G. Éva kérdése nagyon egyszerű, mégis messzire vezet:

Mi a szótő, milyen irányú a horgadás? Az hogy lehet, hogy ugyanaz a szó néha felfelé, néha lefelé „irányul”?

A horgad töve természetesen a horog (ami egyébként ismeretlen eredetű), és eredetileg nyilván úgy használták, mint azt, hogy ’félkör alakban meghajlik’.

Horgadozunk, horgadozunk? (Forrás: Wikimedia commons / Kenneth Allen / CC BY-SA 2.0)

Régi szövegekben nagyon gyakori igekötő nélkül, és a lehorgad is elég gyakori, a felhorgad szót viszont csak újabb szövegekben találtam meg. Ugyanakkor nyilván lefelé, felfelé, és bármilyen más irányban is lehet ’félkör alakban meghajlani’, ezzel semmi gondot nem látok (ahogy a hajlik ige is szinte bármilyen irányú határozóval vagy igekötővel összefér).

Viszont az a halvány érzésem, hogy a kérdésben rejlik valamiféle értékítélet (vagy értékítélet iránti igény) is. Mintha a kérdező a gyakoribb lehorgad mellett szokatlannak érezné a felhorgad igét (vagy fordítva), és mintha arra irányulna a kérdése, hogy melyik a „helyes” használat a kettő közül. Ha tévedek, és nem volt ilyen szándéka, én akkor is megragadom a lehetőséget, és ürügyül használom a kérdést arra, hogy egy pár szót szóljak a „helyes” használat fogalmáról.

A cikk a hirdetés után folytatódik

Mindenkinek javaslom, ha van ideje, olvassa el Platónnak (i.e. 427–?) azt a híres párbeszédét, amelyet az egyik résztvevőről Kratülosz néven szoktak emlegetni. (Nehogy valaki megrójon, hogy párbeszédnek (dialógusnak) hívom, noha hárman beszélgetnek benne, egyszerűen ez a szokás!) Ebben a dialógusban többek közt arról van szó, hogy lehet-e egyáltalán egy kifejezést „helytelenül” használni. Kratülosz azt a nézetet vallja (tanárát, Hérakleitoszt követve), hogy a nevek isteni eredetűek, egy valaminek a jelölésére vannak „teremtve”, elszakíthatatlanul össze vannak kapcsolva azzal, amire utalnak. A másik diák, Hermogenész álláspontja viszont az, hogy a kifejezések használata pusztán konvención, emberek közti megállapodáson alapul, így ha néhány ember egy kifejezés másfajta használatban állapodik meg, mint mások, akkor ők is „helyesen” használják azt a kifejezést. A fordulatos beszélgetés nem éppen jó reklámja a nyelvészetnek: Szókratész kérdéseivel mindkét álláspontot alaposan próbára teszi, és a végén lesújtó véleményt fogalmaz meg a nyelvvel való foglalkozásról.

Hárman párban (Forrás: Wikimedia commons / Giovanni Dall'Orto)

A mai nyelvészet nagyjából Kratülosz véleményét osztja, szerinte a nyelv konvenciók, szokások rendszere. Ha elég sokan használják a felhorgad szót, akkor ez szokásnak mondható, és nem minősíthető „helytelennek”. Ugyanakkor van hagyománya John Locke (1632–1704) tanításának is, aki szerint a kifejezések használata azon múlik, hogy milyen képzetek társulnak hozzájuk. Ha a kérdezőben a horgad tőhöz a ’lefelé hajlik’ képzete társul (például azért, mert korábban csak a lehorgad szóban hallotta használni), akkor az ő számára „helytelen” a felhorgad használata. Ha ezt az álláspontot foglaljuk el, akkor viszont a „helyesség” szubjektív fogalom: ami G. Évának „helytelen”, az másoknak simán lehet „helyes”.

Lehet, hogy Kratülosz és Locke nézeteit ötvözni is lehet valahogy. Például mondhatjuk azt, hogy ha elég sok egyén számára a horgad tőhöz egyféle képzet társul (például a ’lehajlik’ képzete), akkor az ő körükben ezt szokásnak tekinthetjük, és akkor az ő csoportjukban „helytelen” a többi használat. De még ebben az esetben is csak a beszélők egyes csoportjaira vonatkozóan tehetünk ilyen állításokat – nincs értelme olyasmit állítani, hogy úgy általában, a magyar nyelvben „helyes”-e valamelyik használat.