentkezőnek. Vagy ugyanilyen megbecsültségű és/vagy jobban/ugyanígy fizető szakmája rövidebb idő alatt. Miért lenne hát tanár?

4. Strukturáltabb, de kötöttebb képzés

Az előző cikkben megállapítottuk, hogy habár a régi-új képzésnél szintén nincs minden rendben a strukturáltság és a tananyag tekintetében, de maga az osztatlanság magában rejti a strukturáltság javításának lehetőségét. Míg az osztott képzésben a jelöltek 2,5 év alatt kapták meg a tanári pályához szükséges ismereteiket, addig az osztatlan képzéssel ugyanez 6 év alatt történik meg. Így a képzés legelejétől kezdődően jelen vannak a pedagógiai és a pszichológiai tartalmak, ezáltal pedig nagyobb esély van arra, hogy a hallgató össze tudja egyeztetni például a módszertant az ismeretekkel.

Kötöttebb képzés
(Forrás: Wikimedia Commons / Raimond Spekking / CC BY-SA 3.0)

De a strukturáltság – több jelenlegi hallgató szerint – komoly kötöttséget is jelent. A több összefüggő tartalom miatt, több az egymásra épülés, ami azt is jelenti egyben, hogy több a hibázási lehetőség. Elég csak kicsit tájékozatlannak vagy figyelmetlennek lenni, és máris egy-egy félévet csúszhat az illető. Ha az egyik tárgy előfeltétele egy másiknak, akkor ez a másik csak akkor teljesíthető, ha az előbbi már teljesült. Ha nem, akkor következnek a plusz félévek, azaz a nem tervezett csúszás...

Felhasznált irodalom

Atkinson, L. R., Atkinson, C. R., Smith, E. E., Bem, J. D., Nolen-Hoeksema, S. 1999: Pszichológia, Budapest, Osiris, 71–103.

Hajduska Marianna 2010: Az életszakaszváltások mint krízisek in Uő. Krízislélektan, Budapest, ELTE Eötvös, 37–116.