Az alábbi írás reakció Dohár Péter a nyesten nemrég megjelent Lehajtott fejjel című írására. A szerző, Rozgonyi Zoltán a Nyelvtudásért Egyesület elnöke. 

Dohár Péternek egy dologban van igaza, de abban nagyon: „Éva néni Tinnyéről, aki a Balatonnál messzebb nem is vágyik” szerint biztosan nincs nagy baj a magyarok nyelvtudásával. Már ugye, ha nincs olyan unokája, aki pár év múlva érettségizik, mert akkor meg szerinte is van. Vagy lesz, akkor, mikor a felvételihez kérni fogják tőle a nyelvvizsgát.

Dohár Péter évtizedeken át sokat tett a magyarok nyelvtudásáért, és tehet továbbra is, ha mélabús dohogás helyett – hasonló alapossággal, ahogy angolóráját tervezi meg – az Eurobarométer őt irritáló számai mögé néz, és segít továbbgondolni mindazt, ami azokból kiolvasható, vagy mondjuk azokból az eredményekből, amiket az Oktatási Hivatal frissen közzétett általános iskolai nyelvi mérései mutatnak.

Rozgonyi Zoltán

Az Eurobarométer felmérése valóban önbevalláson alapult, ezért valószínűleg nagyon pontatlan. De ebből nem feltétlenül az a szakmailag igényes következtetés, hogy akkor nem is kell foglalkozni vele, mint inkább az, hogy a megállapításait a helyükön kell kezelni.

Valóban nem túl értelmes kérdés, hogy a magyarok 35 vagy 42 százaléka beszél-e legalább egy idegen nyelvet, dohogás helyett én inkább azt kérdezném, hogy van-e az ilyen felmérésben mégis releváns infó (van). Például olyan, hogy a nyelvtudásban évtizedek óta kitartóan az utolsók közt vagyunk. Vagy például olyan, hogy a kvázi-többnyelvűség (meg gazdasági fejlettség) szempontjából velünk összevethető országokhoz (mondjuk Portugáliához, Olaszországhoz, Görögországhoz, Lengyelországhoz) képest hol állunk mi.

Dohár Péter abban biztosan téved, hogy a közeli nyelvek egyértelműen torzítanák a kimutatást, hiszen akkor például az általa éppen erre példaként hozott Portugália nem tanyázna velünk együtt kitartóan az utolsó három hely egyikén.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A felmérésben – mely messze többet vizsgál mint hogy „beszél-e ön legalább egy idegen nyelvet…” – valószínűleg azok az igazán elgondolkodtató adatok, amelyek arról szólnak, hogy országonként miért tartják fontosnak, indokoltnak a nyelvek ismeretét, illetve az, hogy ténylegesen mire is használják ezeket a nyelveket a hétköznapok során.

Még tartalmasabb kép kerekedik talán abból, ha emellett eltűnődünk az első alkalommal elvégzett 6. és 8. osztályos országos általános iskolai mérések eredményén, azon, hogy mekkorák a különbségek főváros és községek között például ennek adataiban.

Az „Éva néni Tinnyéről, aki a Balatonnál messzebb se…” példája helyett talán mégis több munícióval szolgálna azon gondolkodni, hogy a felsőfokú végzettségűek hol tartanak nyelvtudásban, és azon, hogy a Diplomamentő program ellenére a nyelvvizsgátlan (és így diplomátlan) végzettek száma idén is nőtt, hiába segített át pár ezer főt, a több mint 3 milliárd forintos program. Esetleg azon, hogy mi lesz a vidéki kisvárosi, falusi nyolcosztályos általános iskolát végzők továbbtanulási esélyeivel 2020 után annak fényében, amit az Oktatási Hivatal nyolcadikosok körében végzett, országos A2-es szintű felmérésének részletes adatai mutatnak.

Dohár Pétert régóta tisztelem és mélyen egyetértek vele abban, hogy szégyenkezni nincs okunk. Bajban viszont vagyunk, nem pár vitatható számadat miatt, hanem azért, mert a magyar iskolások szülei által legfontosabbnak ítélt készségek, tárgyak (idegen nyelv és informatika) oktatása riasztóan gyenge eredményességű.

5-10 éve még lehetett arról vitákat olvasni, hogy na de minek is kellene nekünk erőltetni a nyelvtudást, nyelvvizsgát, mikor a többségnek sose kell, “Balatonnál messzebb úgyse…”

Mostanra ezek a vélemények eltűntek a közbeszédből, és jó okkal, csak körül kell nézni. Az iskolai nyelvoktatás összes baja viszont maradt, sokak szerint a helyzet talán még romlott is. Szégyenkezés helyett tehát teendőnk van, mégpedig az oktatáspolitikával elfogadtatni azt, hogy az eredményesség érdemi javításához nem “Stratégiának” nevezett lázálmok papírra vetése, nem a problémák szőnyeg alá söprése, hanem az iskolai nyelvoktatási gyakorlat nagyon gyors tényszerű feltárása, a valós helyzettel való szakszerű szembenézés vezet el.