Igazából csupán megszokásról van szó, a megszokott és ismert dolog kényelmesnek és jónak tűnik, az új, ismeretlen, szokatlan pedig kényelmetlennek (legalábbis amíg azt is meg nem szoknák). És ezzel nincs is semmi baj, teljesen természetes. Az viszont már inkább fura, amikor nekiállnak megideologizálni a szokatlantól való természetes idegenkedést, s valami objektívnek tűnő magyarázattal indokolni. Ha valaki többet akar gondolkodni, nem tudom miért akadályozza ebben a számítógép - ha lassabban akar gépelni, gépeljen lassabban. Ha egy autóval lassabban akar menni, nem muszáj tövig nyomni a gázpedált - ha mégis mindig tövig nyomja, az inkább a sofőr hiányossága, mint az autóé. Olyasmi ez, mint mikor azt olvastam az elektromos autók elleni érvként, hogy csendesebbek, mint a robbanómotoros járművek, s így balesetveszélyesek lennének, mert a gyalogosok nem veszik időben őket észre. Na de ha a zaj és a balesetveszély között lenne is közvetlen összefüggés, akkor is miért pont és csakis a motornak kellene kelteni ezt a zajt, nem lehet beépíteni egy zajkeltő berendezést? Ha több időt akar gondolkodni, akkor miért pont a szöveg rögzítésére szolgáló készüléknek kellene rákényszerítenie erre?

Umberto Eco éppen nem túl jó példa itt. Mint a nemrég megjelent „Ne gondolják, hogy megszabadulnak a könyvektől”-ben részletesen leírja, valójában ő is egyfajta írógépként használja a számítógépet: amit leír, azt aztán kinyomtatja, azt olvassa és abban korrigál, a javításokat aztán visszavezeti a gépbe, és így tovább... Nem tudom, mi ez a különös anomália, az olaszoknak ez a csökönyös ragaszkodása az írógéphez.