nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
  • Pierre de La Croix: @blogen: Ez már csak szőrszálhasogatás. A lényeg az, hogy sokszor nemcsak zsidónak, hanem ...
    2014. 10. 31, 21:42  A székely zászló
  • blogen: @nudniq: Hát ez az, csak de jure zsidók léteznek! :D Egyébként nem tudtam, hogy néhányukat...
    2014. 10. 31, 21:06  A székely zászló
  • Tempesty: Pirkadat, arcpír, piros = pír szógyök. Vér, véres, veres, vörös= vér etimon. Az eredeti a ...
    2014. 10. 31, 19:52  Piros-e a piros?
  • Tempesty: @baloch: A KM bronzkoránál még nem tartok, de újévig meglesz , ez nálam azt jelenti , hogy...
    2014. 10. 31, 19:46  A Csodaszarvas regéi
  • hun: @menasagh: "Azért feltételes mert valójában még azzal sem vagyunk tisztában mi létezik." h...
    2014. 10. 31, 19:27  A nem létező nemlétező
A nyelvész majd megmondja

Nyelvről vitatkozik kollégáival?

Kételyei támadtak?

Kálmán László nyelvész válaszol olvasóink olyan égető kérdéseire, mint például:

Aki nem tud sumerül...

Van dunsztunk róla!

Régóta rájöttél?

Mi köze a karalábénak a szoláriumhoz?

Tegye fel kérdését Ön is!

A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Nyelv és lélek 5.
A magyar nyelv újrafelfedezése

Kosztolányi „A magyar nyelv felfedezése” című esszéjében a mai napig aktuális problémákat pendít meg a magyar nyelv leírásával kapcsolatban. És közben még két igen humoros karikatúrát is ad egy-egy elképzelt tudósról.

Molnár Cecília Sarolta | 2012. október 20.
|  

Kosztolányi Dezső nemcsak kiváló költő és író volt, de a szívén viselte a magyar nyelv tudományos vizsgálatának az ügyét is, meg persze rettentően érdekelte maga a nyelv mint struktúra. A Pesti Hírlapban 1934. október 14-én írt is egy esszét A magyar nyelv felfedezése címmel. Írása egyrészt szól arról, hogy hogyan képzeli el egy átlagember a tudóst és a tudósi életformát, másrészt pedig kitér arra, hogy a magyar nyelv leírásának történetében milyen alapvető ellentmondásokra bukkanhatunk. Utóbbi probléma a mai napig is aktuális, és Kosztolányinak nagyon igaza van a tudományos leírást illető kritikájában, előbbi pedig igen mulatságos. Ezért tartjuk érdemes szólni erről az esszéről Nyelv és lélek című sorozatunk keretében.

A tudományról – madártávlatból – talán nem is lehetne szebben fogalmazni Kosztolányinál:

A tudomány izgalmas kaland. Ajtókat nyitogatunk, keressük az igazságot, s egyszerre ott van előttünk, mint mesebeli kincs, a maga kézzelfogható, tündöklő valóságában. (235. o.)

A tudományban tehát talán az a legvonzóbb, hogy kalandos szellemi utakon eljuthatunk valameddig: egy eredményig, egy felfedezésig, egy, a világról tett igaz állításig. Ezzel szemben, mondja Kosztolányi, amint közelebb megyünk ehhez a fajta munkához, annál kevésbé válik vonzóvá. Kétféle, a köztudatban meglévő tudósalakot idéz elénk. A alapos tudós így fest:

Látunk egy ásatag emberroncsot, aki az élettől ezer mérföldre lakik, vadregényesen elszigetelve valami elhagyott dolgozószobában vagy könyvtárban, papírt eszik, tintát iszik rá, kéjelegve szagolgatja az egérrágta pergameneket, reggeltől estig adatokat talicskáz agyvelejébe, ebbe az egyre növekvő raktárba, de érdeklődése oly szűk, oly egyoldalú, hogy az óriási anyaggal nem tud mihez kezdeni. (235. o.)

A komolytalan kókler pedig így:

Látunk aztán egy másik alakot is, ennek [az előbb idézettnek] az ellentétét, egy felelőtlen, felületes szélhámost, aki semmit se tud, de mindent jobban tud, szemfényvesztő játékot űz a szavakkal, a társaságokban elkápráztat a bűvészmutatványaival, aztán szerénytelenül szédítő távlatokat tár föl múltra és jövőre, kártyavárakat rak elénk, melyek alighogy hozzájuk érünk, összedőlnek. (235. o.)

Kosztolányi szerint igazi tudós a kétféle képesség- és attitűdhalmaz együtteséből születhet: akiben megvan mind az alaposság és a szorgalom, mind pedig a grandiózusság és a leleményesség. Ez a típus igen ritka.

Ráadásul – vezeti tovább számunkra kissé merész ugrással a gondolatmenetet – a tudomány története azt mutatja, hogy a tudományok tárgyával a kezdetekben olyan emberek foglalkoztak, akik a mai fogalmaink szerint nem tudósok. És ezek az alapvető munkák sokszor a mai napig meghatározzák egy-egy tudomány kutatási útvonalait, így eredményeit is. Érdekes és tanulságos példa erre a magyar nyelv felfedezésének története.

A tudós (John Dalton)
A tudós (John Dalton)
(Forrás: Wikimedia Commons / James Stephenson (1828–1886))

Anélkül, hogy a Kosztolányi által nagyjából felvázolt magyar nyelvészettörténetet részleteire kitérnénk, lássuk, mi is az alapvető baj a magyar nyelv leírásával. Azért is érdemes ezzel foglalkoznunk, mert a probléma – hiába telt el Kosztolányi esszéjének megjelenése óta majd nyolcvan év – ma is igen aktuális. Ez pedig nem más, mint az, hogy a magyar nyelvet a kezdetekkor a latin mintájára kezdték el leírni. Tehát valójában nem a magyar nyelvet kutatták empirikusan, hanem egy meglévő, biztos tudásra és módszertanra építették a magyar leírását; „az idegen latin nyelv  tükrében néz[ték] meg a magyar nyelv arcát” – fogalmaz Kosztolányi. Ez a korabeli nyelvtaníróknak nem róható fel, hiszen hatalmas tett volt az első magyar nyelvtan elkészítése. Viszont a következményei a mai napig tartanak a hagyományos nyelvtani leírásokban, és legkézzelfoghatóbb módon az iskolai nyelvtantanításban.

Ugyanis ezzel a fajta leírással sok minden elvész, ami a magyar nyelvnek fontos sajátsága, így például a szórend vizsgálata. Gondoljunk csak bele, hogy az iskolában is tanult (latin nyelvtani alapú) hagyományos mondatelemzéssel mennyire nem ragadható meg a különbség e két mondat között:

Péter felszállt a trolira.

Péter szállt fel a trolira.

A hagyományos mondatrészi elemzés szerint ez nem is két mondat. Pedig tudjuk, hogy nem szinonimák. Kosztolányi a szórenden kívül konkrét elemzési nehézségekbe is belemegy, mint például a szófaji rendszerezések kérdése, vagy az úgynevezett összetett vagy névszói-igei állítmányok elemzése (Az idő jó volt). A mai napig vitatott, problémás jelenségekre mutat rá! És ezek – ahogy ő is mondja – mind az első latinalapú nyelvtanokból származtathatóak. Esszéjében egyben be is nyújtja az igényt arra, hogy a nyelvészek most már tényleg foglalkozhatnának a magyar nyelvvel, és felfedezhetnénk annak természetét:

Nyelvünket csak tulajdon rendszerével magyarázhatjuk, s nem egy idegenével, melyet kénytelen-kelletlen alkalmazunk rá. (237. o.)

Kosztolányi Dezső
Kosztolányi Dezső
(Forrás: Wikimedia Commons)

Bárcsak üzenhetnénk Kosztolányinak ebben ügyben valami megnyugtatót! Mit látunk ma? Egyrészt az iskolában alapjaiban ugyanazt a latinos nyelvtant, amit Kosztolányi az esszéjében kritizált. Másrészt a tudományban sokféle új elméletet, amelyek nagyra törően az emberi nyelvet magát próbálják magyarázni, általános elvekből kikövetkeztetni az egyes nyelvek eltérő tulajdonságait. Sajnos, azt kell, hogy mondjuk, hogy ez utóbbiból is ritkán születnek a nyelvi adatokhoz hű leírások. Annak eldöntését, hogy ez inkább abból adódik, hogy a nyelv nehezen megragadható tárgy a tudományos vizsgálat számára, vagy abból – amit Kosztolányi az esszé elején említ –, hogy kevés az igazi tudós, az olvasóra bízzuk.

Forrás

Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 235–237. oldal

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
4 mederi 2013. június 23. 10:14

Én azon gondolkoztam, hogy ha feltesszük azt, hogy bizonyos "alap szavaink" közös tőről erednek, miért nem fogadjuk el, hogy ez a folyamat nem állt le, és azok a bizonyos nyelvi "fa ágak" nem csak külön váltak/ válnak, hanem újra egymásba "ütköznek" és összenőnek, miáltal mintegy "eredet hálót" képeznek. Ráadásul ezek a "hálók" időről időre más "színképet" mutatnak (új nyelvjárások, nyelvek keletkeznek, mások eltűnnek, de sokszor nem nyomtalanul).

Viccesen a mangróve erdő is erdő, nem csak a fenyves..

Ha ezt elfogadnánk, senki sem ütközne meg azon, ha azt mondom, hogy a "szé" (angol), "szó" (magyar), "szí" (angol), "szű" (régi magyar "szí-v") kifejezések egy tőről fakadnak. Úgy érzem, kicsit "globálisabban" lehetne szemlélni a nyelveket..

3 Krizsa 2013. január 19. 20:43

Mindaddig, amig nem vagy hajlandó szembenézni azzal a ténnyel, hogy a magyar (és a többi gyöknyelv) többszáz, óriási szóbokrot tartalmaz a 450 mássalhangzó gyöke körül,

sőt sunyi módon szét is vered ezeket a tömböket a hamis jövevényszavak áradatával -

igenis sunyi módon, mert olyan nincs, hogy ezt minden nyelvész őszintén tegye!

MINDADDIG, amig nem vagy hajlandó beismerni azt, ami kiböki a szemet, hogy

MÁS nyelvekben, a nem-gyöknyelvekben viszont nincsenek nagylétszámú s még egymással is hálózatosan összefüggő szóbokrok,

addig, idézem: az "éktelen baromság" az - amit csináltok.

2 Fejes László (nyest.hu) 2012. október 23. 23:21

@El Vaquero: „A fonetikája, fonológiája, nyelvjárásainak rendszerezése majd a 0-án áll.” Konkrétan mi a baj a jelenlegi fonológiai leírásokkal (pl. StrMNy2) vagy a nyelvjárási rendszerezésekkel (pl. a legújabb Kiss 2001-ben szereplővel)?

1 El Vaquero 2012. október 23. 20:41

"Esszéjében egyben be is nyújtja az igényt arra, hogy a nyelvészek most már tényleg foglalkozhatnának a magyar nyelvvel, és felfedezhetnénk annak természetét"

Ebben igaza van. A magyar nyelvvel még mindig rosszul állnak, sokkal kevésbé van kikutatva, mint mondjuk az angol vagy a spanyol. Biztos ebbe belejátszik az is, hogy nem világnyelv. Ennek ellenére jó lenne, ha a mindenféle finnugor hülyülés, politizálás, kisiskolás helyesíráson lovaglás helyett helyett rendesen kutatnánk a magyar nyelvet. A fonetikája, fonológiája, nyelvjárásainak rendszerezése majd a 0-án áll.

"Nyelvünket csak tulajdon rendszerével magyarázhatjuk, s nem egy idegenével, melyet kénytelen-kelletlen alkalmazunk rá. (237. o.)"

Ez viszont éktelen baromság. Össze kell hasonlítani az idegennel az elemzési szempontok miatt.

Információ
X