Korábbi cikkünkben arról számoltunk be, hogyan fedezik fel a finn nyelvet és egyetemi városukat azok a cserediákok, akik Jyväskyläbe érkeznek tanulni, hogy angol nyelvű nemzetközi programokban vegyenek részt. Hogy a kép teljes legyen, arról sem feledkezhetünk meg, hogy a folyamat nem egyirányú: nemcsak a nemzetközi diákok ismerkednek a nyelvvel és a helyi életmóddal, hanem tanáraik is igyekeznek minél jobban megismerni őket. Beiratkoztunk egy tanár-továbbképző tanfolyamra, hogy jobban megértsük az egyetem kulturális sokszínűségét.

A Jyväskyläi Egyetem egyik szimbóluma, a Jyväsjärvi tó két oldalán elhelyezkedő kampuszokat összekötő híd
(Forrás: Wikimedia Commons / Arto Sipinen / CC BY-SA 3.0)

Több, mint nyelvtanfolyam

A Jyväskyläi Egyetem Nyelvi Központja egy szemeszteren keresztül zajló továbbképzést szervez TACE – Teaching Academic Content Through English (Egyetemi tárgyak tanítása angolul) elnevezéssel az egyetem oktatói számára, idén már negyedik alkalommal. Az elnevezés alapján azt gondolhatnánk, elsősorban nyelvtanfolyamról van szó, ahol a tanárok nagyobb gyakorlatot szerezhetnek az angol nyelv használatában. Bár a TACE tartalmaz ilyen elemeket is, például egy a kiejtést tökéletesítő műhelyfoglalkozás keretében, a képzés ennél jóval többről szól. A nyelvtudás fejlesztése mellett az oktatók abban is segítséget kapnak, hogyan alkalmazkodjanak diákjaik igényeihez az órák során: hogyan segítsék őket, hogy jobban bevonódjanak az órán zajló tevékenységekbe, hogyan értékeljék a munkájukat, illetve hogyan támogassák a diákok angol nyelvű készségeit, hiszen a nemzetközi programokra beiratkozott diákok közül nincs mindenkinek gyakorlata abban, hogy például angolul írjon esszéket.

Nemzetközi programban tanítani nemcsak azért kihívás, mert a szakmai felkészültség mellett megfelelő angoltudással is rendelkezni kell, hanem azért is, mert az ezekre a képzésekre érkező diákok sokféleségét is meg kell érteni és az esetleges konfliktusokat kezelni kell tudni. A képzés arra szeretné felhívni a tanárok figyelmét, hogy a sokféleségben a diákok jobb megismerése révén, és ne sztereotípiák követésével, címkézéssel akarjanak eligazodni. Ez a törekvés olyannyira hangsúlyos, hogy az első képzési napot a résztvevők annak szentelték, hogy jobban megismerjék a „kultúra” fogalmát, és olyan túláltalánosításokkal igyekezzenek leszámolni, amelyek inkább megnehezítik, mint segítik a mindennapi munkát.

Japán diákok: félénkek és csendesek?
(Forrás: Wikimedia Commons / kErosEnE / CC BY 2.0)

Kultúra: eszik vagy isszák?

A kultúra szó igen gyakran használatos a mindennapi életben: legyen szó nyelvről, étkezésről, ruházkodásról, fürdési szokásokról, de akár olyan jellemvonásokról mint „megbízhatóság”, „becsületesség” vagy „lustaság”, a bűvös szó előkerül és úgy tűnik, segít eligazodni az emberek sokféleségében. A kultúra gyakran használatos csoportok közötti különbségtételre is: akinek „más a kultúrája”, az „összeférhetetlen”, „nem integrálható”. „Ha Magyarországra jössz, tiszteletben kell tartanod a kultúránkat” – harsogja a sokszor sokféleképpen kritizált és kifigurázott plakát. A kultúra szó nem véletlenül szerepel rajta egyes számban: azt sugallja, mintha Magyarországnak egyetlen kultúrája lenne, mintha egyféleképpen viselkedne mindenki, aki itt él, sőt: mintha az itt élőkkel és szokásaikkal szemben állna mindenki, aki máshonnan érkezik. Bár ezt az intoleranciára buzdító kampányt méltán szedték miszlikekre (szó szerint is) az elmúlt hónapokban, az „egy ország = egy kultúra”, illetve „egy személy = egy kultúra” leegyszerűsítés akkor is okozhat bonyodalmat, ha jó szándékkal alkalmazzák.

Egy tanár, akinek a csoportjában olasz, koreai és japán hallgatók ülnek, könnyen hiheti úgy, hogy közelebb kerülhet a diákjaihoz pusztán azáltal, hogy bizonyos információkat szerez az adott „kultúráról”, bármi is legyen az, amit ez alatt a szó alatt értünk. Lehet, hogy hallott olyan vélekedéseket, miszerint „az olaszok hangoskodnak”, „a koreaiak nagyon szorgalmasak”, vagy „a japánok hallgatagok”. Az is elképzelhető, hogy alkalmazkodni szeretne a diákok vélt „kultúrájához”, és például elfogadja, hogy „a japánok hallgatagok”, tehát eleve nem vár sok közreműködést a japán hallgatóktól. Miért problémás ez?

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A hallgatók felcímkézése ahhoz vezet, hogy nem egyénekként, hanem egy bizonyos kultúra hordozójaként tekintünk rájuk, tehát óhatatlanul előítéletek alapján viselkedünk velük. Ingrid Piller az interkulturális kommunikációról szóló könyvében ismertet egy vizsgálatot, amely szerint Ausztráliában a japán tanulókat a tanárok gyakran félénknek és hallgatagnak gondolták, és ez a feltételezés beigazolódni is látszott, mert valóban nem nagyon szólaltak meg órán. Amikor azonban a japán hallgatókat kérdezték csendességük okáról, kiderült, hogy nem mindig szándékosan hallgatnak, tehát nem feltétlenül azért, mert „ők japánok” és „a japán kultúra szerint” nem illik közbeszólni. Ha helyi témák kerültek szóba, akkor azért nem szólaltak meg, mert nem volt elegendő ismeretük, amit megoszthattak volna másokkal. Voltak olyanok is, akik nem ismerték ki magukat az adott órán felmerülő elvárásokkal kapcsolatban: nem voltak benne biztosak, hogy elvárják tőlük, hogy közbeszóljanak. Többen említették, hogy nem érzik elég magabiztosnak magukat, ha angolul beszélnek, illetve beszámoltak arról is, hogy a helyi, ausztrál diákok gyakran a szavukba vágtak. A japán diákok tehát nem „hallgatagok voltak”, hanem bizonyos esetekben el lettek hallgattatva: egy japán szavába talán könnyebben belevágtak azok, akik úgy gondolták, ezzel akár még segítenek is, hiszen „a japánok úgyis félénkek és kényelmetlennek érzik, ha beszélniük kell”.

Szokás a tanulókat „kulturálisan” az általuk tanult tárgyak felől közelítve is címkézni – elég az informatikusok „zárkózottságára” vagy a bölcsészek „beszédességére” gondolni. Ez a megoldás szintén azért problematikus, mert az egyénről bizonyos absztrakt kategóriák felé tereli a figyelmet. Ahogy a TACE képzés első foglalkozásán elhangzott: „nem kultúrák, hanem személyek folytatnak párbeszédet egymással”. Hogy ezt a tételt a gyakorlatban is kipróbálják, a résztvevők azt a feladatot kapták, hogy úgy mutatkozzanak be egymásnak, hogy nem árulhatják el a nemzetiségüket, a szakmájukat és az egyetemen belüli helyzetüket (pl. „a Biológia Tanszék doktorandusza”). A tanfolyam vezetői ezzel kihívás elé állították a résztvevőket, akik megszokták, hogy konferenciákon és más rendezvényeken azonnal ezekbe a kategóriákba sorolják magukat. A feladatot egyébként a legtöbben úgy oldották meg, hogy interjúvolni kezdték a másikat a hobbija vagy például a családi állapota felől. Persze bizonyos értelemben így is „kultúrák” jöttek létre, hiszen csoportokat alkottak: a kocogókét, a síelőkét, a kisgyerekes anyukákét, és így tovább. A gyakorlat azt szemléltette, hogy tudatos választás kérdése, honnan közelítjük meg a másik embert, milyen kategóriákat kínálunk fel neki. A nemzeti sztereotípiák nem biztos, hogy mindenkinek ínyére vannak: még egy finn személy sem okvetlenül boldog, ha bemutatkozáskor rögtön a jéghokiról kezdenek vele csevegni, csak azért, mert „a finnek jéghoki-rajongók”, hiszen lehet, hogy ő maga cseppet sem érdeklődik ez iránt a sport iránt.

Jéghoki: nem minden finnt hoz lázba
(Forrás: Wikimedia Commons / Tuomas Vitikainen / CC BY-SA 3.0)

A tanárok sem egyformák

Köszönjük a TACE program tanárainak, különösen pedig Kirsi Westerholmnak a cikk megírásához nyújtott segítségét. Szabó Tamás Péter kutatásait az Európai Unió 7. Keretprogramján belül megvalósuló Marie Curie Intra-European Fellowship program teszi lehetővé (ref. 626376).

A képzés vezetői azt a szemléletet képviselik, hogy az oktatás során egyezkedések zajlanak, a csoport tagjai mint egyének egyeztetik, mit, miért és hogyan csinálnak. Mivel a tréning a tanulók jobb megértése mellett az oktatók önismeretét is segíteni hivatott, az is fontos eredmény, ha egy oktató fel meri vállalni, hogy nem „jó tanuló” a képzés során. Vannak ugyanis, akik nem értenek egyet az elhangzottakkal, szerintük a sztereotípiák igenis fontosak, a leegyszerűsítések szükségszerűek és „nincsen idő” arra, hogy érdemben foglalkozzunk a diákok megismerésével. Akinek kétségei támadnak, ugyanúgy meghallgatásra talál, ellenvetései beleépülnek a közös megbeszélésbe, és még gazdagabbá teszik a résztvevők párbeszédét. A viták arra irányítják a figyelmet, hogy nemcsak a hallgatók, hanem az oktatók is különböző egyéni tapasztalatokat és szokásokat érvényesítenek a munkájuk során, és ezt legalább olyan fontos figyelembe venni, mint a hallgatók sokféleségét.

Ajánlott olvasnivaló

A TACE program rövid leírása a Jyväskyläi Egyetem honlapján