Bár a törvényt nem ők fogják megszavazni, a kérdésben talán mégiscsak a nyelvtanárok a legilletékesebbek, ezért őket kérdeztük arról, mennyire tartják a jelenben általánosnak, a jövőben pedig reálisnak, hogy egy középiskolás diák nyelvvizsgát szerezzen a felvételije előtt. Tehát: hányan fognak beleütközni abba a barikádba, amit a felvételi nyelvvizsgához kötésével emel a tervezett törvény.

Time is money...

Bármilyen hihetetlenül hangzik, és bármennyire kevesli sok nyelvtanár a nyelvórák számát, a statisztikák azt mutatják, hogy a nyelvtanításra fordított órák számában az elsők vagyunk Európában. Nikolov Marianne cikkében ezt olvassuk:

Első idegen nyelvet például Dániában hat tanéven át 510 órában, Finnországban és Svédországban hat vagy kilenc éven át 456–480 órában, Ausztriában kilenc évig 630 órában tanulnak a diákok teljes osztályokban. Ezzel szemben Magyarországon legkevesebb kilenc tanéven át minimum 984 (heti három) nyelvórában tanulnak a középiskolát végzettek nyelvi csoportokban. [...] A gimnáziumokban az átlagos óraszám 1363, a szakközépiskolákban 1240.

Körülbelül tehát dupla anyi időt tölt a közoktatásban nyelvtanulással egy magyar érettségizett diák, mint egy osztrák. És a fenti számok csupán átlagok: két tannyelvű, illetve nyelvi előkészítős osztályokban az óraszám még magasabb. Egy két tannyelvű elitgimnázium tanárnőjének becslése szerint például a német két tannyelvűsök az első, nyelvi előkészítő év áprilisáig–májusáig már annyi németórán vettek részt, mint a nem két tannyelvűsök a teljes négyéves képzés ideje alatt.

A cikk a hirdetés után folytatódik

A fenti összehasonlításban szereplő országokban az osztályt együtt tanítják, Magyarországon pedig gyakori a teljesítményszintek szerinti csoportbontás. Azt várnánk, hogy ez a hatalmas idő- és pénzbefektetés busás hasznot hoz. Azonban csak a ráfordítások terén vezetjük az európai statisztikákat: a nyelvtudás terén nem a legelőkelőbb helyeken végzünk. Éppen ezért aktuális a kérdés: milyen szintű nyelvismerettel távoznak a diákok a középiskolákból? Félő ugyanis, hogy a közoktatás nem képes eljuttatni a diákokat a megkövetelt szintig.

Általános iskolai, szakközépiskolai, gimnáziumi pedagógusokkal beszélgettünk a kérdésről. A megkérdezettek – akik közül néhányan két tannyelvű és nem két tannyelvű képzésben egyaránt járatosak – elég gyorsan nemet mondtak arra a kérdésre, hogy elvárható-e minden érettségizőtől a C típusú középfokú nyelvvizsga.

Két tannyelvű iskolákban csak a két tannyelvű képzés fenntartásának szigorítása okoz álmatlanságot az iskolavezetésnek, mert nem oldható meg mindenhol az idegen nyelvi lektor foglalkoztatása, illetve az érettségi eredmények sem mindenhol ütik meg az elvárt szintet.

Nem meglepő, hogy két tannyelvű képzésben az új koncepció nem kelt aggodalmat: a két tannyelvűsök könnyedén tesznek emelt szintű érettségit és érettségiznek le két tárgyból az adott nyelven. A körükben az a meglepő, ha valaki nem szerez felsőfokú nyelvvizsgának megfelelő tudást. Rendszerint olyan gyakorlatot szereznek a nyelvtanulásban és olyan sok sikerélmény éri őket közben, hogy egy másik nyelvből is nekilódulnak és két közép- vagy felsőfokú nyelvvizsgával távoznak a középiskolából.

A döntő többség azonban nem olyan szerencsés, hogy két tannyelvű oktatásban részesüljön: az ő számukra keserves lehet a nyelvvizsgázás, és gyakran nem is sikerül. Az egyik tanár szerint a siker eléggé függ az osztály összetételétől is: volt olyan év, amikor a végzősök közülük két-hárman nyelvvizsgáztak sikeresen, míg más csoportban az arány 60–70% körül mozgott (egyébként egy elit gimnáziumról van szó, máshol valószínűleg ritkább a kétharmad körüli arány). De mi lehet a kudarc oka? Lehet, hogy a magyarok olyan nehezen tanulnak nyelvet, hogy más országokhoz képest dupla annyi idő alatt sem mászik a fejükbe egy nyelv sem?

A NYEK-es képzési forma megítélése kérdéses, még az a hír is felröppent, hogy megszüntetik, de ezt az értesülést később cáfolni kellett.

Ennek ellentmondani látszik, hogy a NYEK-es (nyelvi előkészítő osztályba járó, de nem két tannyelvűs) diákok sem okvetlenül szereznek felsőfokú bizonyítványt, de sokan még középfokút sem. Az egyik megkérdezett tanár szakközépiskolájában például az első évben heti 13 órában, majd négy évig heti 5 órában tanulják a gyerekek az angolt, de a legtöbben csak egy középszintű érettségire vállalkoznak e nyelvből, sokan semmilyen nyelvvizsgát nem szereznek. A legutóbb érettségizett osztályban csak egy diák tett le felsőfokú nyelvvizsgát, de ő is különtanári segítséggel. Pedig az állam ennek a diáknak jóval több, mint ezer nyelvóráját állta.

Nem kétséges egyébként, hogy az iskolában eltöltött időt hatékonyabban is fel lehetne használni. A megkérdezett általános iskolai tanárok szerint egy nyolcadikosnak A2 vagy – jó esetben – B1 szintű tudással kellene rendelkeznie. Ez az alapfok (A) és a középfok (B) határát jelenti. Ennek ellenére sok diák abból a nyelvből is az abszolút kezdő csoportba kerül a középiskolában, amit általánosban tanult. Ezek a diákok gyakorlatilag a nulláról kezdenek újra nyelvet tanulni. Mintha az előző öt év ki lenne dobva az ablakon.

Talán nem elég érdekes?

Sejthetnénk, hogy a diákok nem elég motiváltak, ez gátolja a tanulást. A tanárok ezzel kapcsolatban egyfajta kettősségről számolnak be. Az angol egyfelől izgalmas: egy hatosztályos gimnáziumban tanító angoltanárnő szerint a gyerekeket a többinél színesebb, játékosabb hangulatú órák vonzzák az angolhoz és az, hogy szeretnék jól érteni a kedvenc slágereiket, filmjeiket. A megkérdezett némettanárnő, aki magyart is tanít, a következőt tapasztalja:

A magyarnál állandóan bizonygatnom kell, hogy ennek értelme van. [...] Kiváló monológjaim vannak már az érzelmi intelligencia és a sikeresség összefüggéseiről (nevet). Tényleg, meghallgatják, jól van. A nyelvnél ez nincs. Ott bemegyek és mindenki tudja, hogy [...] alapvetően az lenne jobb, ha tanulná. Otthonról is ez a nyomás jön.

A motiválás terén egy általános iskolai angoltanárnő is kedvező tapasztalatokról számol be: nagyon jó segédeszközök, módszerek léteznek, amelyekkel bárki érdeklődését fel lehet kelteni. Az éremnek azonban van egy másik oldala is. Az idegen nyelvi órákon gyakran fesztelenebb a légkör, illetve a témák is életközelibbek. Sokak szemében ettől az angol játszós-beszélgetős, komolytalan időtöltésse változik, amire nem kell extra energiákat mozgósítani. Egy két tannyelvű szakközépiskolai angol- és történelemtanár erről a következőket mondta:

A többi tantárgyból, az egész iskolahangulatból hozzák magukkal a stresszt, és hogyha valaki enged, és nem így tanítja, akkor úgy gondolják, hogy jaj de jó, egy kicsit nem kell odafigyelni.

Ha tehát párban kell dolgozni, vagy a számítógépteremben tartott angolórán az internetről kell anyagokat letölteni, feldolgozni és ezáltal felfedezni a nyelvet, a gyerekek könnyen fegyelmezetlenné válnak, elkezdenek mással foglalkozni, vagy épp tétlenkedni. Az idézett tanár így vélekedett:

Az is lehet, hogy ez egy társadalmi jelenség, tehát hogy ezt nem a tanárok csinálják, hanem ilyen a társadalom, és csak azt szereti csinálni, amiről pontosan megmondják, hogy hogyan kell. Akkor azt jó követni. Egyébként meg ha meg szabad nekem bármit csinálni, akkor inkább nem csinálok semmit.

Hiába tudja tehát a diák, hogy ha valamit, akkor nyelvet érdemes tanulnia, mert a matematikai, kémiai képletek, az évszámok és társaik amúgy is kihullanak a fejéből – ráadásul megfelelő forrásokból bármikor előkereshetők, ezért be sem érdemes magolni azokat –, a leckére fordított időnek a nagy részét mégsem a nyelvre, hanem a kémiára, irodalomra és másokra fordítja, ha azokból az irányokból nagyobb nyomásnak van kitéve. Persze létezik olyan idegennyelv-tanár is – Nikolov Marianne tanulmányából kiderül: elég sok –, aki az idegen nyelvet is magoltatja – akár még a nyelvvizsgára készülés ürügyén is. Ez esetben hiába tölt a diák rengeteg időt a feladatokkal: megszerzett rutinjával a vizsga után semmire sem megy.

Kinek mi a feladata?

Bár a közoktatásnak jelenleg nem feladata, hogy nyelvvizsgára készítsen, a szülők, a felsőoktatási intézmények és a középiskolák vezetősége is nyomást gyakorol a tanárokra, hogy a diákokat nyelvvizsgára készítsék. Emellett a közoktatás által nyújtott, a felsőközépfokú nyelvvizsgával egyenértékű emelt szintű érettségire alig jelentkeznek. A diákok inkább fizetnek külsős nyelvvizsgáztató cégeknek – különösen azért, mert sokan csak a középfokú nyelvvizsgát céloznák meg, a középszintű érettségi azonban nem egyenértékű azzal. Több megkérdezett tanár nagyon egyszerűnek tartja a középszintű érettségit, amin gyakorlatilag lehetetlen megbukni – bár az egyikük iskolájában volt már bukás, bár csak kettő.

A tanárok egyhangúan kiemelték, hogy azért is nehéz a feladatuk, mert ha kommunikatív módszerekkel akarnak a diákoknak használható nyelvtudást adni, máshogy kell dolgozniuk, mintha ingyenes nyelvvizsga-előkészítőként működnek. „Nem baj, ha nem érted: az ilyen feladatoknál mindig a C-t kell karikázni. Ez az a módszer, amit nem tartok igazából nyelvtanításos módszernek: a vizsgatréninget az órán” – fogalmazott az idézett némettanárnő a vizsgára készítés nem túl üdvös módszeréről.

Több tanár hangsúlyozta, hogy nehéz megmondani, fel tudja-e készíteni a nyelvvizsgára a közoktatás a diákokat – már csak azért is, mert a vizsgák nem csak a közoktatás teljesítményét mérik. A diákok jelentős része tanul magántanárnál. Ez esetben egyszerűen lehetetlen megmondani, hogyan oszlik meg a közoktatás és a magántanár szerepe a sikeres vizsgákban (és felelőssége a sikertelenekben). Mivel pedig a magántanár pénzbe kerül, gyakran a szülők pénztárcája is döntő szerepet játszik abban, lesz-e papírja a diáknak.

„Mivel a magánóráért a szüleik fizetnek, kicsit felborulni látszik a sorrend: nem a magántanárt kérik meg, hogy magyarázza el, amit az órán vettünk, hanem engem kérnek meg, hogy segítsek a magánórára kapott házi feladat elkészítésében” – mondja egy hatosztályos gimnáziumi angoltanárnő. Mások is arról számolnak be, hogy az ingyenes oktatás során kapott házi feladatokat kevésbé csinálják meg a gyerekek, az iskolai tanár instrukcióit kevésbé követik, a különtanár elvárásainak azonban messzemenően eleget akarnak tenni. Ebben persze nemcsak az játszhat szerepet, hogy a magánóra drága, ezért nagyobb a becsülete. Több tanár mondta, hogy van, akit önmagában az inspirál, hogy a magántanár csak vele foglalkozik, míg az osztályban ő csak egy halmaznak az egy huszonharmad vagy egy tizenötöd része.

Több tanár látja úgy egyébként, hogy a különtanárhoz járás nem puszta divat vagy mánia: van olyan, aki iskolai tanárként maga küldi magántanárhoz szóbeli nyelvvizsga előtt álló tanulóit, mert úgy érzi, nem tudja őket elég hatékonyan felkészíteni a megmérettetésre. „Osztályszinten tanítok” – mondta egy általános iskolai angoltanárnő: egyes diákjai számára nem tud eléggé differenciálni.

Többen úgy nyilatkoztak, hogy a beszédkészség fejlesztésében az iskola nem tud eleget nyújtani – például mert egyszerűen nem jut elég idő arra, hogy eleget beszéljen egy-egy diák, vagy mert nem sikerül megoldani azt a pszichés gátlást, ami miatt a diák, még ha idő lenne is rá, egyszerűen nem meri kinyitni a száját a társai előtt.

És ha megvan?

Nem szabad természetesen elfeledkezni azokról a százezrekről sem, akik sikeres nyelvvizsgát tesznek: ők boldogok, nagy becsben tartják a megszerzett dokumentumot, amellyel ország s világ előtt igazolják nyelvtudásukat. A megkérdezett tanárok szerint azonban kérdéses, hogy vajon mennyire reálisan méri a nyelvtudást a nyelvvizsga. „Nagyon beszédes dolog, hogy külföldön a magyar nyelvvizsgákat nem fogadják el sehol, semmire” – fogalmazott a már idézett szakközépiskolai angol-történelem tanár. (A nemzetközileg érvényes nyelvvizsgákból pedig jó néhány itthon nincs akkreditálva.)

Az egyébként még az előzőnél is nagyobb kérdés, hogy meddig érvényes a vágyott dokumentum. Elvben örökké: ha valakinek megvan már érettségi előtt, annak a nyelvi készségeit öt-hat vagy még több év múlva, diploma előtt sem vonják kétségbe. A nyelvtudás azonban állandóan karbantartandó, frissítendő, mert egyébként elkopik, megfakul. Éppen ezért kérdéses, miért annyira fontos követelmény a felvételihez egy olyan dokumentum, amely tulajdonképpen egy pillanatnyi állapotfelvétel valakinek a nyelvtudás-szintjéről. Többen kiemelték, hogy a diákok jelentős része a papír megszerzése után leáll az intenzív gyakorlással: úgy érzi, ő most már elért egy szintet, belevághat egy másik nyelvbe vagy más tárgyakra koncentrálhat. A tanulásban tehát nem autonóm módon gondolkodnak, elsősorban a papírra koncentrálnak és nem arra, hogy használható nyelvtudásuk legyen. Persze mi mást is tennének, ha egyszer a szüleik és az állam is erre a viselkedésre ösztönzi őket.

Ajánlott olvasmány

Nikolov Marianne: Az idegen nyelv tanulása és a nyelvtudás. Magyar Tudomány, 2011. szeptember.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése