Eileen Oldaker sehogy sem tudta megnyugtatni édesanyját, aki összefüggéstelenül és kétségbeesetten telefonált neki a pittsburghi idősek otthonából. Ezért aztán felhívta az ápolókat, és könyörgött nekik: vessék be Parót...

Paro egy robot, amely a fókabébit utánozza. Sikong és csapkod, ha dédelgetik, pislog, ha kigyullad a fény; erős hangok hallatán kinyitja a szemét, és vakkant, ha megütik vagy fejjel lefelé lógatják. Fehér műanyagbundája alatt két mikroprocesszor szabályozza magatartását a több tucat rejtett szenzor által szolgáltatott információk alapján, amelyek a hangokra, a fényre, a hőmérsékletre és az érintésekre vonatkoznak. Paro felpattan saját neve hallatán, vagy a gyakran előforduló szavak hatására. De az sem hagyja közömbösen, ha megdicsérik.

„Ó, itt az én kicsim" – kiáltott fel Eileen Oldaker édesanyja, Millie Lesek, amikor a személyzet egyik tagja először kezébe adta a robot bébifókát.

Paro esete bizonyítja, nem voltak eredménytelenek a tervezők évek óta tartó erőfeszítései, hogy érzést csiholjanak ki gépeikből. Ha lassan is, de várhatóan egymás után és egyre növekvő számban bukkannak majd elő az olyan eszközök, amelyek képesek megnyugtatni, támogatni az embert, és társaságot jelentenek számára. A Paro elnevezés a személyi robot kifejezés rövidítése, a „fókabébi" az egyik már létező az érző robotok sorában. Gyakran különös és még primitív a megjelenésük, mégis, furcsa módon – legalábbis több felhasználóban – rokonszenvet keltenek.

Japánban már vagy ezer Parót adtak el, a vásárlók között idősotthonok, kórházak és egyének egyaránt akadnak. Dániában a kormány egészségügyi tisztviselői igyekeznek számszerű adatokkal bizonyítani hatását a vérnyomásra és más, a stresszel összefüggő indikátorokra. A robotot tavalyelőtt kezdték el forgalmazni, azóta az Egyesült Államokban is megvásárolta néhány idősotthon, további több tucat pedig a japán gyártótól bérel példányokat.

Azok, akik ízlésüknek megfelelő társra vágyakoznak, és van erre a célra 125 ezer dollárjuk (mintegy 25 millió forint), olyan, sokkal drágább beszélő robotot is rendelhetnek, amely a rendelő által választott személyre fog hasonlítani, képes lesz nevetni a saját viccein, és felismeri az ismerős arcokat. Diétázó pácienseknek készül az a konyhapultra helyezett – érintőképernyős hasú, nagy szemű és női hangon megszólaló – robot, amely kiszámítja a táplálék kalóriatartalmát, és az étrend betartására biztat.

A mesterséges intelligencia valamilyen formáját alkalmazva régóta robotok kutatják a világűrt, bombákat dobnak kiválasztott célpontokra, műtéteket hajtanak végre, és még futballoznak is. Számítógépes intelligencia működtet ügyfélszolgálati központokat, és képes embereket is legyőzni a sakkban. Ám olyan gépet építeni, amely képes megfelelni annak az alapvető emberi igénynek, hogy társra van szükségünk, nehezebbnek bizonyult.

Még a legjobb mesterséges intelligencia sem képes hosszú társalgást folytatni, vagy mondjuk felismerni azt, hogy a másik mindjárt elsírja magát. Az új szerkezetek azonban kiszolgálhatják azt a számos embernél tapasztalható igényt, hogy szeretnek gondoskodni valamiről vagy valakiről.

Szilikon szív

Az ilyen robotok feltűnése az idősotthonokban, iskolákban és a lakásban persze kissé a science fiction regényekre emlékeztet, és új elemet jelent abban a vitában, amely arról folyik, hogy mely emberi funkciókat lehet a gépekre bízni, és melyeket nem.

Eileen Oldaker, aki hivatali kisegítőként dolgozik, elmondta az amerikai lapnak: nagyon örült, hogy Paro társaságot jelentett édesanyja számára, amikor ő maga nem tudta meglátogatni. Bár Millie Lesek tavaly márciusban meghalt, addigra a robot a szoba állandó tartozékává vált, még azoknak a látogatásoknak az idején is, amelyeket saját lánya tett az otthonban.

Paro pótolhatja a háziállatot, például olyan esetekben, amikor valaki allergiás a kutyára vagy a macskára – vagy egyszerűen azért, mert nem kell etetni, nem kell takarítani utána, és persze nem is harap. Egyes esetekben a depressziós vagy nehezen ellenőrizhető betegek gyógyszeres kezelését is kiválthatja.

A módszer bírálói viszont annak jeleként értékelik a robotok alkalmazását az idős betegeknél, hogy roppant alacsony a társadalmi megbecsülésük – különösen a demencia, a szellemi leépülés esetén. Sherry Turkle, a Massachusettsi Műszaki Egyetem (Massachusetts Institute of Technology – MIT) pszichológus professzora szerint azonban Paro csak a kezdet, a technológia fejlődésével a robot érzelmi társ mind elfogadottabbá válhat. Elvégre az emberi kapcsolatokban is előfordul, hogy a családtag csak színleli az együttérzést, vagy belefárad a terhes kapcsolatba.

A robotintelligencia hívei szerint tehát nem az a kérdés, hogy kerülni kell-e a baráti gépeket, hanem inkább az, hogy miként éljünk együtt velük. Timothy Hornyak, a Szeretni a gépet című könyv szerzője úgy véli, hogy az embernek meg kell tanulnia, miként kezelje az új, szintetikus érzéseket, amelyeket egy gyárilag előállított tárgy vált ki. Érvelése szerint „technológiánk megelőzte pszichológiánkat".

Persze Aibo, az igazira egyre inkább hasonlító robotkutya nem fogja elfoglalni az ember leghűbb barátjának helyét, és a beszélő Furby, a tavalyi karácsonyi vásár slágere sem fogja pótolni az élő társat. Ám ahogy áruk egyre elérhetőbbé teszi őket, igényt tarthatnak egy „szilikon alapú" helyre az ember szívében.

Marleen Dean, a Millie Leseknek otthont adó Vincentian Home vezetője eredetileg ellenezte Paro megrendelését. Amikor a helyi hatóság kölcsönéből mégis beszereztek hat darabot a hatezer dolláros „érző" robotból, pénzkidobásnak tartotta a vételt, amikor „egy plüssmackó is megteszi". Ma elismeri, hogy tévedett: a plüssmackó hatástalan maradt, de Paro még a legzárkózottabb betegeket is felélénkíti, amikor kezükbe veszik.

„Van benne valami – mondja. – Az emberek úgy reagálnak rá, mintha élne."