nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Ékes betűk 4.
Mellékes mellékjelek

Mellékjelek, amik már nem is mellékjelek. A mellékjelek több ezer éve megjelentek, eredetileg a G és a kis i is mellékjeles betűként kezdte pályáját.

Szigetvári Péter | 2017. január 5.
|  

Sorozatunknak ebben részében olyan mellékjelekről lesz szó, amelyek talán már nem is mellékjelek. Egy-egy kategóriának vannak jellemzőbb és kevésbé jellemző elemei. Közismert példa a MADÁR kategória, amelynek a veréb jellemző (prototipikus) eleme, a pingvin meg nem. A legtöbb ember előbb gondol a verébre, ha azt hallja, madár, mint a pingvinre, még azok is, akik pontosan tudják, hogy a pingvin is ugyanúgy madár. Az eddig tárgyalt mellékjeleket tekinthetjük prototipikusnak, mert az őket hordozó betű felett vagy alatt, de annak testétől jól elkülönülve helyezkednek el. Vannak mellékjelek, amik nem ilyenek.

Nagyon madár
Nagyon madár
(Forrás: gillnisha, pixabay.com)

Vønałak ꝃɇɍesƶtƀe

Egy tipikus mellékjelnél sokkal jobban egyeolvad az alapbetűvel a rajta áthúzott vonal. A dán germán nyelv, előfordul benne az umlaut, ahol az [u] az [ü]-vel, az [o] az [ö]-vel, az [a] a nyílt [e]-vel váltakozik. A dán (és a nyomában a norvég ) írás azonban nem a németből (és magyarból) ismert mellékjelet – az umlautot – használja ennek jelölésére. Az [ü]-re összskandináv mintára a dán írás is az y-t használja, az [ö]-re viszont – a német, svéd, finn, magyar mintával szemben – az ø-t, a nyílt [e]-re pedig az æ-t. Ez utóbbit – két betű nyilvánvaló összeolvadását – ligatúrának nevezzük. Eredetileg az ø is egy ligatúra volt, vagy az oe-ből, vagy az oi-ből alakult ki. (Talán emlékszünk, hogy az umlaut is egy, a betűre írt kis e-ből stilizálódott két ponttá.)

Egy másik híres áthúzott betű a lengyel ł. Ez korábban tényleg [l] volt, az úgynevezett kemény [l], hasonló ahhoz, ami az angol sok változatában is előfordul. A lengyelben ez mára elvesztette [l] jellegét és [w]-vé vált. Ugyanez történt több más szláv nyelvben is: pl. orosz он дал яблоко [on dal jabloko] ’ő (hímnem) almát adott’, de ukrán він дав яблуко [vin daw jabluko], lengyel on dał jabłko [on daw jabwko], horvát on je dao jabuku. Nőnemben a lengyelen kívül ezekben a nyelvekben [l]-t találunk: ukrán вона дала [vona dala], horvát ona je dala, de lengyel ona dała [ona dawa].

Ona dała jabłko
Ona dała jabłko
(Forrás: pixabay.com)

A d is előfordul áthúzva a horvát és a szerb latin betűs változatában, a dj alternatívájaként, kb. [gy] kiejtéssel: Mađarska [magyarszka] ’Magyarország’. A betű a szerbhorvát írásban a 19. század végén terjedt el, modellje az óangol ð volt, ami csak az izlandi írásban maradt meg, mind a mai napig: pl. við ’mi (T/1)’ (a szót nem írjuk át, mert a [ð]-t úgysem tudjuk magyarosan visszaadni, az eleje meg ugyanaz). Az óangol és az izlandi ð is a þ-vel együtt réshangot jelölt, az angol írásban a normannok hatására a th váltotta fel. Az óangol és izlandi ð az unciális kis d betű formáját őrzi.

14. századi gótikus ábécé
14. századi gótikus ábécé
(Forrás: kinacanya.info)

A nagybetűs változata a szerbhorvát đ-nek és az izlandi ð-nek is ugyanaz: Đ. Ezzel nagyjából ki is merítettük az európai írások áthúzott betűit, esetleg még a máltai ħ-ját említhetjük, ami a zöngétlen faringális réshangot jelöli, amit az IPA is épp ezzel a jellel jelöl: [ħ].

Az áthúzott betűk leggyakoribb előfordulása a pénznemek rövidítései: $, ¢, £, ¥, €, sőt (de az utolsó persze csak azért mert a lengyel złoty [zwoti] nevében amúgyis át van húzva az ł).

Gondolta volna?

A főníciaiaktól a görögökön és etruszkokon át örökölt latin ábécében eredetileg nem volt G betű, a [g]-t jelölő görög Γ folytatója a latin C, a K-t csak A előtt használták, később már ott sem. A C-t a rómaiak eleinte a [k]-ra is és a [g]-re is használták, például az egyik leggyakoribb keresztnevet – hogy ezzel az anakronisztikus megnevezéssel éljünk – a Gajus-t, sokszor ma is Cajus-nak írjuk. (Vagy Gaius-nak, vagy Caius-nak, erre hamarosan kitérünk.) Amíg a [ka] KA volt, ez nem is okozott félreértést.

A leghíresebb Gajus
A leghíresebb Gajus
(Forrás: Gautier Poupeau, wikimedia.org, CC2.0)

A hagyomány úgy tudja, hogy egy Spurius Carvilius Maximus Ruga nevű felszabadított rabszolga, aki az i. e. 3. században a világ talán első magán általános iskoláját hozta létre, mellékjelezte a C-t, hogy ezzel jelölje, amikor nem [k]-t, hanem [g]-t jelöl. (Feltételezhetjük, hogy bosszantotta, amikor tévesen [ruká]-nak nevezték.)

Egy másik származástörténet a G-nek az ábécében elfoglalt helyéből (mai latin: ABCDEFGH, archaikus görög: ΑΒΓΔΕϜΖΗ) arra következtet, hogy az valójában a görög Z-nek (a [z]-t jelölő zétának) a folytatója, amit Itáliában írtak ⊏ alakban is, tehát Γ > C, ⊏ > G. Ebben az esetben a G nem mellékjeles betűként kezdte a pályáját. Viszont gyanús, hogy honnan jön a hozzá tartozó hang, a [g].

Ezek után azt gondolhatnánk, hogy a J is egy mellékjeles I betű, hiszen az I-től elkülönülő J csak a 16. században jelent meg. Korábban, az [i]-t is és a [j]-t is az I jelölte (amit persze lehetett J-nek is írni): Caius Iulius vagy Cajus Julius. A J azonban nem mellékjeles, hanem csak egy „díszes” I, amit eleinte szó végi, főleg I-t követő helyzetben használtak, például római számokban: 8 = VIIJ, ezzel mindegy lezárva a szót. A Bezerédi név őrzi ezt a szokást például a VIII. kerületi Bezerédj-nek (nem [bezerégy]!) is írt utcanévben.

Mellékjel-e a pont az i-n

Láttuk korábban, hogy Husz János eredetileg egy pontot tett a betűkre (ż), ez csak később vált vesszővé (ź) és ékké (ž). A pont megjelenik a litván írásban is: ė = [é], az ę a hosszú nyílt [e] jele.

Salomėja Nėris, litván költőnő
Salomėja Nėris, litván költőnő
(Forrás: wikimedia.org)

Az i-n levő pont azonban nem tekinthető mellékjelnek – legalábbis a legtöbb mai európai írásban. Ugyan ez a pont elmarad, ha egyéb mellékjelek kerülnek az i fölé: í, ì, î, ï, ī, stb., de megmarad, ha alá kerül a mellékjel: į. A legfontosabb érv azonban az, hogy a betű pont nélkül nem jelent mást, mint ponttal. A nagy I-n például jellemzően nincs pont, bár van, aki tesz rá: İ, sőt akad, aki karikát (I̊), vagy szivecskét tesz helyez fölé.

Az 1929-es reform a török írást is latinbetűssé tette. A magyarban három zárt magánhangzó van ([i], [ü], [u]), a törökben viszont négy: az [u]-nak is van ajakkerekítés nélküli párja, az IPA jele a [ɯ]. Ennek jelölésére a pont nélküli ı-t választották, és ettől a pont mellékjell vált: az I/ı a hátul-, az İ/i az elölképzett magánhangzó jele. Tehát Diyarbakır török ejtése [dijarbakɯr]. Az ókori Szmürna török nevét viszont İzmir-nek írják, nem Izmir-nek, mert [i]-vel, nem [ɯ]-vel kezdődik.

Az i-n levő pont – vagy, mint az alábbi képen, vessző –, amit latinul titulus-nak ’cím(ké)’-nek (angolul tittle [titöl], vö. title [tájtöl] ’cím’) neveznek, a 11. századtól kezdve jelenik meg, az olvasást könnyítette, ahogy azt már korábban láttuk.

In numeris
In numeris
(Forrás: Virtual Hill Museum & Manuscript Library)

Ez a titulus (spanyolosan tilde, ami spanyolul nem csak a hullámvonal, hanem minden mellékjel neve, tehát az á-n is tilde van) ezek szerint mégiscsak egy prototipikus mellékjel. Volt eredetileg.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
4 Sultanus Constantinus 2017. január 6. 08:48

Félig visszavonom a hozzászólásom utolsó mondatát. A akadémiai értelmező szótár szerint a "tilde" jön a "tildar"-ból, az etimológiai szótár szerint viszont fordítva, és a tilde a katalánon/okcitánon keresztül származik a lat. "titulus"-ból. Így aztán nem tudom, kinek van igaza. (Nem mintha bárkit is érdekelne, csak a korrektség kedvéért.)

3 Irgun Baklav 2017. január 5. 20:13

@El Vaquero: „Gondolom ezzel elfogytak a mellékjelek.”

Á, azokból azért még lenne jópár. A nem európai nyelvek mellékjelei mellett (korábban már említett vietnami, l. ơ ) ott vannak még a nem latin betűs írások mellékjelei (Ґ ґ , Ң ң ); a fonetikai ábécékben használt spéci mellékjelek ( t̪ ).

De szerintem még latin betűs európai nyelvekben is van más, pl. a svéDáNorvég Å å (vagy kb. uez. a csehben: Ů ů) stb.

2 El Vaquero 2017. január 5. 16:54

Jó lett az első illusztráció, olyan Jájj de kígyó, dikcsák more utánérzéssel :D Lesz még cikk ebből a sorozatból? Gondolom ezzel elfogytak a mellékjelek.

Egyébként én még annyit írtam volna bele, hogy sok ilyen áthúzásos hang pont ezért szerepel az IPÁ-ban pont olyan hangértéken, mint ahogy az azt használó nyelv ábécéjében is van. A cikk említi a ħ-t, de ilyen a ø, ð is, és némileg az æ, œ, sőt, még a sötét l is, csak annál nem srégen van áthúzva lengyelesen (ł), hanem vízszintesen hullámjellel (ɫ), de pl. Caneparinál van a hagyományos sötét ɫ mellett van srégen áthúzott ł, amely félig velarizált l, azaz félsötét l-nek lehetne hívni. Nagyon hasonló a helyzet a hullámos (tilde) mellékjellel, amely a portugál nazális magánhangzók jelöléséből származik. Szóval az IPA a jeleit nem a levegőből kapta, hanem létező gyakorlatból merítettek a készítők.

1 Sultanus Constantinus 2017. január 5. 15:00

"A lengyelben ez mára elvesztette [l] jellegét és [w]-vé vált. Ugyanez történt több más szláv nyelvben is [...]"

És az újlatin nyelvekben is volt egy ilyen korai tendencia, amely aztán megszűnt, egyedül a portugálban és a katalánban figyelhető meg ma is az [ł], illetve a portugálban jelenleg is [w]-két valósul meg a szótag végi /l/. Történetileg viszont elég sok adat tanúskodik róla, pl. ALTERU > *autro > sp. otro, port. outro, vagy pl. így lett a franciában a "del" > *deu > du.

Szerintem ugyanez vezethetett a galiciai-portugálban a magánhangzók közötti [l] "felszívódásához" (tudtommal a szakirodalom erről semmit sem mond): l > *ł > (*w) > 0, és egyedül a hoszú [ll] maradt meg [ł] formájában, feltételezem, hogy eredetileg [ł.l] ~ [ł:] volt, ami megakadályozta a [w] > 0 gyengülést. De még az sem biztos, hogy volt [w] fázis, sőt... mert abból inkább [v] lett volna utána.

"Ez a titulus (spanyolosan tilde [...])"

Érdemes azért tudni, hogy a spanyol "tilde" nem közvetlenül a latin titulus folytatója, hanem már belső fejlemény a tildar 'ékezettel ellát, jelöl' igéből. A tildar forrása pedig a lat. titulare > *titlare > *tidlar > tildar.

Információ
X