Biztos több olvasónknak volt már az az élménye, hogy mások kifogásolták, amikor a személynevek elé határozott névelőt tett, például így: Szóljál már a Lacinak, hogy lebukott! Van, aki határozottan megdorgálja ezért az egyszeri nyelvhasználót, kijelentve, hogy a személynév elé helyezett névelő helytelen vagy hibás. Vannak aztán persze megengedőbb hangvételű kritikusok is, akik csak annyit jegyeznek, meg, hogy jé, de furcsa, hogy ilyen „pestiesen” beszélünk, és nem felesleges-e az a névelő ott a személynév előtt. Minden esetre egy biztos: ennek a szerkezetnek a használata kiválóan alkalmas arra, hogy intoleráns embertársainknak alkalmat adjunk egy kis kekeckedésre.

A cikk a hirdetés után folytatódik

De miért lenne helytelen a név elé tett határozott névelő? Hisz még a nevében is azt hordozza, hogy ő a név előtti elem. Persze ha nyelvtanilag kellőképpen iskolázottak vagyunk, akkor tudjuk, hogy a névelő elnevezésben a név szó nem a hétköznapi értelmében szerepel, hanem nyelvtanilag, névszó értelemben. A névelő tehát a névszók előtt áll. És milyen szavak is tartoznak a nyelvtan szerint a névszók közé? Nemcsak a hétköznapi nevek, hanem: főnevek (banán), melléknevek (sárga), számnevek (ezer).  Ezek előtt – kis csalással – mind állhat határozott névelő: a banán, a sárga, az ezer. De mi a helyzet a személynevekkel? Azok nem névszók?

Dehogynem. A személynevek a nyelvtanban a főnevek közé tartoznak, azon belül is az úgynevezett tulajdonnevek közé. Ezek a nyelvtan szerint – egyébként igen megtévesztően – azok a főnevek, amelyek valamilyen egyedi dolognak a nevei. Ugyan ez a meghatározás több sebből vérzik (hogy miért, arra szintén nem ebben az írásban adjuk meg a választ), de fogadjuk el, hogy a személyek nevei valóban egyedi létezőket jelölnek. Éppen ezért szokták azt mondani, hogy a határozott névelő használata helytelen az esetükben, ugyanis fölösleges. A határozott névelő szerepe ugyanis éppen az, hogy konkrétan megjelöljön egy valamit a sok közül:

Ebédre bedobtam egy pacalt.

Ebédre bedobtam a pacalt.

A személynevek esetében azonban erre a konkrét kijelölésre semmi szükség nincsen, mert azok pontosan megnevezik azt az egyedet, akire utalnak.

Ez az érvelés azonban sántít. Hiszen a nyelv – ilyen értelemben – nem gazdaságos, és nem is logikus. Gondoljunk csak arra, hogy bizonyos tulajdonnevek elé mindig kötelező kitenni a határozott névelőt: az USA, az EU, az ENSZ stb. Vagy gondoljunk az intézménynevekre, amelyek szintén tulajdonnevek: a Magyar Tudományos Akadémia, az Eötvös Loránd Tudományegyetem stb.  A személynevek elé persze nem kötelező kitenni a névelőt, de azzal érvelni, hogy logikátlan lenne, meglehetősen logikátlan. Teljesen nyilvánvaló, hogy – annak ellenére, hogy kissé megbélyegzettnek számít – a személynevek elé szóbeli használatban gyakran teszünk névelőt. Írásbeli használatban ez valóban nem jellemző. Ebből is eredhet az, hogy megbélyegzik a szóbeli használatban, ugyanis az írásbeli normát kérik számon a szóbeli használaton is. Ez azonban tévedés: nem lehet azt mondani, hogy az írásbeli használat bármilyen értelemben helyesebb lenne, mint a szóbeli. Egész egyszerűen csak más.

Kérdés, hogy mikori ez a jelenség? Újnak mondható-e egyáltalán? Erre azt kell, hogy válaszoljuk, hogy egyáltalán nem új. A II. világháború előtt például írásban is használták. Nádasdy Ádám A név előtti névelő című írásában több példát is olvashatunk erre. Mi most a Nyugat című folyóiratot olvasgatva bukkantunk néhány érdekes példára. Nem kisebb szerző, mint Ady Endre írja a következőket kortársáról, Kaffka Margitról: „De a Kaffka Margit neve, személyisége, írósága, rendkívülisége, nagyszerűsége úgy-e nem vitás? Különben is én most a Kaffka Margit regényeire, novelláira gondoltam, emlékeztem s a verseiről akarnék írni.” (Nyugat, 1918/9.) 1933-ban pedig ezt írja Babits Mihály: „Valaki arra figyelmeztet hogy a Kosztolányi Esti Kornéljáról szóló multkori cikkemben súlyos belső ellenmondás látszik”. (Nyugat, 1933/13–14.) Ignotus pedig 1917-ben így fogalmaz:  „A Schöpflin könyve, mely tizenkilenc újságtanulmányból összeszedett létére csodálatosképpen mégis könyv...” (Nyugat, 1917/10.)

Mi a közös ezekben a szerkezetekben azon kívül, hogy mind a Nyugatban jelentek meg, és hogy mind kiváló írók tollából származik? – Először is az, hogy a személynevek előtt úgy használják a névelőt, ahogyan ma már nem tennénk. Másodszor pedig az, hogy a névelőt mindegyik példában egy birtokos szerkezet elején találjuk: a Kaffka Margit neve, személyisége, írósága, rendkívülisége, nagyszerűsége; a Kosztolányi Esti Kornéljáról szóló; a Schöpflin könyve. Ez a szabály kiragadott példák alapján általánosnak látszik: a Nyugatban a szerzők a fentihez hasonló szerkezetekben minden esetben névelőt használnak a birtokosként szereplő személynév előtt. Nem használják azonban más helyzetben személynév előtt a névelőt.

A korabeli irodalomból Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk című regénye is megörökíti a személynév előtti névelőhasználatot. Míg a regény elbeszélője nem használ névelőket a fiúk nevei előtt, addig Nemecsek Ernő, amikor a regény első fejezetében elmeséli az einstand történetét, következetesen használ névelőket a személynevek előtt: „Úgy volt – mondta –, hogy ebéd után kimentünk a Múziumba, a Weisz meg én meg Richter meg a Kolnay meg a Barabás.” A fiú – akinek a nevét nem a névelőhasználata miatt írták be csupa kisbetűvel a Gittegylet könyvébe – a korabeli köznyelvet használja; Molnár nyilvánvalóan azt akarta hangsúlyozni a névelők kitételével, hogy a történet szóban hangzik el.

Láthattuk tehát, hogy a személynevek előtti névelőhasználat egyrészt nem hibás, mivel nagyon is létezik a köznyelv szóbeli változatában. Formális írott szövegben valóban nem fordul elő, de barátibb, fesztelenebb hangvételű írásban akár elő is fordulhat. Most nem beszélve a szóbeli és az írásbeli nyelvhasználat jellegzetességeit is mutató webes szövegekről. Tehát ha Nemecsek Ernő bátran használta, mi is használhatjuk.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése