@NP: tehát az egy hipotézis, hogy a határozott névelő szerepe a kiemelés?

@maxval: Ez Budapesten valóban jellemző, de ez egyáltalán nem jelenti, hogy Budapestről indult. Ennek megállapításához pontosabb, részletesebb adatokra lenne szükség.

@Pesta:

A "budapesti nyelvjárás" egyik sajátossága éppen ez a névelőzés a tulajdonnevek előtt. S lassan terjedt Budapestről más területekre is.

@Olman: A nyelv "szabályai" úgy "keletkeznek", hogy megfigyeljük a nyelvet (= hogyan beszélnek az anyanyelvi beszélők), és a megfigyelések alapján absztraháljuk a szabályt. Persze nem baj, ha a megfigyelés előtt az ember felállít egy hipotézist, aztán az adatok ismeretében vagy beigazolódik a sejtése, vagy korrekcióra szorul. Az adatgyűjtést te is elvégezted (tévésorozat nézése, plusz nyitott fül a mindennapokban). A gyűjtött adataid nem támasztották alá a hipotézisedet. Eddig semmi rendkívüli nincs a módszerben. Ám ezen a ponton súlyos hibát követtél el: a hipotézised fenntartása érdekében az adatok egy (nagy) részét hibásnak minősítetted. Ez így tudománytalan...

@elhe taifin: nem azzal van gond, ha valakit határozott névelővel kiemelnek a sok társa közül, hanem amikor szükségtelenül is kirakják a név elé (lásd a kereskedelmi csatornán futó, a többezredik rész óta is névelőző magyar sorozatot).

Példák:

1.

Piros arcú a Géza. --- itt szükséges, ha a társai közül egyedül Gézának piros az arca.

2.

Megkérdeztem a Gézát. --- itt nem szükséges, névelő nélkül is világos, de nyomatékosíthatja a tényt, hogy társai közül egyedül Gézát kérdezték meg.

3.

Megkérdeztem mindhármat, a Gézát, a Marit, a Pistit. --- na itt már teljesen szükségtelen kitenni, mert ha a három közül mind a hármat kiemeli, akkor senkit sem emel ki.

4.

Megmondtam már a férjednek, a Gézának, hogy... --- hacsak az illetőnek nincs több férje, felesleges kiemelni a névelővel is, mert a "férjed" már egyértelműen azonosította, kiről van szó.

@Pesta:

A név előtti névelő

seas3.elte.hu/delg/publications/modern_talking/19.html

Ez tényleg megérne egy misét: szeretjük a nyelvjárásokat, de ne keverjük össze a sajátos nyelvhasználatot a nyelvi igénytelenséggel!

Csak egy példa: ha véletlenül névelőt tettünk a keresztnevek elé, már általános elsőben-másodikban kijavítottak minket. Ezt mindig is a „mucsaiság", műveletlenség jelének tartottam. Hihetetlenül megdöbbentem, amikor elkezdték adni az egyik ker. csatornán az azóta is futó teleregényt, ahol lépten-nyomon ilyen bárdolatlanul beszélnek -- a fővárosiak! Akadt is már belőle nézeteltérésem, amikor ki kellett javítanom emberkéket, hogy én nem „az István" vagyok, mert nem vagyok tárgy, hanem személy.

Zempléni születésem, neveltetésem révén Kazinczy, Kossuth, és az Anrássyak nyelvét hallottam gyermekkoromban. Állítólag ez a helyi nyelvjárás vált az irodalmi nyelvvé. Szüleim a Felső-Szabolcsból települtek ide, apám már kisdiákként is itt tanult. A legnagyobb nyelvi élmény és játék gyermekkoromban az volt, amikor megpróbáltam a szabolcsi unokatestvéreim nyújtott kettős magánhangzóit utánozni a nyári szünetben a nagymamánál, a nyaralások közban. A hegyközből származó félig szlovák osztálytársaimat kijavítani, amikor a szóvégi "ó" helyett "o-t" mondtak is érdekes kihívás volt. Sajnos budapestre kerülve egyetemistaként, majd 20 év szünet után dolgozni, nyelvi-kiejtési szempontból csak a flusztráltság maradt. A "kőőrutat" mondó, nyávogó, a szó végén a hangsúlyt megemelő, helyenként a jiddis elemeit felvonultató beszédmód a mai napig is zavar, és ezt nem nyelvromlásként, vagy a tv-rádió által generált egységesülésként, hanem a nyelvi igénytelenség uralmaként élem meg. Jó zenei hallásom révén angol és német kiejtésemet dícsérik a külföldiek, ezért néha érthető, hogy az igénytelenség fáj. Többet kellene énekelni, ahhoz, hogy beszélt nyelvünk javuljon!

@tarto: Sajnos több ponton sem értek önnel egyet. Én szinte csak olyan külföldivel találkoztam, aki ha megismerte a magyar nyelvet, meg is szerette. Persze ez általában nem a nyelv érdeme, hanem beszélőié. Az természetes, hogy amikor valaki már jól ismeri a sztenderd változatot, akkor érdekesebbnek tartja a nyelvjárásokat, hiszen azok jelentik számára az újdonságot.

Én nem tartom utópiának, hogy akár a helyi, akár országos csatornákon nyelvjárásban beszélők szólaljanak meg. Ehhez csak annyi kell, hogy a beszélők attitűdje megváltozzon, és nem kevesen munkálkodunk ezért. A legnagyobb segítség persze az lenen, ha a nyelvjárási beszélők öntudata nőne.

Mint azt a cikkben megírtuk, a magyar nyelv egységesülése természetes folyamat, ugyanakkor a nyelvjárások egyáltalán nem "ősi"-ek. Megmaradásukhoz az is hozzájárulhat, ha újabb jellegzetességek születnek bennük. Ez is természetes folyamat.

Szeretem a magyar nyelvjárásokat, és nemigen kedvelem a hivatalosnak tartott, az audiovizuális médiában használt magyar kiejtést. Ennek oka nemcsak az, hogy szülőhazám, a palócföld dialektusát érte, éri a legtöbb gúny, és emiatt talán kialakult bennem egy kis sértődöttséggel vegyes fájdalom. A fő ok a hivatalos verzió elszíntelenedése. A valaha szépnek tartott magyar nyelvet ma nem sokra értékelik külföldön, ha hallják. Mivel sokszor kerültem kapcsolatba idegen ajkúakkal életem során, és mivel érzékenyen figyelem nyelvünk megítélését, számos helyen és számos alkalommal kértem véleményt külföldi barátaimtól, ismerőseimtől. Egyöntetűnek mondható az ítélet, miszerint a tájnyelvi kiejtés szebb, kellemesebb a fülnek, mint a hivatalos magyar. Tudom, hiába következne ebből, hogy ezentúl valamely kiválasztott tájnyelven, tájnyelveken szóljon a média, ez csupán utópia. Talán a helyi, regionális állomások fordulhatnának a terület jellegzetes nyelve felé, tehetnék helyileg legalább a hivatalos alternatívájává. A tájnyelvek változását én leginkább abban látom, hogy lassan belesimulnak a hivatalosba, a határon túl pedig közelednek szóhasználatban és hangsúlyozásban az uralkodó államnyelvhez. A nyelvek változnak, ez megkerülhetetlen tény, de a kis, különleges, nemzetőrző nyelvekre, - mint amilyen a magyar - valamint a nyelv ősi változataira fokozottabban kellene ügyelni.