A chitimachák otthona 2500 éve Louisiana állam déli partvidékén fekszik. A rezervátum központjában lévő katolikus temetőben 1940-ben temették el Delphine Stouffot, a törzs utolsó női gyógyítóját. Az indiánok hátramaradt, egyre fogyatkozó csoportja azt hitte, ezzel a nyelvük is végleg a sírba szállt. Stouff volt ugyanis az utolsó, aki folyékonyan beszélte az ősrégi nyelvet.

A múlt század húszas éveiben a chitimacháknak olykor brutális diszkriminációval kellett szembenézniük. „Nem mehettünk állami iskolába, és a templomban a hátsó sorokban kellett ülnünk” – emlékszik vissza egy idős asszony, aki már csak angolul tanult meg szüleitől. Sok család tudniillik – hogy gyermekeik ne kerüljenek hátrányba – már otthon sem használta saját nyelvét – írja a fox8live.com.

A 90-es években aztán történt egy meglepő fordulat. A Kongresszusi Könyvtártól csomag érkezett a rezervátumba három kazettával, s azokon mintegy 200 órányi felvétellel. Az anyagot még a 30-as években készítette a javasasszonnyal és a törzs vezetőjével egy Morris Swadesh nevű nyelvész. S a kazetták mellett volt még a csomagban több ezer oldalnyi jegyzet is a chitimacha szavak leírásával és azok angol fordításával.

A váratlan ajándék kézbesítése után már csak egy problémát kellett megoldani: a törzs ma élő 720 tagjának találnia kellett egy olyan nyelvészt, aki segít nekik értelmezni az információkat. Szerencsés véletlen, hogy éppen egy chitimacha nyelvre specializálódott nyelvészre bukkantak rá.

A közte és a törzs szkeptikus öregjei közötti első találkozóra 1997-ben került sor. A törzs kulturális vezetője így emlékszik vissza az eseményre: „Rávettük a nyelvészt, hogy beszéljen pár szót a kihaltnak hitt nyelven. Látni kellett volna az öregek arcát: néhányuk csak ült ott és sírt. Mások meg mosolyogtak, és szavakat kezdtek felidézni, amiket még az anyjuktól vagy a nagyanyjuktól hallottak otthon.” A kazetták aztán kalauzként vezették vissza a törzs tagjait az elfeledett nyelv világába. Így történhetett, hogy az ovisok ma már chitimacha szavakat tanulhatnak a rezervátumban.

A törzs vezetője – foglalkozása szerint kosárfonó–, így kommentálja az eseményeket: „Amikor a nagyanyám a kosárfonásra tanított, a mi nyelvünkön beszélt hozzám. Számomra nagyon fontos a nyelvünk. Ez köt minket össze az őseinkkel. Úgy, mint a kosarak. Amikor leülök kosarat fonni, kapcsolatba kerülök minden egyes kosárfonó generációval a családunkból”.