Roland nevű olvasónk nem könnyű kérdést tett fel:

Fodor István A világ nyelvei és nyelvcsaládjai című könyvében említést tesz a Duna-vidéki nyelvszövetségről : " A balkáni nyelveken kívül több kutató egész Európát areális rokonságokra osztja föl, többek közt a Duna-vidék nyelveire , de ezt nem fogadják el általánosan. Areális rokonságot Európán kívül is megállapítottak . Ezt a fajta kapcsolatot , amelyben csak bizonyos közös hangtani és szerkezeti sajátosságok mutathatók ki , ritkán használt magyar szakkifejezéssel "nyelvi szövetségnek" nevezik , németül Sprachbund , franciául union linguistique az általánosan használt neve ."  ( 23. old. )

A Wikipédia is említi a Nyelvcsalád cikknél : "Hosszú ideig, nagy földrajzi térségben együtt élő különböző nyelvek között akkor is kialakulnak hasonlóságok, ha eredetileg nagyon különböztek egymástól. Ma ilyen a Duna-völgyi nyelvszövetség, amely a cseh–szlovák–szerb–horvát–magyar–német nyelvekből áll."

Valóban létezik ez a "dunai nyelvszövetség" ? Milyen közös hasonlóságok vannak az említett nyelvek között ( az egymás közti szóátvételeken kívül persze ) ? Milyen érvek hozhatók fel e nyelvszövetség létezése ellen vagy mellett ?

Mindenekelőtt azt kell tisztáznunk, mi a nyelvrokonság és a nyelvszövetség közötti különbség, hogy megértsük, miért nem lehet teljesen egyértelmű választ adni a kérdésre.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Nyelvrokonságról akkor beszélünk, ha kettő vagy több nyelv egyetlen közös ősből ered, egy korábbi nyelv(állapot) leszármazottja. Ez egyáltalán nem jelenti, hogy a rokon nyelveknek hasonlítaniuk kell egymásra. Persze minél közelebbi rokonok, annál valószínűbb, hogy valamilyen értelemben hasonlóak lesznek, de a rokonság megállapításának nem feltétele a hasonlóság.  (Más kérdés, hogy a nyelvrokonság kimutatásának kiindulópontjául a hasonlóságok szoktak szolgálni.)

Nyelvszövetségről akkor szoktunk beszélni, ha a földrajzilag szomszédos nyelvek hasonlóak, méghozzá olyan hasonlóságokat mutatnak, amely nem közös eredetükből fakad (ha rokonok), illetve egyáltalán nem régebbről hozták magukkal, hanem minden bizonnyal együttesen alakították ki őket. A legmeggyőzőbb a példa, ha ezek a közös jelenségek nem a szövetség valamelyik tagjából terjedtek el a többiben, hanem olyan jelenségről van szó, mely korábban egyik nyelvben sem volt meg.

A rokon nyelvek egy csoportjába, a nyelvcsaládba tehát vagy besorolunk egy nyelvet (mert bizonyíthatóan ugyanabból a nyelvből származik, mint a többi), vagy nem. Egy nyelv viszont csak egy nyelvcsaládba tartozhat: ha A nyelv rokona B-nek is és C-nek is, akkor B is rokona C-nek (legfeljebb a rokonsági fokok lehetnek különbözőek).

Még az is vitatott, hogy mi tartozik Közép-Európához
(Forrás: Wikimedia Commons / Olahus / GNU-FDL 1.2)

Arra azonban nincs pontos kritériumunk, hogy milyen fokú és milyen típusú hasonlóság esetében beszélhetünk már nyelvszövetségről. Szükséges-e, hogy a hasonlóság a hangtanban, az alaktanban és a mondattanban is megmutatkozzon, vagy sem? Szükséges-e, hogy valamilyen nagyon általános jelenségről legyen szó, vagy elég, ha csak bizonyos periferiális, ritka esetekben mutatható ki a hasonlóság? Beszélhetünk-e nyelvszövetségről csak a nagyszámú szókölcsönzés miatt? Ezekre a kérdésekre nincs egyértelmű válasz. Az sem biztos, hogy ha A és B, illetve A és C nyelv között is ki tudunk mutatni egy sor hasonlóságot, akkor B és C között is sikerül hasonló vonásokat találnunk – illetve ha igen, akkor ugyanazokat, mint A és B között. Így aztán elképzelhető, hogy egy nyelvet bizonyos kritériumok alapján az egyik, bizonyos kritériumok alapján a másik nyelvszövetségbe sorolhatunk, a nyelvszövetségek átfedhetik egymást, vagy egy-egy nagyobb nyelvszövetségen belül is megállapíthatunk kisebb-nagyobb nyelvszövetségeket (ezek persze részben túl is nyúlhatnak a nagyobb szövetségen).

A szomszédban

A Duna mentén a  következő nyelveket beszélik: német, szlovák, magyar, horvát, szerb, román, bolgár, ukrán. A csehet a Duna mentén nem beszélik, tehát ha a cseh, a szlovák, a szerb, a horvát, a magyar és a német alkotta szövetségről beszélünk, akkor azt nem túl szerencsés dunainak nevezni. Ráadásul a Duna (alsó folyása) mentén beszélik egy másik nyelvszövetség nyelveit.

Olvasónk is említi a balkáni nyelvszövetséget. Ebbe szokták sorolni a szerbet (szerb-horvátot), a macedónt, a bolgárt, a románt, a görögöt és az albánt, illetve a romanit.

A nyelvi érintkezések feltételezett területei a Balkánon. A vonal a latin és a görög hatás határát jelöli
(Forrás: Wikimedia Commons / Bogdan / GNU-FDL 1.2)

Ezeknek a jellemzői a következők:

• Az igék jövő idejét az ’akar’ jelentésű igéből kialakult elemek jelzik, azaz az ’enni fogok’ jelentésű szerkezetek az ’enni akarok’ jelentésű szerkezetekből jöttek létre. A szerb-horvátban és a románban ezek ma is segédigeként ragozódnak, az albánban, a macedónban, a bolgárban és a görögben viszont ma már ragozhatatlan elemmé vált az egykori ige (azaz északon és délen két különböző típusú szerkezet használatos). (Egyébként nem különlegességről van szó, a világ számos nyelvében van erre példa, az angol will is ilyen eredetű.)
• Az igék befejezett múlt idejű igealakok a ’birtokol’ jelentésű igéből jöttek létre – ez azonban csak a románra, a macedónra, az albánra és a görögre, de a bolgárra és a szerbhorvátra nem: ott a ’van’ igének van hasonló funkciója. (Ezt még kevésbé lehet balkáni specialitásnak tekinteni, hiszen igaz szerte az újlatin nyelvekre, de a németre és az angolra is. A német és az olasz nyelvterület pedig szomszédosnak is mondható.)
• A főnévi igenévi formák teljesen kivesztek, vagy csak néhány kifejezésben maradtak meg a bolgárban, a macedónban, az albánban, de megőrződött a szerb-horvátban és a románban: igaz, funkciójuk itt is szűkült. Ez azt jelenti, hogy ezekben a nyelvekben azt, hogy ’inni akarok’, egy szó szerint ’akarom, hogy egyek’ felépítésű szerkezettel kell (vagy lehet) kifejezni. (A görögben sajátos a helyzet: az eredeti főnévi igenév ugyan kihalt, de létrejött egy új.)
• A főmondat nélküli alárendelő mondatok használatosak udvarias felszólításra, javaslatra, azaz a szó szerint ’hogy egyél’ jelentésű szerkezetet ’egyél csak’, ’enned kellene’ jelentésben használatos.
• A névszóragozás meglehetősen leszűkült: az esetek száma a nyelvekben különböző (2-4), kivéve a szerb-horvátban, ahol az irodalmi nyelv hét esetet is megkülönböztet – ám például a délszerb nyelvjárásokban a megszólító eseten kívül csak egy általános eset van. Mindenhol egybeesett a valamikori a birtokos eset és a részelő eset, azaz ugyanazt a formát használják az ’(adok) valakinek (valamit)’, mint a ’valakinek (a valamije)’ – látható, hogy ez a magyarra is igaz, bár a magyarban van ’valaki (valamije)’ szerkezet is. Szintén egybeesett mindenhol a ’valamiben’ és a ’valamibe’ kifejezése – ugyanez a magyar beszélt nyelvre is jellemző!
• Mindenhol megvan a hátravetett határozott névelő. (Ezt persze csak jobb híján nevezzük határozott névelőnek: azért, mert a funkciója hasonló a magyar, német vagy angol határozott névelőjéhez. Valójában egy toldalékszerű elemről van szó.)
• A tíz és húsz közötti számokat az ’egy a tízen’, ’kettő a tízen’ stb. szerkezetekkel fejezik ki. Látható, hogy ha az elemek sorrendjében nem is, de a szerkezet értelmében pontosan ilyen a magyar is.
• A melléknevek középfokát egy eléjük tett szócskával fejezik ki.
• A tárgyat a mondatban megduplázzák, azaz egy névmást is kitesznek: a ’látom Pistát’ mondat megfelelője tehát az ’őt látom Pistát’, ’látom őt Pistát’ stb. szerkezetnek felelnek meg. A románban és a bolgárban használható a névmás nélküli szerkezet is, de a macedónban és az albánban kötelező. A görögben más-más funkcióban használatos a névmásos és a névmás nélküli szerkezet.

Láthattuk tehát, hogy alig néhány vonás van, mely a nyelvszövetség összes nyelvére jellemző, viszont több jellemző túl is lóg a nyelvszövetség határain. A balkáni nyelvszövetséget mégis a nyelvszövetségek prototípusai között szokták emlegetni. Lássuk tehát, hogy mi a helyzet az olvasónk által megnevezett nyelvekkel! Találunk-e ezek között, ha kisebb számban is, olyan vonásokat, melyek ezekre jellemzőek? Vagy esetleg jobb eredményt kapunk, ha egyes nyelveket kizárunk, másokat beveszünk?

Kelet és nyugat határán

Az mindenesetre tény, hogy a térség nyelvei hatottak egymásra (főként a német a többire), és hatottak rájuk a térségen kívüli nyelvek is. Nagyon valószínű, hogy a cseh és a szlovák első szótagi hangsúly kialakulásában szerepet játszott a német, a szlovák esetében a magyar is. Ezzel azonban nem jött létre régiós sajátosság, hiszen időközben a németben lehetővé vált a nem első szótagi hangsúly (elsősorban jövevényszavakban). Ha viszont e felett szemet hunyunk, akkor a régió jelentősen megnő, hiszen ugyanez érvényes például a hollandra, a skandináv nyelvekre és az észtre is – a finn pedig olyan, mint a magyar, a cseh vagy a szlovák. Ugyanakkor a szerbben és a horvátban a hangsúly helye megjósolhatatlan, ráadásul vándorol is a ragozás során.

Igaz ugyan, hogy ezekben a nyelvekben a magánhangzó hosszúságának jelentésmegkülönböztető szerepe van, de a németben, a szerbben és a horvátban ez csak a hangsúlyos szótagban lehetséges – ezek is különböznek azonban abban, hogy a szerbben és a horvátban a hangsúlyos szótag intonációjának  is megkülönböztető szerepe van. Ezek a tulajdonságaik azonban a feltételezett nyelvszövetségen kívül álló nyelvekkel is összekötik őket: a németet a hollanddal, a szerbet és a horvátot a szlovénnel. A szlovákban pedig nem állhat két szomszédos szótagban hosszú magánhangzó: ilyen megszorítás nincs sem a csehben, sem a magyarban.

Közép-Európa etnikai képe a 19.–20. század fordulóján
(Forrás: Wikimedia Commons)

A Dunatáj nyelvi alkata című munkájában 1947-ben Gáldi László vizsgálta meg a tágabb térség nyelvi viszonyait. Bár azt hangsúlyozza, mennyi minden köti össze a térség nyelveit, az általa felsorolt jelenségek inkább azt mutatják, hogy mennyi különbség szabdalja szét a területet:

• A lengyelben és az oroszban (vagy például a keleti szlovákban, a kárpáti ukránban) a „kemény” mássalhangzók után csak kemény magánhangzók állhatnak (erről korábban Kálmán László írt a nyesten), míg a németben vagy a bolgárban egyáltalán nincsenek lágy mássalhangzók. A bolgárban ugyan vannak „lágy” mássalhangzók, de ezek éppen „lágy” magánhangzók ([i], [e]) előtt nem fordulhatnak elő- A térség többi nyelve valamilyen átmenetet képvisel, van néhány lágy mássalhangzó, de lágy magánhangzók is állhatnak a kemény mássalhangzók után. Ebben a körben viszonylag közel áll egymáshoz a cseh, a szlovák, a magyar, ahol [gy], [ty] és [ny] van (illetve a szlovák és a magyar bizonyos változataiban [ly] is). A szerb-horvát sem áll ettől messze, itt [ny] és [ly] van, illetve itt említhetjük a ć-vel jelölt hangot, mely a [cs] és a [ty] között áll.
• A már említett hangsúly kötött a németben (bár kivételekkel), a lengyelben (az utolsó előtti szótagon), a csehben, a szlovákban és a magyarban. Szabad hangsúly van viszont a keleti-szláv és a délszláv nyelvekben, a románban, az albánban vagy a görögben, illetve Nyugat-Európa déli és nyugati peremvidékén.
• Ahol a hangsúly kötött, ott általában megkülönböztető szerepe van a magánhangzó-hosszúságnak, ahol szabad, ott nincs. Eltérések itt is vannak: a lengyelben nincs hosszúság szerinti szembenállás, viszont – ha csak a hangsúlyos szótagban is – a szerb-horvátban és a szlovénben van.
• Fontos határvonal az ü és az ö megléte: ezek a hangok Európában összefüggő területen jelentkeznek. A némettől északra (skandináv nyelvek, finnségi nyelvek – de a számi nyelvekben nincsenek), nyugatra (holland, francia), illetve délre (észak-olasz nyelvjárások, szlovén nyelvjárások) van meg, illetve keletre a magyarban. A csehben, a szlovában és a szerbhovátban viszont nincsenek meg. 
• Gáldi bemutat egy számítást arra nézve, hogy a nyelvek fonémarendszerében hogyan aránylik egymáshoz a magánhangzók és a mássalhangzók száma. A számítási rendszer sok szempontból vitatható, mindenesetre a nyelveket a következő csoportokra osztja:
  

  Nyelvek	Mássalhangzók aránya
  szerb-horvát, szlovén, német	50–51,2%
  szlovák, magyar, cseh	60–66,6%
  ukrán, román	72,1–73,2%
  bolgár, orosz, lengyel	79–87,5%

  
  Az adatokból nagyjából az olvasható ki, hogy míg nyugaton viszonylag kiegyenlített a magánhangzók és a mássalhangzók aránya, addig a keleti periférián a mássalhangzók túlsúlya a jellemző. A kétségek ellenére az viszonylag egyértelmű, hogy a cseh, a szlovák és a magyar egy csoportba tartozik (bár a magyar a 64,1%-ával közelebb áll a csehhez, minta  szlovákhoz).
• Egy felfogás szerint Eurázsia északi részén van egy terület, ahol ragozó nyelveket beszélnek. Ez nagyjából az egykori Szovjetunió területe, illetve az ezt körülvevő államoké. Ettől nyugatra (Nyugat-Európában), illetve délre (perzsa, tibeti, kínai) ragozás nélküli, vagy szűk ragozási rendszerű nyelveket találunk. Térségünkben a bolgár gyakorlatilag ragozás nélküli, a románban alig maradtak nyomai a ragozási rendszernek, és a németben is meglehetősen kicsi az esetek száma, azokon belül is nagy az alaki egybeesés. A szlovén, a szerb-horvát, a szlovák, a cseh, a lengyel, az ukrán vagy az orosz viszont még viszonylag gazdag ragozási rendszerrel rendelkezik. Akárhogy vesszük, a magyar erősen elüt a képtől: igaz, hogy gazdag a ragozási rendszere, de sokkal gazdagabb, mint a környező szláv nyelveké, a németről vagy a románról nem is beszélve. Ráadásul a ragozott alakok formailag is jelentősen különböznek, hiszen a magyarban tipikusan egy esetet egy végződés jelöl (legfeljebb hangtani szabályok alapján, nagyrészt megjósolhatóan vannak variációk), míg a szláv nyelvekben több ragozási típus van, és ezekben eltérőek az esetvégződések, illetve ugyanaz a végződés más-más esetet is jelölhet a különböző típusoknál.
• A szláv nyelvek többségénél fontos a folyamatos és a befejezett eseményt jelölő igék szembenállása. A befejezettséget gyakran igekötő fejezi ki. Ilyen jelenség a magyarban is megfigyelhető: ír (folyamatos) : megír (befejezett). A magyarban azonban az igekötő elválhat az igétől, és az igekötős ige sem feltétlenül jelöl befejezettséget, pl. ment le a lépcsőn és tüsszentett (de: lement a lépcsőn és tüsszentett).

Láthatjuk tehát, hogy ez a terület inkább átmeneti zóna, és bár a németet, a csehet, a szlovákot, a magyart és a szerb-horvátot sok vonás köti össze (itt nem említettek is), nincs igazán olyan jelenség, mely ezeket összekötné, de másoktól elválasztaná. Ráadásul ebből a csoportból nehéz lenne kihagyni a szlovént, melyet hol a szerb-horváttal, hol a némettel kapcsol össze ilyen vagy olyan tulajdonság.

Mindez kiegészíthető azzal is, hogy e nyelveket sokszor összeköti a szókincs (a kölcsönzések vagy (kvázi-)tükörfordítások, pl. német Bahnhof, magyar pályaudvar, horvát kolodvor), frazeológia (szólások, közmondások), de ezek is hol ezeket, hol azokat a nyelveket kötik össze. Igazán tehát nem indokolt nyelvszövetségről beszélni: ha az emberi viszonyokkal akarunk párhuzamot találni, azt mondhatjuk, hogy a közép-európai nyelvek szívesen barátkoznak egymással, de eközben nem alkotnak klikkeket, nem különülnek el másoktól, és nem bandáznak.