Az internet a magyar nyelvvel kapcsolatos ostobaságok végtelen forrása (persze ez nem az ő hibája). Ugyanakkor vannak olyan tévedések, melyek önmagukban nézve nem egetverő butaságok: de ettől még nem is igazak. Cikkünkben öt ilyen tévedésről lesz szó.

A magyar nyelvet tizenöt millióan beszélik

Különösen politikusok szeretnek a tizenötmillió magyarral dobálózni. Ugyanakkor csak egy kis matematika, és beláthatjuk, hogy a magyar anyanyelvűek száma kevesebb. A legtöbb magyar a következő államokban él (kissé felfelé kerekített adatok):

• Magyarországon: kb. 10,2 millió
• Romániában: kb. 1,5 millió
• Szlovákiában: kb. 0,55 millió
• Szerbiában: kb. 0,3 millió
• Ukrajnában: kb. 0,15 millió

Élnek magyarok kisebb-nagyobb csoportjai más államokban is, de számuk már sehol máshol nem éri el a százezret. Ha a fenti számokat összeadjuk, 12,7 milliót kapunk. Ha ehhez nagyvonalúan hozzácsapunk még félmilliót (az Ausztriában, Szlovéniában, Horvátországban, Izraelben, illetve a tengerentúlon élő magyar anyanyelvűeket), akkor sem kapunk többet 13,2 milliónál. Persze ehhez még hozzávehetjük azokat, akik ha nem is magyar anyanyelvűek, de jól-rosszul beszélnek magyarul, de ezek számát a legnagyobb optimizmussal sem becsülhetjük egymillió felettire. Természetesen a statisztikák is tévedhetnek, de aligha akkorát, hogy elérjük a 15 milliós „álomhatár”-t.

A magyar kis nyelv

Mielőtt a fenti számítás bárkit elkeserítene, gyorsan el kell oszlatnunk egy másik tévhitet is. Sokan gondolják, hogy a magyar kis nyelv. Ilyenkor persze nem magának a nyelvnek a méretére gondolunk, hanem a beszélők számára.

Minden ilyen állításnak akkor van értelme, ha megmondjuk, mihez képest minősítünk valamit nagynak vagy kicsinek, soknak vagy kevésnek. Ez esetben a világ összes nyelvéhez érdemes hasonlítani. A világon összesen 5-6 ezer nyelvet beszélhetnek. A becslések azért is ingadoznak, mert egy-egy nyelvváltozatot időnként önálló nyelvnek, máskor csak egy másik nyelv nyelvjárásának sorolnak be. Bizonytalan a magyar nyelv besorolása is: az angol Wikipédia magyar nyelv szócikke szerint a magyar 13 millió beszélővel az 57., a nyelvek beszélők szerinti rangsorolása szócikke szerint 14,5 millió beszélővel a 60. helyen áll. A magyar tehát kifejezetten nagy nyelvnek számít.

(A tévedés alapja az, hogy a magyarul beszélők számát általában az ismertebb, több beszélővel rendelkező nyelvekkel hasonlítják össze, hiszen ezeket ismerik. A nyelvek többségéről nemhogy az átlagemberek, de még a nyelvészek többsége sem hallott.)

A magyar nyelv eredete bizonytalan

Persze nem mindenki ül fel a sumér rokonságról terjesztett nézeteknek, és a többség a magyarság szíriuszi származásánál visszafogottabb lázálmokba sem ringatja magát, de a magyar nyelv származásáról szóló „elmélet”-ek  és a finnugor rokonság „bukásá”-ról szóló, szinte mindennapos bejelentések özönében a legjózanabb laikusnak is az az érzése támad, hogy a kérdés még nem tekinthető véglegesen lezártnak.

Valójában már a 19. század végére biztossá vált, hogy a magyar nyelv a finnugor nyelvekkel rokon – azaz ugyanabból az egykori nyelvből (az úgynevezett alapnyelvből) származik, mint más, ugyanebbe a nyelvcsaládba sorolt nyelvek. Az is biztossá vált, hogy e nyelvek ugor ágába tartozik. Néhány évtized múlva az is bizonyítást nyert, hogy e nyelvek távolabbról a szamojéd nyelvekkel is rokonok: a két csoportot együtt uráli nyelveknek nevezték el. Mindezek az eredmények biztosnak tekinthetők. Az esetleg előfordulhat, hogy újabb nyelvek idetartozását állapítják meg, de az kizárható, hogy e nyelvek bármelyikét kizárják a nyelvcsaládból.

Az természetesen igaz, hogy sok a tisztázatlan részletkérdés, de ezzel a magyar nyelv nincs egyedül. Az újlatin nyelvek története szinte egyedülállóan jól dokumentált, mégsem tudjuk, hogy pontosan miként alakult ki a spanyol vagy a francia, mekkora hatásuk volt az Ibéria és Gallia területén beszélt más nyelveknek. De gondolhatunk arra is, mennyire bizonytalan, hogy hol alakult ki a román nyelv. Nem csoda hát, ha a magyar nyelv történetének részletei között sok a homályos pont: ez nem is lehetne másként. Ez azonban nem akadálya a magyar nyelv nyelvcsaládba sorolásának.

A magyar nyelv nagyon régi

Mivel a magyar nyelv kb. 3000 éve vált el a mai obi-ugor nyelvek, a manysi (vogul) és a hanti (osztják) elődjétől, sokan úgy gondolják, hogy a magyar nyelv 3000 éves. Csakhogy ennek a számításnak nincs sok értelme. Egy nyelv különválása nem látványos, általában néhány évszázadig tart, és az elválást általában akkor lehet felismerni, amikor már határozottan végbement.

Vegyünk egy példát: tegyük fel, hogy a magyar nyelv Moldvában beszélt nyelvjárása, a csángó, néhány évszázad alatt külön nyelvvé fejlődik. Mivel a csángók a 15. században vándoroltak ki a Kárpátokon túlra, és ekkor gyengültek meg kapcsolataik a többi magyar nyelvjárással, azt kellene mondanunk, hogy a magyar és a csángó a 15. században vált ketté. Csakhogy most, 500-600 évvel e kettéválás után még mindig egy nyelvnek tartjuk őket! Arról nem is szólva, hogy ha 500 év múlva kijelentjük, hogy a csángó külön nyelv, mely (akkortól számolva) 1000 évvel korábban vált el a magyartól, akkor kiderülne, hogy a magyar nyelv nem 3500, hanem csak 1000 éves!

Ennek természetesen semmi értelme sincs. A nyelvek nem önálló entitások abban az értelemben, ahogy például az emberek, vagy akár a sorozatban gyártott csavarok azok. Nem lehet pontosan megállapítani, mikor keletkezett egy nyelv. A nyelvek fokozatosan lassan fejlődnek ki korábbi állapotukból, és csak a nyelvész utólagos értelmezése, hogy mettől meddig nevezi a nyelvállapotok sorát egy, a korábbi és az újabb állapotoktól különböző nyelvnek. (Az előbbi példánkban „csaltunk”: a középkori magyar nyelvnek a csángó éppúgy folytatója, mint a többi magyar nyelvjárás, megtévesztő tehát, ha a nyelvjárások egy csoportját továbbra is magyarnak nevezzük, míg másokat másképp. Ugyanakkor az is megtévesztő lenne, ha mindkét csoportot másképp neveznénk, hiszen ezzel azt a benyomást keltenénk, hogy a magyar nyelv megszűnt.) Minden nyelv „végtelenül” régi, keletkezése az idők homályába vész. Kivételt csak a mesterséges nyelvek, illetve a keveréknyelvek (kreol nyelvek) képeznek, ezeknek ugyanis nincs közvetlen előzményük.

A magyar nyelv nehéz

Általánosan elterjedt tévhit, hogy a magyar nyelv nehéz. Ez az állítás már csak azért sem lehet igaz, mert relatív és objektív módon nem mérhető, hogy egy nyelv mennyire nehéz. Az igaz, hogy mivel a magyar egy nyelvnek sem közeli rokon nyelve, aligha lehet bárki számára nagyon könnyű.

Persze akármilyen anyanyelvű a nyelvtanuló, biztos talál a magyarban olyan hangot, mely anyanyelvében nincs meg, tehát ejtése több-kevesebb nehézséget okoz. Azonban sem a magánhangzók, sem a mássalhangzók száma nem olyan nagy, hogy az kifejezetten nagy nehézséget jelentsen. A világ nyelveiben rengeteg lehetőség van a hangok megkülönböztetésére, és ezek közül a magyar viszonylag keveset használ ki. Nem esik azonban a másik végletbe sem: a magán- és mássalhangzók száma lehetővé teszi, hogy a szavak ne legyenek túl hasonlóak, ne okozzanak ezzel nehézséget a nyelvtanulónak. A magyar általában kerüli a mássalhangzó-torlódást, és a hangok egymás után fűzésének szabályai sem állítják különösebb nehézségek elé a nyelvtanulót. Egyedül talán a magánhangzó-harmónia okozhat nehézséget, de az ebben való hibázás általában nem rontja a megértést.

Nincs különösebben nehéz vonás a magyar nyelvtanban sem. Nehézségként szokták említeni az esetek nagy számát, és igaz is, hogy viszonylag sok eset van (bár egyes nyelvekben van a magyarnál jóval több, akár 50-60 is), azt azonban kevesen tudják, hogy a nyelvek jelentős részében egyáltalán nincsenek esetek. Az is gondot okozhat a nyelvtanulóknak, hogy egy magyar szóban toldalékok egész sorát kell összefűzni: nem biztos azonban, hogy ez nehezebb, mint a komplex, szételemezhetetlen végződéseket megtanulni olyan nyelvekben, mint a latin vagy a szláv nyelvek többsége stb. Másfelől a szóelemek kombinálása más nyelvekben sokkal bonyolultabb szabályok szerint is történhet.

A magyar nyelv különös nehézségeként szokták kiemelni a tárgyas ragozást. Ennek elsajátítása kétségtelenül nagy kihívás a nyelvtanuló számára, de más nyelvekkel járhatna rosszabbul is: a magyar igealak csak a tárgy határozottságára utal (illetve egyes szám első személyben jelölheti, hogy a tárgy második személyű), más nyelvekben viszont, ahol szintén van tárgyas ragozás, mindig jelölni kell a tárgy személyét, esetleg számát (is).

Mindemellett hosszan sorolhatnánk, mi mindent nem kell megtanulni a magyarban: nincsenek nemek, viszonylag egyszerű az igeidőrendszer, a jelzőt csak kivételes esetekben kell egyeztetni stb. Mindez kifejezetten könnyűvé teszi a magyart azoknak a szemében, akiknek más nyelvek tanulásakor éppen ezekkel a jelenségekkel gyűlt meg a bajuk.

A magyar nyelv különleges

Természetesen a magyar nyelv különleges, de csak annyira, amennyire bármelyik más nyelv az. Már a fentiekből sejthetjük, hogy a magyar nyelvben tulajdonképpen nincsen semmi, amire ne lenne példa más nyelvben, akár még szélsőségesebb formában is.

Miért tűnik sokak szemében annyira sajátosnak? Ennek nem más az oka, mint az, hogy mihez és hogyan hasonlítjuk. A legtöbb ember, aki ismer két-három európai nyelvet, úgy érzi, ezek az „igazi” nyelvek, azaz a nyelvek általában olyanok, mint az általa ismertek. „Ismeri a magánhangzó-harmóniát az angol, a francia, a német vagy az orosz? Na ugye, ez a magyar különlegessége!” – hangzik az érvelés. Persze ennyi erővel a német is mondhatná, hogy a névelőt nem ragozza sem az angol, se a magyar, az oroszban nincs is, a franciában meg ugyan jelölheti a nemet és a számot, de az esetet ott sem: a német tehát egy különleges nyelv. Az angol is sajátosnak mondható abban a tekintetben, hogy rendkívül gazdag a magánhangzórendszere, az orosznak is különleges vonása, hogy szinte minden mássalhangzó kemény–lágy párokba rendeződik (míg a nyelvek jelentős része az ilyen szembenállást nem is ismeri, nincsenek bennük ny, ty, gy-szerű hangok).

Azt, hogy milyen nyelvi jelenségeket tekintünk különlegesnek, nagyban meghatározza, hogy mennyire ismert, vagy éppen egzotikusnak tartott nyelvekben fordulnak elő. Ha az angolok, franciák, spanyolok helyett a busmanok hódították volna meg a világot, ma természetesnek tartanánk, hogy egy nyelvben lehetnek csettintő hangok. Ha úgy alakul a történelem, hogy száz év múlva mindenki kínaiul fog tanulni az iskolában, akkor senki nem fogja különlegességnek tartani a tónusokat.

Befolyásolja ítéletünket az is, hogy hány nyelvből ismerünk példát az adott jelenségre. Természetesnek vesszük, hogy egy nyelvben három nem van: hímnem, nőnem, semleges nem. Így van ez a németben, az angolban és a szláv nyelvekben. Azon sem csodálkozunk, ha egy nyelvben két nem van hímnem és nőnem (az újlatin nyelvekben) vagy közös nem és semleges nem (a hollandban és a skandináv nyelvekben). Ugyanakkor a világ nyelveinek többségében nincsenek nemek, de vannak nyelvek, amelyekben négy vagy több nem is lehet.

Vegyük észre azt is, hogy ha a magyarnak lenne néhány közeli rokona, azokban nyilván a magyar sok vonását megtalálnánk: az egyes vonások máris nem tűnnének olyan különlegesnek, hiszen itt is, ott is megtaláljuk őket. Az pedig csupán a véletlen műve (de legalábbis nem a nyelv jellemzője), hogy a magyarnak nincs közeli rokona, hogy több kisebb nyelv helyett egy egységes nyelvet beszélünk a Kárpát-medencében.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése