85 éves korában elhunyt Boa Senior, a bó nyelv utolsó beszélője. Az idős hölgy 30-40 éve, a szülei halála óta az egyedüli bo-használó volt. A bó nép a Nagy Andamán-szigetek tíz őshonos törzsének az egyike. Az Andamán-szigetek közigazgatásilag Indiához tartoznak és az angol gyarmatosítás idején 1858-ban még ötezren bó lakta, akikből mára csak 52 maradt, de Boa Senioron kívül már egyikük sem ismeri ősi nyelvüket, ami az általánosan elfogadott nézet szerint az egyik utolsó olyan nyelv, amelyik a preneolitikus korba nyúlik vissza.

Egy kép a Nagy Andamán-szigetről, 1876-ból. A képen látható őslakosok nyelvét lehet, ma már senki sem beszéli (Forrás: Wikimedia Commons)

Az egyértelmű, hogy nem minden nyelv egyforma korú. A nyelvek születnek, fejlődnek és meghalnak, akárcsak számos más földi jelenség. Vannak nyelvek, melyekről pontosan tudjuk, hogy csak az elmúlt pár száz vagy pár ezer évben különültek el egy másik szülőnyelvtől, tehát mondhatni akkor születtek, mert addig önálló külön nyelvként nem léteztek. Az angol nyelv esetében ez az 5. században lehetett, míg a magyar nyelv 3000 évvel ezelőtt különülhetett el legközelebbi finnugor rokonaitól, így ebben az értelemben a magyar nyelv nagyjából 3000 évesnek mondható. Ahogy egy nyelv beszélői elszigetelődnek egymástól, az általuk beszélt nyelvek elkezdenek eltávolodni kiejtésben, szókincsben és nyelvtanban is. Minél hosszabb ideig tart a különélés, annál nagyobb lesz a változás mértéke. Először csak dialektusnak tűnnek majd a nyelvek, amelyek még kölcsönösen érthetők, majd különálló, de rokon nyelveknek. A változások sebessége nem óramű-pontosságú, de bizonyos nagyságrendi becslésekre lehetőséget ad. Az indoeurópai nyelvcsalád esetében is feltételezik a távoli múltban egy közös ősi nyelv létezését, a proto-indoeurópai nyelvét. Ennek nyelvtanát és szavait is megpróbálták a lehetőségekhez képest rekonstruálni. Ezek a számítások szükségszerűen hipotetikusak és sok bizonytalansági tényezőt tartalmaznak, de a szakértők egyetértenek, hogy valamikor i.e. 7000 és 3500 között kezdtek elkülönülni, kiválni a legrégebbi indoeurópai nyelvek.

Minél tovább próbálunk meg visszamenni a múltba, annál nagyobb lesz a pontatlanság és a bizonytalanság. 1992-ben Johanna Nichols, a Berkeleyben található Kaliforniai Egyetem nyelvésze kidolgozott egy elméletet a nyelvek őstörténetéről, melyet a Nyelvészeti változatosság térben és időben (Linguistic Diversity in Space and Time) című könyvben írt le részletesen. A könyv két évvel később elnyerte az Amerikai Nyelvészeti Társaság Leonard Bloomfield-ról elnevezett könyvdíját. A könyvben ismertetett elmélet szerint a világ nyelveit három nagy kategóriára lehet felbontani bizonyos lényeges nyelvészeti szempontok szerint: az óvilágra (Afrika és Eurázsia), az újvilágra (Amerikai nyelvei), és Pápua és Ausztrália nyelveire. A legrégebbi óvilági területeken a legkisebb a nyelvészeti variáció és nyelvi sűrűség, mert a népek és nyelvek újabb és újabb terjeszkedései megszüntették azt a változatosságot, ami egyébként a kontinensek korai benépesedésével járna. Nichols elmélete szerint egy nyelvészeti szakadás van az óvilági és a másik két kategóriába tartozó nyelvek között, ahol az utóbbiak őrizhettek meg régebbi nyelvészeti struktúrákat.

Az Andamán-szigetek korai történelméről keveset tudunk. Bár a régészeti leletek csak néhány ezer évre nyúlnak vissza, feltételezik, hogy lakosai évezredek óta más kultúrákkal alig érintkezve éltek, mert genetikailag egy igen ősi rasszhoz tartoznak – akárcsak Ausztrália őslakosai. Nyelvük semmilyen más ismert nyelvvel sem mutat (elég) közeli rokonságot. Niclas Burenhult, a Svédországi Lund Egyetem nyelvésze tesztelte Johanna Nichols elméletét az andamáni nyelvekkel és arra a következtetésre jutott, hogy az andamáni nyelvek inkább hasonlítanak az második típusú nyelvekhez, akárcsak az ausztráliak és a pápuaiak. Ezek alapján mondhatjuk akár azt is, hogy az andamáni nyelvek mindenféleképpen igen régi nyelveknek számítanak, akár több tízezer évesnek, de ennél pontosabb kort azonban nehéz hozzájuk rendelni – bátor dolog lenne kijelenteni a világsajtóban oly előszeretettel hangoztatott 65 ezer évet.

Boa Senior túlélte a 2004-es cunamit, ami a szigetcsoport 1300 lakosának követelte életét. Halálával már csak két további Nagy Andamán-szigeti nyelv maradt, összesen öt beszélővel. Az Andamán-szigetek ma is a világ egyik „legelszigeteltebb” pontjának számítanak. Többek között egy olyan törzs is él arrafelé, akikkel a mai napig nem tudták felvenni a kapcsolatot, se kereskedők, se antropológusok, se misszionáriusok, se az indiai állam hivatalnokai, mert minden külső érintkezési kísérletre elutasító erőszakkal válaszolnak. Így e Sentinel-szigeti nyelvéről sem tudunk semmit.