Sorozatunk előző részeiben az óperzsa és akkád ékírás megfejtéséről esett szó. A XIX. század derekán Mezopotámiában zajló ásatások azonban sok olyan szöveget hoztak felszínre, amelyek valamilyen más nyelven íródtak, amelyet a kor tudósai nem tudtak összekapcsolni az akkor ismert, ékírással írt nyelvekkel.

Gudea, sumer király szobra. Megfigyelhető a szobron futó ékírásos szöveg. (Forrás: Wikimedia Commons / Gurdjieff / CC BY-SA 3.0)

A történet valójában 1850-ben kezdődik, amikor a már említett Hincks egy beszédében megemlítette: kételyei vannak azzal kapcsolatban, hogy az ékírást az asszír és babilóni nyelv írására hozták volna létre. A sémi nyelvekben – mondta Hincks – a magánhangzók a szóalak nyelvtani tulajdonságainak megfelelően gyakran váltakoznak, és a mássalhangzók stabilak. Az ékírásban viszont az egyes szótagjeleknél a magánhangzók nem változhatnak, ugyanakkor egy jel több mássalhangzóval alkotott szótagot is jelölhet. (Így pl. ugyanazon jel írhatja le az [usz] és [uz] szótagot.) Ebből Hincks arra következtetett, hogy az ékírást egy olyan nép hozta létre, akik nem sémi nyelvet beszéltek, és a babilóniaiak előtt éltek Mezopotámiában.

A cikk a hirdetés után folytatódik

A szillabáriumok az írnokképzés segédeszközeiként szolgáló szövegek voltak, amelyek az egyes jeleket és azok kiolvasási módjait tartalmazták szótagolva. A szillabáriumokhoz később akkád fordításokat is csatoltak, hogy az egyes sumer logogrammák jelentését is rögzítsék.

Két évvel később Rawlinson az asszír szillabáriumok tanulmányozása közben arra jutott, hogy ezek kétnyelvű szövegek, amelyekben az egyik nyelv ismeretlen. Ezt a nyelvet akkádnak nevezte (mint láthattuk, ezt az elnevezést később a mezopotámiában beszélt sémi nyelvre alkalmazták), és „szkítiai” vagy „turáni” eredetűnek tartotta. Csak jóval később, 1869-ben javasolta Jules Oppert, hogy e nyelvet és népet sumernek nevezzék. Javaslatát arra alapozta, hogy a korai királyok gyakran használták a „sumer és akkád királya” címet, és úgy vélte, ebből az akkád a sémi, a sumer pedig a nem sémi elemre vonatkozik. Oppertnek úgy tűnt, a sumer a török, a finn és a magyar nyelvvel mutat hasonlóságokat, és annyiban igaza is volt, hogy e nyelvek mindegyike az ún. agglutináló típusba tartozik. Magát a felismerést, miszerint a sumer agglutináló nyelv, megint csak Hincksnek köszönhetjük.

A sumer elnevezést sokan azonban hosszú ideig nem fogadták el. Joseph Halévy, a kor egyik híres orientalistája egyenesen azt állította: ilyen nyelv és nép egyáltalán nem létezett, a sumernek nevezett szövegek a babilóniai papok titkosírásaként szolgáltak. Halévy egészen az 1900-as évek elejéig kitartott álláspontja mellett.

A bizonyítékok azonban gyorsan gyűltek: 1877-ben Ernest de Sarzec ásatásokba kezdett Tellóban, az ősi Lagas városában, ahol gazdag sumer leletanyagot talált: szobrokat és feliratok ezreit. Nem sokkal később a Pennsylvaniai Egyetem ásatásokat kezdett Nippurban, a sumer civilizáció egyik legjelentősebb központjában, amelyek során mintegy harmincezer szöveget tártak fel. Az ásatások pedig folytatódtak, újabb és újabb ősi sumer városok jelentek meg a térképen, a leletanyag pedig nőttön nőtt.

Babilónia Hammurapi korában (Forrás: Wikimedia Commons / MapMaster / CC BY-SA 3.0, 2.5, 2.0, 1.0)

Ez a hatalmas szöveganyag óriási lökést adott a nyelv megfejtésének. Ahogy a szövegeket egyre jobban értették, több műfajt sikerült beazonosítani. A táblák jelentős része gazdasági feljegyzéseket tartalmazott különböző árucikkek mozgásáról, átvételéről, vagy leltározásáról. Másokon királyfeliratok találhatóak, amelyekben egyes uralkodók örökítették meg hódításaikat, vagy építkezéseiket. Előkerültek imák, mitológiai kompozíciók, templomi himnuszok, és jogi szövegek: törvénykönyvek, periratok is.

Rawlinson szillabáriumai az i.e. I. évezredből, a sumer nyelv kihalása után több mint ezer évvel későbbről származtak. Ebben a korban a sumer, a középkori latinhoz hasonlóan a műveltség nyelve volt (e szerepben is erősen visszaszorult), de anyanyelvi beszélői már régen nem voltak. Az újonnan megtalált szövegek azonban az élő sumer nyelv korából, vagy az azt közvetlenül követő időszakból – az i. e. III. évezred második feléből, és az i.e. II. évezred elejéről – kerültek elő. Emellett a kor tudósainak óriási segítséget jelentett, hogy egy részük kétnyelvű volt, sumerül és akkádul íródott. További segítséget jelentettek a megfejtéshez az ún. lexikális listák. Ezek a szövegek jórészt az írnokok képzésében voltak használatosak, és a jelformák begyakoroltatásától egészen a bonyolult szövegek megfogalmazásáig tartalmaztak feladatokat. A későbbi lexikális listák gyakran tartalmaztak akkád fordítást a sumer szavakhoz, így hatalmas jelentőségük volt a sumer szókészlet tanulmányozásában.

A rengeteg felszínre került anyagnak köszönhetően a XX. század legelején megszülettek az első jelentős sumerológiai publikációk, szövegkiadások, szótárak, és valamivel később, 1923-ban, Arno Poebel tollából az első sumer nyelvtan Grundzüge der sumerischen Grammatik címen. Nem sokkal később pedig a sumer lexikális listák kiadása is megindult a Materialen zum sumerischen Lexikon sorozatban.

A sumer nyelv és kultúra létét ekkor már senki nem vitatta. Az elkövetkezendő évtizedekben a feldolgozott szöveganyag és a kapcsolódó szakirodalom óriási mértékben bővült. A nyelvtanban is újabb és újabb felfedezések születtek, de a rokonítási kísérletek továbbra is eredménytelenek maradtak.

Egy sumer-akkád lexikális szöveg. (Louvre) (Forrás: Wikimedia Commons / Marie-Lan Nguyen / CC BY 2.5 )

Azonban a sumer nyelv megfejtése majd egy évszázaddal Poebel nyelvtana után sem zárult le. Máig is vitatott például a nyelv hangzóállománya, azaz, hogy pontosan mely hangok voltak megtalálhatóak a nyelvben. Mai átírásunk jórészt az akkád nyelven alapszik, így pl. a sumer szövegekben is az akkád nyelvben megtalálható négy magánhangzót használjuk (/a/, /e/, /i/, /u/). Ma azonban már szinte biztosan tudjuk, hogy a nyelv ennél több magánhangzót tartalmazott, az viszont még viták tárgya, hogy pontosan melyeket – és a mássalhangzók azonosításával sem állunk sokkal jobban. A sumer hangzórendszerének kérdése azért is érdekes, mert a sumer nyelv rokonítási kísérletei (így pl. az utóbbi évtizedekben új erőre kapott sumer-magyar rokonításé) reménytelenek maradnak e kérdés megválaszolása nélkül.

További komoly problémát jelentett az, hogy sem egységes szótár, sem az ismert szövegek egységes és mindenki számára elérhető kiadása nem létezett. Ennek áthidalásában óriási lépést jelentett a tudomány „digitalizációja” az elmúlt mintegy másfél évtizedben. Napjainkban már elérhető egy egységes sumer szótár az interneten, amely nem csupán a szavak jelentését adja meg, hanem az összes előfordulásukat is, amelyeket aztán meg is tekinthetünk szövegkörnyezetükben. A sumer irodalmi szövegek átírásban és angol fordításban elolvashatóak az Electronic Text Corpus of Sumerian Literature honlapján, a Cuneiform Digital Library Initiative oldalon pedig ékírásos szövegek százezrei érhetőek el átírásban, és nem ritkán az eredeti tábla (vagy egyéb feliratos tárgy) fotójával együtt. A sumerológia, a legősibb írott kultúra tanulmányozása belépett a XXI. századi tudományok közé.