K. Róbert érdekes kérdést tett fel az olyan latin eredetű szavakkal kapcsolatban, mint az instrukció:

Egy példán keresztül szeretném bevezetni a kérdésem; az instrukció szó ugye a magyarban így néz ki, de más nyelvekben (pl. angol, spanyol, német) van a szó végén egy n. Gondolom, a szó eredeti alakjában is megvolt ez a véghang, de az furcsa, hogy a magyarban ez eltűnt, lekopott, nem hinném, hogy ez olyanfajta hangtani változás lenne, mint a franciában, hanem inkább egy olyan „hiba”, mint ami az Egyiptom és paradicsom szavakkal történhetett. Tehát, hogy a magyarba nem a nominativusi alak került át, hanem az accusativusi? Erre több példa is feltűnt nekem: recesszió, evolúció, passzió szemben ezekkel: recession, evolution, passion.

Kedves Róbert, kár a további példákat keresgélni, ez teljesen rendszeres különbség a magyar és a nyugat-európai nyelvek között. Kezdjük a legelején: ha „a szó eredeti alakján” a latin alanyesetű (nominatívusz) alakot érti, akkor nem, az eredeti alakban sem volt meg a tővégi -n. Az idézett szavak alanyesete a latinban hosszú -ō végű, és a magyarba is így kerültek át ezek a szavak. A spanyolban, az olaszban és a franciában jelen van az -n, az angol és a német alakoknak a francia a kiindulópontjuk. De vajon mit keres ott az -n?

A történet kezdeteire vonatkozóan Cser András kollégám (volt tanítványom) segítségét kértem. Ő mondta el nekem, hogy mindezek a szavak egy nagyon régi indoeurópai -ōn/-on képző nyomait őrzik (ez alanyesetben hosszú, a többi alakban, amelyekben még követte valamilyen magánhangzó, rövid volt). Viszont alanyesetben nemcsak a latinban, hanem az itáliai nyelvek mindegyikében hiányzik az -n, tehát az alanyeset -n-jének eltűnése már az itáliai nyelvek kialakulása előtt megtörtént. (A szóvégi -n eltűnése a világ sok-sok nyelvében előfordult, nagyon „természetes” hangtani folyamat, a gyengülés gyakori esete.) Ezzel kapcsolatban még azt érdemes megjegyezni, hogy nemcsak a passiō (alanyeset, a birtokos esete pl. passiōnis) típusú tövek tartoznak ide, hanem például a homō ’ember’ (birtokos: hominis) is, itt az i szabályos, a hangsúllyal összefüggő gyengülés, olyan, mint a faciō ’csinál’ perficiō ’megcsinál’ esetében, amiről már egy korábbi válaszomban írtam.

A cikk a hirdetés után folytatódik

Az újlatin nyelvek a latinnak olyan nyelvjárásaiból alakultak ki, amelyekben az eredeti latin alanyesetű alakok már nem léteztek, a latin esetragozás megszűnt: csak egyetlen egyes számú és egyetlen többes számú alakot használtak, ezekben pedig jelen volt az -n: passione(m) (egyes szám, a tárgyesetű alakból) és passioni (többes szám, az alanyesetű alakból, a keletebbi nyelvterületen) vagy passiones (többes szám, a tárgyesetű alakból, a nyugatabbi nyelvterületen). Az egyes számú alakból származik az a sok -n-t tartalmazó alak, amelyeket Róbert ismer. A keleti többes számú alakok nyomát a román és az olasz őrzi, a nyugati többes számúakét pedig a spanyol és a francia.

Tehát nem a magyarban történt a „hiba”, hanem az újlatin nyelvekben, ott történt valami nagyon hasonló ahhoz, ami a magyar paradicsom, Egyiptom, cirkalom esetében, hogy tudniillik a tárgyesetű alak szolgált a szótő alapjául. És persze, mint említettem, még korábban, az itáliai korszak előtt történt „hiba”, amikor a nominatívuszban eltűnt a szóalak végéről az -n.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)