Sokan hiszik azt, hogy a világon élő összes siket egyformán jelel, azaz egyetlen jelnyelv létezik. Pedig ez koránt sincs így! Nagyjából országonként eltérő jelnyelvekkel találkozhatunk, de akadnak olyan átfedések is, mint ahogy a hangzó angol vagy hangzó német esetében: némelyik jelnyelvet nagyobb területen is „beszélik”. Így például az amerikai jelnyelv (American Sign Language, rövidítve ASL) használatos az Egyesült Államokon kívül Kanadában is. Másutt pedig bizonyos jelnyelvek között kisebb eltérést találunk, mint más jelnyelvek között. Így például a magyar jelnyelv több hasonlóságot mutat lexika (jelkészlet) szempontjából az osztrák jelnyelvvel, mint a francia jelnyelvvel.

Az egyes jelnyelven belül pedig további változatok is élnek egymás mellett párhuzamosan: területi változatok („nyelvjárások”), életkori, műveltségi változatok, sőt bizonyos mértékig felekezeti különbségeket is találunk, bár ez utóbbi értelemszerűen főként a szakrális kifejezések terén érhető tetten.

Az úgynevezett „nemzeti jelnyelv”-ek mellett pedig létezik egy jelnyelvi eszperantó is, azaz egyfajta nemzetközi jelelés is, amelyet a különböző országokban élő, saját jelnyelvüket használó, de egymással szoros kapcsolatot tartó siketek alakítanak és használnak – találkozásaik, konferenciáik alkalmával.

Hogyan születik egy jelnyelv?

Amíg nem léteztek speciális iskolák, addig a hallássérültek többsége szétszórtan élt, mivel az esetek többségében nem genetikai oka van a hallás hiányának. Ráadásul a hallókészülékek elterjedéséig, azaz az 1950-es évekig lényegében a nagyothallók is inkább siketnek számítottak, mivel hallásmaradványuk nem volt elegendő ahhoz, hogy a hangzó nyelvet el tudják sajátítani, és a mindennapokban azon kényelmesen tudjanak kommunikálni.

Hallókészülék csak a XX. századtól létezik: kép a századfordulóról
(Forrás: Wikimedia Commons)

Amennyire arról a korabeli naplóbejegyzésekből következtetni lehet, a teljes elszigeteltségben élő hallássérültek jellemzően csak a saját közvetlen környezetükkel való kommunikációra fejlesztettek ki valamilyen gesztusrendszert. Ha már legalább ketten voltak, akkor jóval kifejezőbb nyelv alakult ki, amin az azonos közegben élő siketek egymás között társalogni tudtak. Mindez a kívülállók számára kifejezetten egzotikumnak számított. Néha még ma is előfordul, hogy egy közösségben új jelnyelv születik, illetve egy meglévő jelnyelv jelentős változáson megy keresztül.

Charles-Michel de L’Epée, a jelnyelven történő siketoktatás atyja
(Forrás: Wikimedia Commons)

Mindenesetre a szervezett siketoktatás megindulása teremtette meg annak lehetőségét, hogy az addig egymástól távol élő hallássérültek szélesebb közösségeket alkothassanak, és ez magával hozta a nemzeti jelnyelvek születését is. Az iskolák – elsődlegesen azok, amelyek a jelnyelvi oktatás és a jelnyelvi módszer mellett tették le a voksukat – ugyanis azáltal, hogy tudást igyekeztek (igyekeznek) átadni és megosztani a hallássérült gyerekekkel, egyúttal kikényszerítették a meglévő gesztusnyelvek, a tanulók magukkal hozott, sokszínű gesztusrendszereinek a fejlődését és az egységesülését is. Ezek a változatok aztán egy-két generáció alatt annyira megerősödtek, hogy egyre szélesebb körben elterjedtek a siketközösségben.

A jelnyelvek különbözősége legkönnyebben a jelkészletben érhető tetten. Egyre több jelnyelv jelszótára található meg az interneten, de van olyan izgalmas vállalkozás is, amely kifejezetten azt tűzte ki célul, hogy egy felületen minél több kifejezést minél több jelnyelven el lehessen érni – ez kiváló alkalmat teremt arra, hogy bárki összehasonlíthassa, mekkora eltérések vannak különböző jelnyelvek között, illetve mely jelnyelvek mutatnak erősebb hasonlóságot egymással.

Jelnyelvi eszperantó

A nemzetközi jelnyelv eredete a 19. század elejére nyúlik vissza, lényegében spontán született, azonban a siketek nemzetközi szervezetének (Word Federation of the Deaf, azaz WFD) 1951-es megalakulásakor azonban felmerült az egységesítés és fejlesztés igénye, az úgynevezett Gestuno létrehozása. Ez az eszperantó jelnyelvi megfelelője lett volna, egy mesterségesen létrehozott, egységes nyelv. 1973-ban publikálták az első hivatalos szótárat, amely 1500 elemet tartalmazott. A már-már vegytiszta, lényegében mindenféle nyelvtani szabálytól megfosztott kommunikációs eszköz azonban nem talált széleskörű támogatásra, és a Gestuno ebben a formában nem terjedt el, bár a ma „nemzetközi jelnyelv” megnevezéssel illetett eszköz jelentősen épít az abban kialakított lexikonra.

A Gestuno, illetve a nemzetközi jelnyelv jele az omega betű formáját idézi fel
(Forrás: Romanek Péter Zalán – Szabó M. Helga)

Amit ma nemzetközi jelnyelvnek (International Sign Language, rövidítve ISL) neveznek, és ilyen céllal használnak, az nem felel meg az önálló nyelv kritériumainak, hanem egyfajta keveréknyelv. Nincs teljesen egységes szókészlete, a használók gyakran saját jelnyelvükből vett jeleket is használnak. Jellemzően a nyugati jelnyelvek határozzák meg a típusát, szabályait – az afrikai és ázsiai jelnyelvek kevés nyomot hagytak rajta. Az internetnek köszönhetően már ennek szótárába is betekintést nyerhetnek az érdeklődők.

A korábbi Gestuno, és a mai ISL jelek általánosságban jellemző a magas fokú ikonicitásra való törekvés. A férfiakra a sildes sapka, a nőkre a fülbevaló utal – azonban ez is puszta konvenció, hiszen épp a FÉRFI jelnél látható, hogy az ISL és a magyar jelnyelv ugyanazt másképp valósítja meg: a NŐ jel esetében a magyar jelnyelv egyik kifejezése pedig a mellet mint attribútumot emeli be a kifejezésbe (ennek szűkebb jelentése: ’hölgy’, ’asszony’). Ha gyerekről beszélünk, akkor a FÉRFI, illetve NŐ jelek után illesztett GYEREK utótaggal hozható létre a ’fiú’, illetve ’lány’ jelentés. A KÓRHÁZ és az ISKOLA kifejezésének is hasonlóak a nemzetközi, illetve a magyar jelnyelvben – itt azonban feltűnőbb, hogy a nemzetközi jelnyelv az intézményeket, illetve az azokhoz kapcsolódó épületeket mindig a HÁZ előtaggal együtt fejezi ki. Az életkorra a magyar jelnyelvben a száj körüli ránc, míg a nemzetköziben a gyerek szakaszos felnőtté válása utal. A szín jele mindkét nyelvben a bőr színével áll összefüggésben, ezt azonban teljesen eltérő módon ragadják meg.

Néhány jel magyar és ISL változatban
(Forrás: Romanek Péter Zalán – Szabó M. Helga)

A számok jelelésekor a helyi értéket térbeli elhelyezéssel jelzik: ez főként a 20 feletti számoknál tűnik fel, az egyes helyi értékeken előforduló számokat ugyanis mindig kicsit „arrébb pakolják” a térben, ahogy az arab számokkal írt forma is egymást követően jegyzi a helyi értékeket. A nullát épp ezért a jelnyelvi eszperantóban is ki kell tenni! Ezzel szemben a legtöbb nemzeti jelnyelv a helyi érték különbségeket mindig valamilyen apró formai eltéréssel jeleníti meg (eltérő mozgási komponens vagy eltérő orientáció).

Másképp számolunk a jelnyelvi eszperantó logikája szerint, illetve magyar jelnyelven
(Forrás: Romanek Péter Zalán – Szabó M. Helga)

Ennél érdekesebb azonban, hogy eredetileg a napok, hónapok nevei is egyfajta számalapú sztenderdizált rendszerben meghatározottak voltak, pl. péntek = ’ötödik nap’; március = ’harmadik hónap’. (Ezek a kifejezések egyébként nagyon változatosak jelnyelvenként.) Napjainkra egyre erősebben érződik az amerikai jelnyelv (ASL) hatása a jelkészletében, a hét napjainak megnevezése a mai gyakorlat szerint már egyértelműen onnan származik, noha korábban ezeket számjegy + FELKEL-A-NAP jelmozgásának kombinációja fejezte ki. A hónapok esetében maradt a „sorszámrendszer”, a mozgás lefelé irányul, de a kezek mindig a megfelelő számjegyet mutatják – ez persze tíz fölött már problémásabb, a két utolsó hónapnál már „trükközni” kell: ilyenkor a „tíz” mozog a rendszernek megfelelő módon, a kiegészítést (egy vagy kettő) pedig odabiggyesztik utótagként.

A napok neve az ISL-ben és az ASL-ben ma már azonos, a hónapokat azonban még mindig a „sorszámuk” szerint jelelik
(Forrás: Romanek Péter Zalán – Szabó M. Helga)

Az ország- és városnevekre elsősorban a saját régióban használatos jeleket részesítik előnyben, ezt szükség esetén betűzéssel egészítik ki vagy pótolják. Nevek lebetűzéséhez a latin ábécén alapuló egykezes daktilábécét használják, talán azért, mert ez terjedt el a leginkább a nemzeti jelnyelvek mellett. Ugyanakkor léteznek másfajta jelnyelvi ábécék is, például a brit kétkezes rendszer vagy a tenyér egyes pontjait egy-egy betűvel azonosító rendszer vagy a fonomimika, amelynek szimbólumai a hangképzést idézik fel – ezek használói azonban, ha nemzetközi jelnyelven kommunikálnak, váltanak az egykezes betűzésre.

Különféle daktilábécék
(Forrás: Wikimedia Commons)

A jelnyelvi eszperantó nyelvtanának alapját képezi a térpontkezeléssel együtt járó szerepváltás, illetve az osztályozók és proformok alkalmazása. Ennél sokkal több és pontosabb szabályt azért nem lehet felsorolni, mert lényegében nincs. Ebből a szempontból tényleg hasonlóan „vegytiszta”, mint a mesterséges hangzó nyelvek többsége. A sajátos eszközrendszer miatt a jelnyelvek között nyelvtanilag nagyobb a hasonlóság, mint két tetszőlegesen kiválasztott hangzó nyelv között, emiatt ha egy ISL-t használó alapvetően a saját jelnyelvének szórendjét követve jelel, akkor túl nagy hibát nem vét, és a befogadó, azaz a beszélgetőpartner is képes megérteni a lényeget.

Érdekes, de a fentiek alapján egyáltalán nem meglepő az a tény, miszerint a jelnyelvhasználók sokkal ügyesebbek a nyelvek közötti (interlingvális) kommunikációban, mint a jelnyelvet nem ismerők – két tetszőleges hangzó nyelvet beszélő halló a legritkább esetben érti meg egymást, két eltérő jelnyelvet beszélő siketnek erre sokkal nagyobb az esélye. Ez éppen a különféle jelnyelvekben közös grammatikai és szókészletbeli logikának tudható be.

Nemzetközi vándorjelek

A modern világban egyre könnyebb kapcsolatot teremteni különböző népek, nyelvek és kultúrák között. Ennek hatása az is, hogy egy-egy új eszköz, vagy újonnan felfedezett jelenség nagyon gyorsan ismertté válik szinte az egész világon. Hogy hol milyen néven terjed el az adott eszköz vagy jelenség, ezt több minden befolyásolja, de nagyon gyakori, hogy abból a nyelvből kölcsönözzük az adott dolog nevét, ahonnan átvettük. Persze az is előfordul, hogy a befogadók kitalálnak egy számukra sokkal kényelmesebb kifejezést egy-egy újdonságra. A jelnyelvben is hasonló a helyzet, létezik jelalkotás és jelkölcsönzés is.

Vannak nemzetközi vándorjelek, ahogy a hangzó nyelvekben is léteznek olyan kifejezések, amelyek mára már nagyon sok nyelvben megtalálhatóak minimális formai eltérésekkel. Így például a PROBLÉMA jel kézformában különbözik, míg a PROGRAM jelnél a tenyér iránya tér el a magyar jelnyelvet és néhány más jelnyelvet összevetve. Nem csupán modern technikai eszközök és szakszavak lehetnek vándorjelek, hanem sokszor egészen alapvető kifejezések is meglepő hasonlóságot mutatnak.

A világon szinte mindenütt ugyanúgy jelelik
(Forrás: Romanek Péter Zalán – Szabó M. Helga)

Az internetnek több jele is létezik, ezek kivétel nélkül külföldről kerültek be Magyarországra – egyelőre még nem tisztult le teljesen, melyik változat marad meg, bár némelyik már eltűnőben van, csak páran emlékeznek még rá.

Egymás mellett élő INTERNET jelek
(Forrás: Romanek Péter Zalán – Szabó M. Helga)

Néha a jelalkotás mesterségesen támogatott folyamat, ahogy arra az 1990-es években Magyarországon is volt példa. Azonban nem minden újítást fogad be a siket közösség. Legyen akár jelkölcsönzés, akár jelalkotás: több azonos értelmű kifejezés közül mindig az adott jelnyelvhasználó közösségnek leginkább tetsző változat terjed el, ezt kívülről nemigen lehet befolyásolni, de sokszor megjósolni sem.