nyest.hu
Kövessen, kérem!
Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Nyelv és lélek 36.
Anyája

Újabb négy érdekes magyar nyelvi jelenséget szemlélhetünk meg közelebbről Kosztolányi Dezső segítségével. Mikor mondhatjuk azt, hogy „anyája”? Halászléje vagy halászleve után fanyalodott rá a rossz körtékre az író? ˜– Minden kiderül.

Molnár Cecília Sarolta | 2013. július 11.
|  

Nyelv és lélek című sorozatunkban már többször kiderülhetett, hogy Kosztolányi Dezső igencsak érdeklődött a nyelvi jelenségek iránt, és szerette felfedezni a magyar nyelv furcsa jelenségeit – összehasonlítva azt más, általa beszélt nyelvekkel. És persze volt olyan alkalom, amikor örült egy-egy újonnan tapasztalt nyelvi jelenségnek. És találunk bőséggel olyan Kosztolányi-esszét is, amelyben az író bosszankodik a változásokon, elsősorban az idegen nyelvi hatásokon. Az Anya és anyája stb. című kis írás, amely a Pesti Hírlap 1934. szeptember 23-i számában jelent meg, azok közé tartozik, amelyben – egy Kosztolányihoz méltatlan képzavarral élve – Kosztolányi a nyelvészi vénáját csillogtatja meg.

A rövidke cikkben négy különböző nyelvi jelenségről van szó; a kiindulópont az, hogy jó lenne összeszedni a különböző szabályos „kivételeket”, furcsaságokat, amelyek nincsenek benne az akadémikus nyelvtanokban. Ezek közül választ ki Kosztolányi ebben a cikkben négyet – nagyjából találomra. Tehát az egyes jelenségek között nincs összefüggés. És ahogyan megszokhattuk tőle, ő csupán „leíró nyelvészként” regisztrálja a jelenségeket, a magyarázatukra a legritkább esetben tesz kísérletet. És amikor magyaráz is, nem várhatunk tőle a mai értelemben tudományos okfejtést. Munkája minden esetre a nyelvi leírás tekintetében mindenképp fontos.

A cikket ezzel a célmegfogalmazással kezdi:

…érdemes volna lajstromba venni, összegyűjteni azokat a nyelvi sajátosságokat, árnyalati finomságokat, lassanként törvényesülő kivételeket, melyeket a gyakorlat lépten-nyomon elénk vet, azokat a furcsa határeseteket, melyekről eddig még nem emlékeztek meg tüzetesen nyelvtanaink.

(233. oldal)

Kosztolányi Dezső
Kosztolányi Dezső
(Forrás: Wikipédia)

Az első jelenség, amit Kosztolányi számba vesz az anyája szóalak nyelvtanilag helytálló használata. Tudjuk, hogy az anya szó birtokos alakja anyja, mégis van azonban olyan szövegkörnyezet, amelyben nem használhatunk anyját, hanem az anyája alak a megfelelő.

Egy ötéves fiúcska rajongó szeretetében azt kiáltja oda édesanyjának: „Te vagy a világ legjobb anyája.” A környezet elmosolyodik ezen, nyomban ki is javítja: „Anyja, kisfiam, nem anyája.” Pedig nem volt igazuk. […]

(233. oldal)

Persze, hogy nem volt igazuk, ennél is érdekesebb azonban az, hogy ennek mi az oka. Kosztolányi a következőképp magyarázza az anyája alakot:

Az anya, ha birtokragot vesz föl, anyja lesz, rendes körülmények között. Csakhogy itt a kisfiú nem azt akarta mondani, hogy az ő anyja a világ anyja, hanem azt, hogy az ő anyja a világon levő legjobb anya, érezte, hogy a birtokviszony ezúttal lazább, ezért kiemelte a birtokot és az általános fogalmat – az anyá-t –, s mintegy sejtette az idézőjelet, sőt a kötőjelet is.

Igaza van Kosztolányinak: amit ő úgy mond, hogy „rendes körülmények között” anyja, de ebben a különleges, idézőjeles használatban anyája, azt ma úgy mondanánk, hogy a szó itt úgynevezett metanyelvi használatban szerepel. Ez pedig pontosan azt jelenti, amit Kosztolányi a fenti idézetben körülír: ’te a vagy a világon a legjobb olyan személy, akit anyának szoktak nevezni’. Ennek a magyarázatnak némileg ellentmond az, hogy ismerünk olyan anyanyelvi beszélőket, akik a saját édesanyjuk megjelölésére használják az anyája kifejezést; és természetesen a mintának (és a nemi egyenjogúságnak) megfelelően édesapjukra is az apája szóval utalnak. Érdekes még a következő használat is, amit idevesz Kosztolányi:

Éppígy emlegetik a lakatosok és éppily helyesen az anyacsavart is, melyet egymás közt röviden anyá-nak hívnak: „Nem találom az anyáját” (az anyacsavarját). […] Ezzel különböztetik meg a tárgyat a személytől. Egy bálnak igenis bálanyája van és nem bálanyja.

(233. oldal)

Anyja
Anyja
(Forrás: Wikimedia Commons / Mary Cassatt (1844–1926) )

Érzésünk szerint itt inkább az összetétel miatt viselkedik másként a birtokos alak, éppúgy, ahogyan a Kosztolányi által idézett második példában:

Hasonló ehhez az is, amikor a halászléről beszélünk. A tárgyraggal: levet, birtokraggal: levem, leved, leve. Mégis inkább így mondom: Halászlét hozzon (és nem halászlevet). Ez az én halászlém (és nem halászlevem), mert ez a két szó már eggyé forrott, s ezt ezzel a szabálytalansággal hangsúlyozom.

(233. oldal)

Bár a halászlét / halászlevet illetően nekünk nem egyértelmű a nyelvi intuíciónk, Kosztolányi számára nyilvánvaló, hogy a halászlé ugyanaz a minta, mint a csavaranya. Összetétel, és emiatt a birtokos toldalékos alakjai mások, mint az utótagéi.

A Kosztolányi által hozott harmadik jelenség már teljesen független az előzőektől. Azt a felfedezést teszi, hogy nemcsak a főnevek, de a határozók (határozószók) is fokozhatóak magyarul. Így fogalmaz ezzel kapcsolatosan:

Nyelvünk egyik egyéni vonása, hogy a főneveket is fokozhatja. Rózsánál rózsább szépség, kutyánál kutyább kölyök stb. Ezt a nyelvtanok eddig tanították. Fokozni lehet azonban a határozókat is. Minap ezt hallottam: Úgy van ez, sőt úgyabban is. Ebben semmi kivetnivalót se lelhetünk.

(233. oldal)

Ma már másképp fogalmaznánk ezt a jelenséget: hagyományos nyelvtani értelemben magyarázhatnánk a fenti jelenségeket úgynevezett alkalmi szófajváltással: a főnév, illetve a határozószó melléknévként viselkedik bizonyos speciális mondatkonstrukciókban. Azt is mondhatnánk, hogy a fokjel névszójel – persze ebben az esetben a határozószók fokozását még nem magyaráztuk meg. Érdekesség, hogy Kosztolányi utolsó példamondata ma már kicsit furcsán hangzik, de nem a fokjel miatt: Úgy van ez, sőt úgyabbul is – számunkra így hangzana ma természetesen.

Anyája
Forrás: Wikimedia Commons / Sharayanan / GNU-FDL 1.2

Végül az utolsó jelenség, amelyet Kosztolányi bemutat, az egyeztetéssel kapcsolatos:

Nálunk az egyeztetés nem mindig oly pontos, mint az indogermán nyelvekben. Mindez nem hanyagság, hanem szemléleti mód. „Az ilyen embereket nem lehet komolyaknak, becsületeseknek tartanom”, éppoly hibátlan, mint az, hogy komolynak, becsületesnek. Ellenben az ige elé vetett határozó sohasem alkalmazkodik ahhoz a főnévhez, amelyik követi. „látok a hegyekre” (nem rájuk) […] De ha a főnév van elől, és hivatkozunk, visszamutatunk rá, az egyezés önkéntelenül következik: „Itt vannak ezek a rossz körték: rájuk fanyalodtam.”

(233–234. oldal)

Az első jelenség viszonylag egyszerű, és mára számot adnak róla a nyelvtanok, de a második szembeállítás igen érdekes – mi még nem találkoztunk ennek a tüzetes magyarázatával. Az világos, hogy az első esetben igekötőről van szó, és az igekötő nem egyezik az ige vonzatával (tárgyával), a második esetben pedig nem igekötő, hanem névmás/határozószó, ami egyezik az előtte levő, vele koreferens névszóval. Érdekes jelenség ez az igekötők és a határozószók elkülönítéséhez is.

Forrás

Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 233–234. oldal

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
6 gorilla 2013. július 31. 03:13

Nem tudom, miért van a cikkben, hogy ma jobban hangzik az "úgyabbul" mint az "úgyabban". Szerintem az "úgyabban" jól rímel az "újabban", "jobban", "halkabban", "hangosabban" stb. alakokkal.

Nem is jut eszembe -ul végű alak a "rosszabbul"-on és jelentésben hasonló szavakon kívül (ezek érdekes módon mind "-ul"-osak: szarabbul, cefetebbül...)

5 Pistabátyám 2013. július 11. 20:25

Bocsánat! A "vele" felesleges volt, a "szerint" helyett a szerinte olvasandó!

4 Pistabátyám 2013. július 11. 20:21

Ép nyelvérzékű ember ezeket a változatokat helyesen használja akkor is, ha a szabályt tételesen nem is tudja, nem is ismeri. Természetesen a kisgyereknek volt igaza anyjával szemben. Sokszor a gyerekek meglepő nyelvi intelligenciáról tesznek bizonyságot. Van egy másik, sokkal sűrűbben előforduló probléma - egy órás beszélgetésben akár tízszer, hússzor is - a helyhatározók használatában, amikor azokat helynévből képezték. Debrecenben, Veszprémben, Nyíregyházán, Miskolcon, Pécsett, Győrött, Kaposvárott, Marosvásárhelyt, New-Yorkban, Salamon szigeteken. Rákoskerten elveszett egy kutya, de a kiskertben virág és zöldség terem. Tizenkét évet lehet számolni, amíg nyelvtant tanultam. Nem emlékszem, hogy tanultunk volna olyan szabályt, hogy mikor kell -ban, -ben, mikor kell -on, -en, -őn, és mikor kell -ott, -ett,-ött, vagy csak simán -t ragot használni. Bár az utóbbiak száma elenyésző, és megtanulható. Mindezek ellenére ép nyelvérzékű ember ezeket a határozókat is helyesen használja.

Ha valaki ismer ilyen szabályt, közölje velem, mert már régóta foglalkoztat ez a dolog. Nem tartom ép nyelvérzékűnek azt a hírszerkesztőt, akivel vitába szálltam vele, mert szerint Rákoskertben elveszett egy kutya. Előre is köszönöm a segítséget!

3 gligeti 2013. július 11. 15:13

Az összetételre még különös példa a "védőgázas" (v.ö. ~ hegesztés, ~ csomagolás). Pedig hozzánk a gázos jön (nem nyitótő), Az összetételtől meg nyitótő lesz.

2 zsigri 2013. július 11. 14:48

Szerintem az anyája Kosztolányi példájában nem metanyelvi kifejezés, hanem inkább arról van szó, hogy a birtok és a birtokos közötti kapcsolat mennyire elidegeníthetetlen/elidegeníthető.

X anyja = olyan nő, akinek van gyereke, és az X. X anyája = olyan nő, akinek van gyereke, a gyerek nincs megnevezve, és ez a gyerekes nő X-hez tartozik.

1 earsplitter 2013. július 11. 11:05

Hmm.. megerősítendő nagytudású kollégák fenti megállapításait, azokat megerősítendő az alábbi anekdóta jutottv eszembe:

" Egy kisfiú áll a pöcegödör szélén és sírdogál. Arra megy egy ember (az eredeti rendőrrel szólt, de nem akarok inszinuálni) szóval arra megy az ember és megszólítja a kisfiút: "Miért sírsz kisfiam?" Az válaszol: " BELEESETT AZ ANYÁM A GÖDÖRBE!' Micsoda?!!.. kiált fel az ember és gondolkodás nélkül beleveti magát a pöcergödörbe és alámerülve kereséshez fog. Egy idő után lihegve fölbukkan és igy szól: Jaj! drága kisfiam, sajnos nem találom az anyádat, nagyon sajnálom! Erre a kisfiú a zsebébe nyúl elővesz egy csavart és mérgesen beledobja a pöcegödöre az kibálva: "MOST AKKOR NEM KELL MÁR A CSAVAROM SE!" :-D Sorry for the trouble Üdv. Earsplitter.

Információ
X