Nem, hiába tanuljuk meg a cirill betűk minden csínját-bínját, nem fogjuk tudni szépen felolvasni az orosz szövegeket. Ennek az az oka, hogy az orosz szavak helyes ejtéséhez tudnunk kell, hogy az adott szóban hova esik a hangsúly – amit viszont a helyesírás nem jelöl. Így például Voronyezs városának nevében a középső szótagra esik a hangsúly, és magyar füllel a város neve körülbelül [varónyizs]-nek hangzik (első szótagi hangsúly esetén *[vóranyizs], utolsó szótagi hangsúly esetén *[varanyézs], de akár *[varanyózs] is lehetne). Arra sajnos azonban semmilyen szabályt nem tudunk adni, hogy a hangsúly mikor hova esik: az oroszul jól tudók is bajban vannak, ha ismeretlen szóval találkoznak, sőt, az orosz nyelvművelők egyik kedvenc szórakozása azért cikizni az orosz anyanyelvűeket, mert nem oda teszik a hangsúlyt, ahova az irodalmi norma szerint – azaz szerintük – kellene. Azt ugyan el tudnánk mesélni, hogy a hangsúly helye miképpen befolyásolja az egyes hangok ejtését, és talán egyszer meg is tesszük. Most azonban igyekszünk a gyakorlatban is jól használható ismereteket nyújtani, ezért megmaradunk az átírás kérdésénél.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Az átírás módját nem a helyesírási szabályzat szabja meg, hanem külön rendelkezések vonatkoznak rá. Ezek az A cirill betűs szláv nyelvek neveinek magyar helyesírása című munkában láttak napvilágot 1985-ben (egy kötetben a görög átírásra vonatkozó szabályokkal).

A szabályos átírás viszonylag könnyen követhető szabályokat tartalmaz, követésükhöz nincs szükség orosz nyelvtudásra. Csupán egy dolog okozhat problémát: az, hogy a ё-ról a két pont elhagyható. Sajnos ilyen esetekben a pontos átíráshoz tudni kell, hogy az е helyén állhatna-e ё. Néhány esetben nagyobb eséllyel tippelhetünk erre. Sok orosz név van, amelyben a név végi -ев -ovként írandó át, pl. Горбачев (~ Горбачёв) – Gorbacsov. Sajnos ez sem mindig van így, de az ilyen esetek gyakoribbak. Ha lehetséges, minden ilyen esetben jobb ellenőrizni az orosz internetes forrásokat!

Az orosz írás szótagírás?

A kérdésre persze rávághatjuk, hogy nem – ugyanakkor a kérdés nem alaptalan. Akik semmit sem tudnak az oroszról, de elolvasták a cirill betűkről szóló cikkünket, azok azt hihetik, hogy már tudják, milyen hangok vannak az oroszban: hiszen felsoroltuk, hogy mely betűk milyen hangokat jelölnek, nyilván ezek az orosz nyelv hangjai. Ha azonban Az orosz [d^j], [t^j] és [n^j] nem pontosan úgy hangzik, mint a magyar [gy], [ty], illetve [ny] (ez utóbbiak ugyanis nem platalizáltak, hanem palatálisak), de ebbe a kérdésbe most nem megyünk bele: a lényeg az, hogy a magyar anyanyelvűek így hallják ezeket a hangokat. végiggondolják, milyen orosz neveket ismernek, feltűnhet, hogy ezekben nem ritkán előfordulnak a [gy], [ty], [ny] hangok – márpedig nem volt olyan betű, mely ezeket jelölte volna. Valójában az a helyzet, hogy az oroszban szinte minden mássalhangzónak van ilyen, „lágy”-nak, szakszóval palatalizáltnak nevezett párja. Ezeket cikkünkben [x^j]-vel fogjuk jelölni (az x helyén a „kemény”, azaz palatalizálatlan mássalhangzó jele áll majd). A palatalizált hangok körülbelül úgy hangzanak, mintha a megfelelő palatalizálatlan mássalhagzó után egy rövid kis [j]-t ejtenénk – ugyanakkor nem úgy, mint a megfelelő mássalhangzó és a [j] kapcsolata (amely egyébként igen ritka az oroszban).

Nos, a palatalizált hangoknak nincsenek külön betűjeleik, hanem többféle módon jelölik őket. A magyarok számára a legszimpatikusabb bizonyára az a helyzet, amikor a palatalizált mássalhangzót nem magánhangzó követi (hanem másik mássalhangzó – vagy éppen a szó végén áll). Ebben a helyzetben az ь betűt használják, körülbelül úgy, ahogy a magyar helyesírásban az y-t: вь [v^j], бь [b^j], ть [t^j] stb.

Más a helyzet akkor, amikor a mássalhangzót magánhangzó követi. Ilyenkor a magánhangzó jele jelöli, hogy a mássalhangzó „kemény” vagy „lágy”-e. A „kemény” mássalhangzók után az а [a], о [o], у [u] vagy ы [i] áll, a „lágyak” után az я [a], ё [o], ю [u] vagy и [i]. Időnként találkozhatunk olyan megfogalmazásokkal, mint pl. „a я lágyítja az н-t” – természetesen ez nem így van., Az [n] már azelőtt lágy ([n^j]), hogy leírnánk. Mi csak jelezzük ezt a lágyságot azzal, hogy utána я-t, és nem а-t írunk. Aki figyelmes, az emlékszik, hogy ez első három jelölheti a [ja], [jo] vagy [ju] hangkapcsolatokat is – de nem ebben a helyzetben! (Hogy mikor, arra lejjebb térünk vissza.) Kissé bonyolultabb az [e] jelölésének kérdése, ugyanis ezt szinte mindig az е jelöli, függetlenül attól, hogy a megelőző mássalhangzó „kemény”-e, vagy „lágy”. Ennek az a magyarázata, hogy eredeti orosz szavakban [e] előtt amúgy is csak „lágy” mássalhangzó állhat – az idegen eredetű szavaknál tudni kell, hogy miképpen ejtendő: az интернет például [internet]-nek, és nem [int^jern^jet]-nek, mint azt sokan gondolják.

A magyar átírás ezen a területen igyekszik úgy jelölni az orosz hangokat, ahogy egy magyar beszélő hallaná őket. Ennek azonban az a következménye, hogy viszonylag összetett szabályai lesznek az átírásnak:

• Ha д, т vagy н után áll я, е, ё, ю, и vagy ь, akkor a mássalhangzót gy-nek, ty-nek, illetve ny-nek írjuk át, például: Тюмень – Tyumeny.
• Ha más mássalhangzó után áll я, ё vagy ю, akkor általában a „kemény” mássalhangzót jelölő betű után j-t írunk: Брянск – Brjanszk.
• Ha más mássalhangzó után е, и vagy ь áll, akkor a „lágyság”-ot külön nem jelöljük: Пермь – Perm.

Az eltérő jelölési módoknak az az okuk, hogy az adott mássalhangzók lágysága a magyar fül számára csak a „mély” mássalhangzók esetében feltűnő, és akkor is inkább [j]-végű mássalhangzó-kapcsolatként érzékelhető. A „magas” mássalhangzók előtt, illetve szó végén a gyakorlatlan magyar fül nem igazán képes felfedezni a „lágyság”-ot. Vannak azonban szavak, ahol hagyományból, illetve a rögzült magyar kiejtés miatt írunk j-t: szovjet (совет).

Páratlanok

Van azonban néhány kivétel is. Mint feljebb jeleztük, az oroszban majdnem minden mássalhangzónak van „lágy” párja. Van azonban néhány kivétel, amelynek nincs. Ezek közül nem foglalkozunk azokkal, amelyek „kemény”-ek, még sincs „lágy” párjuk, mivel ezek az átírás szempontjából nem jelentenek gondot. Érdekesebbek viszont azok, amelyeknek azért nincs „lágy” párjuk, mert maguk is „lágy”-ak – ezekben az esetekben az átírás kicsit más, mint a fent bemutatott. Szerencsére csak két olyan betű van, amely ilyen hangot jelöl.

Az egyik a ч [cs], melyet mindig cs-ként írunk át. A másik a щ. Mint azt korábban leírtuk, a betű egy [s]-hez hasonló, de selypítőnek hangzó mássalhangzót jelöl – magyar átírása azonban scs. Ennek az az oka, hogy korábban az oroszban valóban a [scs] hangkapcsolatot jelölte (az ukránban ma is azt jelöli), és az átírás hagyományosan megmaradt. E két betű után után sosem írnak я-t, ю-t vagy ь-t, viszont о-t vagy ы-t sem. A [cso] hangkapcsolatot a чё (че) betűkapcsolat jelöli. Mint azt Gorbacsov nevénél láthattuk, az ilyen betűk után az átírásban sosem írunk j-t.

Jééé...

Azt már az előbbiekben is láthattuk, hogy az orosz szavak magyar átírásában a j gyakran a mássalhangzó palatalizáltságát jelöli. De mi van az orosz [j] hanggal?

Nos, ezt az orosz írás egészen különböző módokon jelöli. Ha a [j]-t nem magánhangzó követi (hanem mássalhangzó, vagy éppen a szó végén áll), akkor a й betűt használják. Ha azonban magánhangzó következik, akkor a я, е, ё vagy ю betűt használják: Югрия – Jugrija. Feltűnhet, hogy a [ji] hangkapcsolatot így nem lehet jelölni: ennek az az egyszerű oka, hogy ilyen hangkapcsolat az oroszban nem fordul elő.

Kicsit nehezebb észrevenni, de ez a jelölés galibákat okozhatna, ha a [j] + magánhangzó kapcsolat egy mássalhangzót követne. Például ha a [nja] hangkapcsolatot szeretnénk leírni, akkor azt írnánk, hogy ня – de ez a [n^ja]  írásmódja! Arról nem is szólva, hogy miként írjuk le a [n^jja] kapcsolatot... Nos erre találták ki a legendás kemény- és lágy(ság)jelet. Ha azt akarjuk jelölni, hogy a я, е, ё vagy ю betű [j]-t jelöl, akkor lágy- vagy keményjelet tesznek elé: ha a mássalhangzó „lágy”, akkor lágyságjelet, ha „kemény”, akkor keményjelet. Ez utóbbi igen ritkán fordul elő, elsősorban igekötős igéknél, illetve a hozzájuk kapcsolódó alakoknál: отъезд [ot.jezd] ’elutazás’. Ennél sokkal gyakoribb a lágyságjel használata, pl. статья [sztat^jja] ’cikk’. A magyar átírás szempontjából ez nem jelent különösebb újdonságot, a megfelelő átírás otjezd, illetve sztatyja. Ha a lágyságot egyébként sem jelölnénk, akkor itt sem jelöljük, pl. a пью [p^jju] ’iszom’ átírása ugyanúgy pju, mint ahogy a пю [p^ju] betűsort is átírnánk.

Bár az átírásban nem okoz nagy gondot, meg kell említenünk, hogy idegen szavakban előfordul a lágyságjel o előtt is, pl. бульон [bul^jon] ’erőleves’. Hasonlóképpen előfordulhat idegen szavakban a йо betűkapcsolat is: йога [joga] ’jóga’. Még ritkábban fordulnak elő más betűkapcsolatok (pl.  йи), de ezekkel itt nem foglalkozunk: az átírás szempontjából nem okoznak különösebb problémát, hiszen ezek olyan idegen nevek, melyeket amúgy is a forrásnyelv helyesírásan szerint írunk: mivel Йиглава a cseh Jihlava városára utal, így írjuk le, nem pedig *Jiglavaként. Hasonlóképpen a Togliatti olasz kommunista vezérről elnevezett város, Толлятти nevét sem *Tolljattyiként írjuk át.

És mi van az ü-vel?

Akik nem tudnak oroszul, azok is találkozhattak olyan átírásokkal, amelyekben ü szerepelt – például a bül ’volt’ vagy a pervüj ’első’ szóban. Ezek eredeti alakjában ы (был, первый) van. Az ы valóban olyan hangot jelöl, mely magyar füllel [ü]-szerűen hangzik, bár egyébként más hang (olyan, mintha az [i]-t ejtenénk kissé hátrább húzott nyelvvel). Az и és az ы, ill. az általuk jelölt hangok kapcsolatára most nem érdemes kitérni, elég arra emlékeznünk, hogy az и előtt az összes mássalhangzó „lágy”, viszont az ы előtt kemény. Éppen ezért a д, т és н után álló betűről el tudjuk dönteni, hogy az átírt i и-t (ilyenkor az átírás gyi, tyi, nyi) vagy ы-t (di, ti, ni) takar. Más esetekben ilyen lehetőség nincs, például egyaránt bil az átírása a был [bil] ’volt’ és a бил [b^jil] ’ütött, vert’ szónak. Ezen próbál segíteni az, ha az ы-t következetesen ü-nek írjuk át: ilyenkor a két betű következetesen megkülönböztethető.

Ezzel az átírással kapcsolatban azonban több dologra kell figyelmeztetni. Először is, nem ez a szabályos, nem ez az elfogadott. Másodszor: ez ugyan valamivel pontosabban tükrözi az eredeti írott alakot, de összességében nem sokat javít (pl. továbbra sem fogjuk tudni, hogy Perm városa nevének végére lágyságjel írandó). Harmadszor: mivel az i/ü megkülönböztetés alapján azt is tudjuk, melyik mássalhangzó „lágy” az i előtt, a gyi, tyi, nyi átírásra semmi szükség – ebben az átírási rendszerben ezt nem is használják: Nyikolaj helyett is Nikolajt írnak. Ha tehát ezt a rendszert használjuk, és a Тим folyó nevét Timként írjuk le, akkor az olvasó – feltételezve, hogy a „szabályos” átírást használjuk – könnyen hiheti, hogy a Tым folyóra gondoltunk.

Mindezek alapján tehát azt mondhatjuk, hogy célszerűbb a szabályos helyesírást követni. Természetesen ez csak arra vonatkozik, amikor általános témájú, a szélesebb közönségnek szóló szövegben jelennek meg az orosz nevek vagy más szavak. Ha szakszöveget írunk, ahol a kiejtés vagy az eredeti írásmód pontosabb tükrözésére van szükség, másfajta átírás használata a célszerű. Ilyenkor azonban mindenképp tisztázandó, milyen átírást használunk.

Összefoglaló

А а	a
Б б	b
В в	v
Г г	g
Д д	d gy (я, е, ё, ю, и vagy ь előtt)
Е е	e je (szó elején, magánhangzó, ь és ъ után) (l. még: ё)
Ё ё	jo o (ч és щ után)
Ж ж	zs
З з	z
И и	i
Й й	j
К к	k
Л л	l
М м	m
Н н	n ny (я, е, ё, ю, и vagy ь előtt)
О о	o
П п	p
Р р	r
С с	sz
Т т	t ty (я, е, ё, ю, и vagy ь előtt)
У у	u
Ф ф	f
Х х	h
Ц ц	c
Ч ч	cs
Ш ш	s
Щ щ	scs
Ъ ъ	(nem jelöljük)
Ы ы	i
Ь ь	(nem jelöljük)
Э э	e
Ю ю	ju u (д, т és н után)
Я я	ja a (д, т és н után)

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése