Az MTA által kiadott helyesírási szabályzatok nevét – függetlenül azok pontos címétől és kiadási évétől – egységesen AkH.-ként rövidíti a szakirodalom. Ha különböző kiadásokról is szó van egy munkában, akkor ezeket az AkH. rövidítés után írt évszámmal különböztetik meg egymástól. Mi is így járunk el. Az évszám utáni szám pedig a szabály számát jelenti, nem pedig az oldalszámot.

Rögtön a 20. század elején két jelentős helyesírási szabálykönyv is napvilágot látott. A magyar helyesírás szabályait 1901-ben adta ki a Magyar Tudományos Akadémia. Az iskolák számára készült, esetenként az akadémiai szabályozással szembemenő szabályzat pedig két évvel később, 1903-ban jelent meg Simonyi Zsigmond tollából (ennek rövidítése IskH.). Az ezt követő jelentős mérföldkő 1922, amikor ezt a két párhuzamos szabályzatot próbálta meg egységessé kovácsolni az MTA új szabályzata. Ennek 1940-ig nyolc kiadása jelent meg, lényegi módosítások nélkül.

A vallás- és közoktatási miniszter 1922. X. 11. 4250 sz. rendeletével az AkH.-t minden oktatási intézményre nézve kötelezőnek írta elő. Ezt a rendeletet 1930-ban, azaz a NyomdH. megjelenése után újabb miniszteri rendeletben erősítették meg (005–3/1930), hogy minden más „szabályzat használata és tanítása tilos”, s ez a tilalom 1946-ig az AkH. minden lenyomatának előszavába bekerült.

A helyesírással nap mint nap dolgozó szakemberek azonban nem voltak elégedettek az akadémiai szabályozással, ezért a könyvkiadók és szerkesztők saját szabályzatot és szójegyzéket adtak ki 1929-ben. Bár a Balassa József nevéhez fűződő kiadvány címe Az egységes magyar helyesírás szótára és szabályai, erre a kiadványra csak Nyomdai helyesírás néven szokás hivatkozni, így rövidítése is NyomdH. Az itt felsorolt művek korántsem képviseltek egységes álláspontot a kötőjelek és gondolatjelek tekintetében.

Csak az akadémiai helyesírást használjuk!

A kötőjel, ami elválaszt

Az 1901-es szabályzat az, melyben először kimondja, hogy a kötőjel a szavak sor végi elválasztására is szolgál. Erre a feladatra már korábban is széles körben használták ezt az írásjelet, de 1901 és 1954 között ez a funkció külön szerepelt a szabályzatokban is, más-más megfogalmazásban:

„A kötőjelt leggyakrabban sor végén használjuk, hogy megjelöljük a szétszaggatott szórészek összetartozását.” (IskH. 24.)

Ám az 1984-es, máig érvényben lévő 11. kiadás szakított azzal a gyakorlattal, hogy az írásjeleket egyesével tárgyalja. Ekkortól az írásjeleket funkciók szerint csoportosítják. A korábbi kiadásokhoz hasonlóan az elválasztásról szóló fejezet megmaradt, de ebben csak a szótagokra bontás szabályait tárgyalják. A jelen szabályzat Szavak és szórészek közötti írásjelek című fejezete (AkH. 1984. 260–264.) azt nem említi meg, hogy a sor végi elválasztás eszköze a kötőjel. De az Egyéb írásjel-használati tudnivalók közé bekerült ez a szabálypont is, kiegészítve azzal, hogy nagykötőjeles szavakban a nagykötőjel szolgál az elválasztás jeléül (AkH. 1984. 270.)

Szétszaggatott szórészek
(Forrás: Wenszky Nóra)

A kötőjel, ami összeköt

A 19. századi szabályzatokból máig megmaradt a kötőjel az -e szócska előtt. A régebbi példaanyagot nézegetve úgy tűnik, ezt a kis szót korábban a mainál szélesebb körben használták. Ma az 1922-es szabályzatban felsorolt példák közül talán csak az első tűnik általánosan elterjedtnek:

„látod-e? nem látod-e? nem megmondtam-e? én-e vagy te?” (AkH. 1922. 263.)

Emellett már a 19. század óta kötőjellel írjuk az ikerszók többségét (például dérrel-durral). Bár abban, hogy mi tekintendő ikerszónak és mi szoros kapcsolatú, egybeírt alaknak, abban a szabályzatok eltérnek. Míg a hóri-horgas a 19. században még kötőjeles, 1901-re már egybeírják a torzonborz és a gézengúz szavakkal együtt, minden különösebb indoklás nélkül (AkH. 1901. 16.). Ez az egybeírási tendencia később felerősödött, s például az 1922-es szabályzat már az „egy fogalommá vált ikerszók” esetén egybeírást ír elő (AkH. 1922. 160): hórihorgas, gézengúz, zenebona, mendemonda, irkafirka, csetepaté, tarkabarka. Csak az 1954-es kiadás definiálja az egybeforrtságot úgy, hogy azokat az ikerszókat kell egy szóba írni, amelyeket csak a végükön látunk el toldalékkal (AkH. 1954. 154–155.).

Shakespeare-t ábrázolja
(Forrás: Wikimedia Commons / Ahodges7)

Az 1922-es szabályzatból itt felsorolt példák között szemfüles olvasóink két olyat is felfedezhetnek, aminek írásmódja ma ugyan kötőjeles, de más. Melyek ezek?

Máig kötőjellel kapcsoljuk a toldalékot az idegen helyesírású, néma betűre vagy betűcsoportra végződő nevekhez: Molière-t, Musset-t, shakspere-i, sèvres-i porcellán” (AkH. 1922. 128.). 1903-ban Simonyi azonban inkább az egybeírás pártján volt az ilyen idegen nevek esetében, és az IskH. egyik magyarázatában (13. §) amellett érvelt, hogy a Voltaire-nek típusú kötőjeles írásmódot nem indokolt akkor alkalmazni, ha a név sokszor előfordul egy műben és az olvasó már megszokhatta a név kiolvasását. Ennek ellenére a kötőjeles írásmód máig él ezekben a szavakban (AkH. 1984. 265. d).

A bizonytalankodás írásjele

A legnehezebb kérdés mindig az, hogy mikor tekinthető egy szó egybeírandó összetett szónak, mikor kell kötőjelet használnunk, és mikor válasszuk a különírást. Szemere Gyula a helyesírás történetét áttekintő munkájában így ír arról az 1901-es szabályzatban felbukkanó gondolatról, majd későbbiekben szabályról (AkH. 1922. 195.), miszerint kétség esetén alkalmazzunk kötőjelet:

„Ez a szabály, mely a kötőjelet „a bizonytalankodás írásjelé”-vé (Pais: HIK. 73) degradálta, zsilipet nyitott a kötőjeláradatnak, alapot szolgáltatva az olyan szókapcsolatok tömbösítéséhez, amelyekben a tagok összefűzését semmiféle tárgyi ok sem teszi megokolttá.” (Szemere 1974: 149)

A bizonytalankodás jele
(Forrás: Wikimedia Commons)

Az ebből az időből származó szabályzatokban valóban sokkal több kötőjeles formát látunk, mint manapság. Talán a legszembetűnőbbek a több tagból álló település- és a közterületnevek, amelyeket az akadémiai szabályozás szerint sokáig kötőjellel kellett írni (például Török-Szent-Miklós, Király-utcza, Arany-János-utcza). Simonyi ettől az iskolások kedvéért eltért: ha kéttagú személynév volt az utcanév első eleme, akkor nem kellett kötőjelezni: Arany János utca. Az Akadémia azonban itt szemmel láthatólag a kötőjelet kedvelte. Annyi engedményt tettek, hogy az 1922-es szabályzat szerint a kételemű tulajdonnevek tagjai közé nem kell kötőjel a közterületnevekben: Arany János-utca. A köznévi tag előtti kötőjel azonban 1954-ig fennállt – annak ellenére, hogy az utcaneveknél Balassa már 1929-ben javasolta a maival megegyező különírást.

Foglaljuk tehát össze, hogy kellett írni a szabályok szerint a 20. század első felében az utcaneveket!

AkH. 1901: Király-utcza, Arany-János-utcza

IskH. 1903: Király-utca, Arany János utca

AkH. 1922: Király-utca, Arany János-utca

NyomdH. 1928: Király ucca, Arany János ucca

Mikor keletkezhetett a tábla?
(Forrás: Wikimedia Commons / Beroesz / CC BY-SA 2.5)

A helyiségnévtár ma is létezik, a KSH honlapjáról ingyenesen letölthető.

A településnevek esetében azonban az 1922-es szabályzat csökkentette a kötőjelek számát. A magyarországi településnevek hivatalos jegyzékének elkészítését az 1898. évi IV. törvénycikk rendelte el, és a feladattal a statisztikai hivatalt bízta meg. A nevek „helyes irására” egy többek között ebből a célból létrehozandó bizottság tett javaslatot. Ez a bizottság a helyiségnevek egybeírását szorgalmazta – ám csak 1922-ben jelent meg a városok és községek nevét egybeíró szabály (AkH. 1922. 199.). A külföldi hasonló neveknél ekkor még fennmaradt a kötőjeles írás: Szent-Pétervár (AkH. 1922. 200.). Csak 1954-ben bővül majd jelentősen az egybeírandó településnevek köre.

Nyugvó-jel és gondolatjel

A 19. századi helyesírási szabályzatok ugyan hallgattak a kötőjel hosszabb testvéréről, a gondolatjelről (—), de az akkor íródott művek már használták. Sőt, néha kettőt is raktak belőle egymás mellé: — —. Szemere beszámolója szerint Király Pál és Dengi János nyugvó-jelnek hívja ezt a vonalat, s a kettőzött forma pedig Király szerint a gondolat-jel.

A szabályzatok közül elsőként az 1901-es kiadás említette a gondolatjelet, de ezt a terminust már az egyszeres jelre alkalmazta. Ennek használata 1946-ig lényegében változatlan maradt. 1922 és 1946 között a szabályzat 258. pontja foglalkozott ezzel az írásjellel, gondolatjel néven. Eszerint a gondolatjelet elsősorban „élénk előadásban” a különböző gondolatok elkülönítésére vagy félbeszakítására használjuk. Ennek alesetei a következők:

1. mondatvégi írásjel után, erősebb szünet jelzésére; például párbeszédben a kérdés és a felelet elválasztására;

2. ha egy gondolatot nem fejezünk be, vagy egy nem várt fordulattal folytatjuk;

3. ha megszakítunk egy gondolatot, akkor a közbeszúrást gondolatjelek közé tesszük.

Bár a szabályzat megemlítette, hogy néha két vagy akár három gondolatjel is írható közvetlenül egymás után, arra nem tért ki, mikor ajánlatos ezzel az ismétléssel élni.

Szentpétervár – átmenetileg Leningrád – nevét sokáig így írták: Szent-Pétervár
(Forrás: Wikimedia Commons / Florstein / GNU-FDL 1.2)

A ma használatos közepes hosszúságú nagykötőjel (–) ebben az időben még nem jelent meg. Ezt ma például a „valamitől valameddig viszony” érzékeltetésére használjuk szemben a kötőjellel, ami ’körülbelül’ jelentést hordoz (AkH. 1984. 262. f., 263.). A Nyomdai Helyesírásban Swartz Ármin korrektor szerint a számok közé írt gondolatjel (—) a „feltevéses (körülbelüli) számegységet fejezi ki” (NyomdH. XXX–XXXI. o.). Ennek ellenére a házszámok és az évszámok közé is gondolatjel írását javasolja; holott itt éppen nem körülbelüli jelentésről van szó. E kissé ellentmondásos eszmefuttatás után az a végső megállapítás, hogy ha két szám közé vonalat írnánk, a „leghelyesebb egyöntetűen a számjegyes írásmódot használni gondolatjellel”. A betűvel kiírást és a kötőjelet csak ikerszavas számnevek esetén javasolják: egy-egy. Az ügyben a fordulatot majd csak az 1954-es 10. kiadás hozza meg – de ennek ismertetésére sorozatunk következő részéig még várni kell.

Források

Szemere Gyula (1974) Az akadémiai helyesírás története (1832–1954)

Fábián Pál (1996) A magyar helyesírás és sorsfordulói

MTA (1899) A magyar helyesírás elvei és szabályai. Hatodik, változatlan kiadás.

MTA (1901) A magyar helyesírás szabályai. (AkH. 1901)

Simonyi Zsigmond (1903): Az új helyesírás. (IskH.)

MTA (1922) A magyar helyesírás szabályai. (AkH. 1922)

Balassa József (1929) Az egységes magyar helyesírás szótára és szabályai. (NyomdH.)

MTA (1954) A magyar helyesírás szabályai. (AkH. 1954)

MTA (1984) A magyar helyesírás szabályai. (AkH. 1984)