Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja

Nyelvről vitatkozik kollégáival?

Kételyei támadtak?

Kálmán László nyelvész válaszol olvasóink olyan égető kérdéseire, mint például:

Sérv, érv: hány tőről fakadnak?

Ció, akció, trakció, attrakció

A mi latinunk

Mi ez az izé?

Megint a lét és nemlét határán

Tegye fel kérdését Ön is!

A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Az alfától az omegáig
A görög betűk

A görög betűket – vagy legalább is egy részüket – mindenki ismeri, aki járt iskolába. Találkoztunk velük a matek-, fizika-, kémia-, számtekórákon, neveik pedig mindennapi életünk részei: az Alfa holdbázistól vagy az Alfa Romeótól kezdve az Omega koncertig vagy az omega zsírsavakig.

Szigetvári Péter | 2011. november 3.
|  

A klasszikus görög ábécé 24 betűt tartalmaz. A betűk nevei javarészt a mintájukul szolgáló föníciai betűk neveinek módosult alakja, ez utóbbiak pedig különféle tárgyakat jelentő föníciai szavak: pl. ’alep ’ökör’ > alpha, bet ’ház’ > béta, gaml ’teve’ > gamma, stb. Ezek a szavak görögül semmit nem jelentenek az adott betűn kívül. Más betűknek viszont egy görög számára értelmezhető a nevük: e pszilon ’egyszerű e’ (szemben a később ugyanígy ejtett ai-jal), ü pszilon ’egyszerű ü’ (szemben a később szintén [ü]-nek ejtett oi-jal), omikron ’kis o’, ómega ’nagy ó’, szigma ’sziszegés’. Végül vannak olyan betűk, amelyek neve úgy képződik, hogy az általuk jelzett mássalhangzó után egy [í]-t ejtünk: xí, pí, phí, khí, pszí.

Az Alfától...
Az Alfától...
(Forrás: Wikimedia Commons / Marvin Raaijmakers / CC BY-SA 2.5)

A nagybetűk

A görög és latin nagybetűk sokkal inkább hasonlítanak egymásra, mint a két ábécé kisbetűi. Ennek az az oka, hogy amikor a rómaiak a görögöktől átvették a betűket, a kisbetűk még nem léteztek, azok a két írásrendszerben külön fejlődtek ki. Ismerkedjünk meg tehát először a nagybetűkkel. A következők semmilyen meglepetést nem tartogatnak, pontosan azt a hangot jelölik, amire számítunk: Α (alpha), Β (béta), Ε (epszilon), Ι (ióta), Κ (kappa), Μ (mü), Ν (nü), Ο (omikron), Τ (tau).

Vannak olyan betűk is, amelyek félrevezethetnek, mert görög értékük nem ugyanaz, mint az azonos formájú latin-magyar betűé: Ζ (dzéta), Η (éta), Ρ (rhó), Υ (üpszilon), Χ (khí). A Ζ betű besorolása vitatható: eredetileg [zd], később [dz], majd [z] volt a hangértéke, tehát akár az első csoportba is tehetnénk. Az Η az óattikai írásban még a [h] hangot jelölte, vagyis ez is mehetett volna az első csoportba, azonban a később összgörög etalonná váló iónban magánhangzó-betű volt: a hosszú [e]. A Ρ betű hangértéke nem [p], hanem [r]. Az Υ az [u] magánhangzó jele volt, ami később [ü]-vé vált – ógörög szavak egy részében mi magyarok is így ejtjük –, majd egy további lépésben lett [i] – máskor a magyarban ezt követjük, pl. a hegyet Olümposznak, a játékokat viszont olimipiának nevezzük, a tételt Pitagorász-tételnek, a névadó filozófus-matematikust viszont Püthagorásznak szoktuk írni és ejteni. A Χ betű hangértéke [kh], ami nem hangkapcsolat, hanem a zöngétlen [k] és zöngés [g] mellett egy harmadik fajta zárhang, amit aspiráltnak, magyarosabban hehezettnek neveznek. Az ismert Krisztus-szimbólum, az egymásra írt X és P betű a görög khrisztosz ’felkent’ első két betűje, a latin pax ’béke’ értelmezés népi etimológia.

A Khí-Rhó I. Konstantin zászlóján egy régi ezüstérméjén
A Khí-Rhó I. Konstantin zászlóján egy régi ezüstérméjén
(Forrás: Wikimedia Commons)

A többi görög nagybetű formája egyedi, ilyen alakú betűk nincsenek a latin-magyar ábécében: Γ (gamma), Δ (delta), Θ (théta), Λ (lambda), Ξ (xí), Π (pí), Σ (szigma), Φ (phí), Ψ (pszí), Ω (ómega). A Δ hangértéke [d], a Θ-é [th], vagyis ez a hehezett [t], ami úgy viszonyul a [d]-hez, ahogy a [kh] a [g]-hez. A Λ [l], Π [p], Σ [sz] betűknek csak a formájuk különleges, a hangértékük – magyar anyanyelvűeknek – nem.

A [ŋ] hangot úgy képezzük, hogy a nyelv hátát az ínyvitorlához szorítjuk, ezáltal elzárjuk a tüdőből kiáramló levegő útját, viszont mivel az ínyvitorla lejjebb ereszkedik, a levegő az orrüregen keresztül kiutat talál. A [ŋ] úgy viszonul az [m]-hez, ahogy a [g] a [b]-hez. A magyarban csak [k] és [g] előtt fordul elő ez a hang (pl. inka, inga), az angol több változatában viszont szó végén is (pl. a sing a song-ban egyik g betűt sem ejtjük: csupán azt jelölik, hogy az n [ŋ]-ként ejtendő).

A Γ hangértéke leggyakrabban [g], de ha Κ, Γ, Χ, vagy Ξ követi, akkor az ezekkel azonos képzési helyű orrhangot, a [ŋ]-t képviseli, amit a magyar írás N betűvel jelöl. A enkephalosz ’agy’ szót például így írjuk: ΕΓΚΕΦΑΛΟΣ. Valószínűleg ugyanezt a hangot jelöli a Γ a szó belsejében Μ és Ν előtt is (pl. a ΠΡΑΓΜΑ ’tett’ ejtése [praŋma]). A Ξ és Ψ betűk két-két hangot, a [ksz]-t és [psz]-t jelölik. Ezek a mássalhangzó-kapcsolatok viszonylag szabadon fordulnak elő az ógörögben, például szó elején is és szó végén is, ami semmilyen más mássalhangzó-kapcsolatról nem mondható el. Ennyiben tehát indokolt, hogy saját betűt kaptak. Az Ω ógörög hangértéke hosszú [ó].

A magyarban három különböző képzési helyen találunk réshangokat: ajak-fog f/v, fogmeder sz/z, fogmeder mögötti s/zs. Vannak további réshangok is a magyarban, azonban ezek más fonémák allofónjai: pl. a kapj végén a [ç], a dobj végén a [ʝ], a Bach végén a [x]. A [θ] nem fordul elő a magyarban, ezt úgy képezzük, hogy a nyelvet a felső fogsorhoz nyomjuk. Legismertebb példája az angol th, pl. a thank you elején.

A Φ betű ógörög hangértéke [ph], vagyis ez az ajakzárhang sorozat harmadik, hehezett tagja. A hehezett zárhangok a görögben később réshangokká váltak. A Φ [ph]-ból [f] lett, a Χ [kh]-ból [x], a Θ pedig [th]-ból [θ]. Ezért ugyan a Φ betűt ph-nak szoktuk átírni, újgörögösen [f]-nek ejtjük: pl. ΦΕΙΔΙΑΣ Pheidiasz [fejdiász] (az athéni szobrász). A Χ betűvel már következetlenebbül járunk el: az átírás kh vagy ch, a kiejtés vagy [k], vagy [h] (ami persze mássalhangzó előtt épp [x]-ként jelenik meg): pl. ΧΑΡΩΝ Kharón [kárón] (az alvilági révész), de ΑΧΙΛΛΕΥΣ Akhilleusz [ahilleusz], vagy ΙΧΘΥΣ ikhthüsz [ihtüsz] ’hal’ (ez az öt betű egyébként a Iészúsz Khrisztosz Theú (H)üiosz Szótér ’Jézus Krisztus Isten Fia Megváltó’ szavak kezdőbetűi, ezért keresztény jelkép is a hal). A Θ esetében megintcsak következetes a hagyomány. Itt már kísérletet sem teszünk az eredeti utánzására, de az átírásban jelezzük a különbséget: pl. ΘΗΒΑΙ Théba [téba] (sok görög városnév többesszámban van, ezért az Ι a végén).

Az eurozónában mindenki latin betűs írást használ, a görögöket kivéve. Miattuk kell két írásrendszerben is felírni a pénznemet a bankjegyekre.
Az eurozónában mindenki latin betűs írást használ, a görögöket kivéve. Miattuk kell két írásrendszerben is felírni a pénznemet a bankjegyekre.
(Forrás: Wikimedia Commons / JLogan / CC BY 3.0)

A kisbetűk

A görög ábécé kisbetűi jóval egzotikusabbak: néhány felismerhető ugyan, de egyedül a kis omikron azonos a neki megfelelő magyar betűvel (ο). Nézzük tehát azokat a kisbetűket, amelyek „hasonlítanak” (ez bevallottan szubjektív kategória) a nekik megfelelő magyar betűhöz: α (alfa), δ (delta), ε (epszilon), ι (ióta), κ (kappa), τ (tau). Az iótán – a magyar kis i-től eltérően – sosincs pont.

A többi görög kisbetű közt akad, amelyik legalább a nagybetű párjára emlékeztet: β (Β, béta), θ (Θ, théta), λ (Λ, lambda), π (Π, pí), ρ (Ρ, rhó), φ (Φ, phí), χ (Χ, khí), ψ (Ψ, pszí). Mások viszont egészen egyediek: γ (Γ, gamma), ζ (Ζ, dzéta), η (Η, éta), μ (Μ, mü), ν (Ν, nü), ξ (Ξ, xí), σ/ς (Σ, szigma), υ (Υ, üpszilon), ω (Ω, ómega). Kis szigma kettő is van, a σ jelet használjuk szó elején és belsejében, az ún. végszigmát pedig szó végén, pl. συστασις [szüsztaszisz] ’összeállítás’.

Több betűnek van az itt adotton kívül más formája is. Ezek közül itt csak kettőről teszünk említést: a pít a jól ismert π jelen kívül írták ϖ alakban is. Ez a jel sokkal jobban hasonlít az ómegához (ω), fizikusok az ómega változataként is használják, azonban írástörténetileg ez két egymástól független betű. A nagy üpszilonnak (Υ) pedig van egy „görögösebb” változata, a ϒ, ami már alakjában is különbözik a latin-magyar ipszilontól.

A görög szövegek szedésének vannak országonként változó hagyományai is. Franciaországi kiadványokban például előfordul, hogy a bétára a β jelet csak szó elején használják, szó belsejében ϐ áll helyette (pl. βιϐλος [biblosz] ’könyv’. Angliai szövegkiadásokban viszont nem feltétlenül különböztetik meg két szigmát, a szóbelsejit (σ) és a szóvégit (ς), sokszor mindkét helyzetben egyöntetűen a ϲ jelet írják (pl. ϲυϲταϲιϲ [szüsztaszisz] ’összeállítás’).

... az Omegáig
... az Omegáig
(Forrás: Wikimedia Commons / Jarba / GNU-FDL)

Ha görög szövegekkel találkozunk, feltűnhet, hogy több-kevesebb ékezetet is használnak. Hogy miért van hol több, hol kevesebb, és mit is jelölnek ezek, sorozatunk következő részeiből derül ki.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
16 Epau 2011. november 6. 17:08

Szegény latinok, ha tudták volna, hogy mennyi vita fog születni abból, hogy miképpen ejtették az s-t, akkor ki se merték volna ejteni. Feltéve persze, ha egyáltalán ejtették :D

15 El Mexicano 2011. november 5. 19:48

@seta92: Ugyan áruld már el, hogy mit tudsz te rólam? Hogy őszinte legyek, nekem meg az olyan alakokból kezd elegem lenni, mint te, és még néhányan itt a nyesten, akiknek csak az a célja, hogy a másikat lejárassa és megalázza mindenki előtt, hát köszönöm szépen, áldom az eszemet, hogy nem lettem nyelvész, ha a magyar nyelvészek ilyenek! Ide sem jövök többet, az is biztos...

14 seta92 2011. november 5. 18:30

Minden fórumon vannak baromi idegesítő alakok, akik mindenhez hozzászólnak, mindenhez értenek. Vértanulatlan dilettánsok, akik olvasnak ugyan, esetleg nyakra-főre, szakirodalmat (lakatosként vagy közgazdászként nyelvészetet), és ezt aztán szajkózzák is, és magukról biztosan tudják mekkora nagy tudósok, de ettől még a falusi kocsmák önjelölt zsenijei. Ám a képzetlenek között igen nagy "tudásukkal" vígan villoghatnak. Hát ez az El Mexicano tuti a legvadabb amatőr, aki a nyelvhez, nyelvészethez semmit se ért, de mindent tud róla, (a neolatin nyelvekben pedig különösen) hihetelen szaktekintélynek adja elő magát.

Elég idegesítő vagy, öreg. Újabb két hónapig biztosan nem nézem meg miattad a Nyestet...

13 El Mexicano 2011. november 4. 19:04

@szigetva: Neked is csak azt tudom mondani, amit mindenki másnak a hasonló viták kapcsán: én csak leírtam, amit olvastam más, témában jártas szakemberektől és irodalmakból.

12 szigetva 2011. november 4. 18:53

@El Mexicano: Nohiszen, most már egyenesen palatális! És akkor többi nyelvben, ahol a mai napig [sz], ott depalatalizálódott? Az, hogy a portugálban magánhangzó előtt [sz], nem magánhangzó előtt meg [s], miért azt jelentené szerinted, hogy az előbbi helyzetben történt [s] > [sz] változás, miért nem azt, hogy az utóbbiban [sz] > [s]? Szóval nem győztek meg az érveid (amivel persze nem azt akarom mondani, hogy én tudom, hogy a rómaiak hogyan ejtették az S-t).

11 El Mexicano 2011. november 4. 10:33

@szigetva: Több dolog is ezt valószínűsíti. Egyrészt, az archaikus mozarabban a latin /s/-t magyar [s]-nek ejtették, amire az a bizonyíték szolgál, hogy arab betűkkel írták a nyelvet, és az s jelét használták rá. Az észak-hispániai latin nyelvjárásokban is egyértelműen apikoalveoláris volt mindig is az /s/ ejtése, ugyanígy van az északolaszban és a szárdban is; a portugálban és a délolaszban pedig implozív helyzetben magyar [s]-sé válik. Az archaikus latinban sorvadó hang volt szóvégi helyzetben ([sz] > *[s] > *[h] > 0), ami szintén arra utal, hogy palatálisan ejthették. Ezeken kívül, ahogy mondod, az is eléggé nyomós érv, hogy nem ismerte az sz–s-megkülönböztetést.

books.google.com/books?id=_QkNAAAAIAAJ&lpg=PP1&hl=es&pg=PA80#v=onepa [The exact phonetic realization of /s/ is not known for certain either...]

10 szigetva 2011. november 4. 09:21

@El Mexicano: „márpedig az is valószínű, hogy inkább olyan lehetett, mint amit a görögben, finnben vagy a spanyolban ejtenek, nem pedig olyan, mint a magyar sz” Ez miért valószínű? Mert az [s]~[sz] kontrasztot nem ismerő nyelvek közül azokban, amiket felsorolsz ilyen? Vagy van valami konkrétabb érved rá?

9 El Mexicano 2011. november 3. 18:24

@szigetva: Ez megint érdekes, ugyanis az 1. század közepe még javából a klasszikus kor (i. e. 100 – i. sz. 50 közötti időszakot tekintik annak). :) Mindegy, hát ezen felesleges vitatkozni.

Mindenesetre én azt tapasztalom sajnos, hogy a latin kiejtést illetően mindenki csak az ősrégi irodalmakra hivatkozik, és valahogy nem igazán gondolják át, hogy talán mégsem úgy lehettek bizonyos dolgok, ahogy ma tanítják őket. Paul M. Lloyd From Latin to Spanish c. könyvét ajánlanám az érdeklődőknek, ahol elég szépen levezeti az összes hangváltozást és azok okait – ami természetesen nem jelenti azt, hogy mindenben igaza lenne és mindenben egyetértenék vele –, vannak benne érdekes felvetések és alternatívák a Vox Latinával szemben (ez utóbbi egyébként megvan, és épp ezt hiányolom belőle, hogy sok mindent egyszerűen elfogad mindenféle lehetéges alternatíva nélkül, pl. az [s] ejtésénél sem említi, hogy azon belül, hogy alveoláris volt, milyen nyelvállással ejthették, márpedig az is valószínű, hogy inkább olyan lehetett, mint amit a görögben, finnben vagy a spanyolban ejtenek, nem pedig olyan, mint a magyar sz).

8 szigetva 2011. november 3. 16:51

@El Mexicano: Akkor ismét Allent idézem: „However, there is no evidence for such development [ti. amiről te beszélsz] before the first century A.D., and the [w] value of consonantal u must be assumed for the classical period” (p. 42). Tehát ez későbbi dolog.

A s>z>r valóban megtörtént, de ettől még az [r] nem az [s] zöngés párja. Az óangolban is volt [v] meg [z] hang, de nem állt szemben az [f] és [s] hangokkal, vagyis rendszertanilag nem voltak. A latin [s]-ről kifejezetten tudjuk viszont, hogy még mgh-k között sem ejtették [z]-nek (Allen, p. 36).

7 El Mexicano 2011. november 3. 16:25

@szigetva: Eredetileg igen, de a klasszikus korra már a latin [w] és a [b] (intervokális helyzetben) > [β], és ez az állapot máig így van a spanyolban. Az is érdekes kérdés ám, hogy az [s]-nek nem volt zöngés párja, ugyanis eredetileg volt, csak [r]-ré vált. :) Ez pedig azért is érdekes, mert ebből azt a következtetést lehet levonni, hogy a latin /s/ apikoalveoláris volt (ezt ugyan sehol nem írják le szintén, de nagyon valószínű).

6 szigetva 2011. november 3. 15:29

@El Mexicano: A kelta [p] > 0 egy másik dolog, én arról beszélek, hogy az ún. aspirált (valójában lenizált) ír F néma (FH-nak írják).

Olyan nagyon gyakran van, hogy egy nyelven a réshangoknak nincsen zöngés párja, a latin [s]-nek se volt. Az óangol is ugyanilyen. Tehát azon nem lepődnék meg, hogy egy [f] mellett nincs [v]. A [w] pedig nem az [f] párja, hanem egy siklóhang, mint a [j], annak sincs réshang megfelelője a latinban.

5 El Mexicano 2011. november 3. 14:56

@szigetva: Szerintem a kelta nyelvekben (nemcsak az írben) az ieu. *p- tűnt el, ami a protokeltában már [φ] réshanggá vált, innentől pedig ugyanaz, mint a spanyolban (> [h] > 0), ugyanakkor az ieu. *p- a germán nyelvekben lett [f].

A latinnál azért érdekes azon elgondolkozni, hogy [φ] és nem [f] volt az F, mert az [f]-nek nem lenne zöngés párja, az [φ] viszont passzolna a rendszerbe a [w]~[β]-vel. De leginkább az képzelhető el szerintem, hogy egyszerre volt az /f/-nek [f] és [φ] allofónja is.

4 szigetva 2011. november 3. 14:13

@El Mexicano: Hát nem tudom, ez mennyire vita tárgya, Marius Victorinus pl. ezt írja: „F litteram imum labrum superis imprimentes dentibus … leni spiramine proferemus” (Allen, Vox Latina, p. 35). Ez tök egyértelműen az [f]-et jelenti. Másfelől pl. az írben is eltűnt az [f], nem kell ahhoz, hogy bilabiális legyen.

3 El Mexicano 2011. november 3. 13:12

@szigetva: "Az X esetében nem „nyelvjárási ejtés” került a latinba, hanem a betűt olyan görögöktől ismerték meg, akiknél az [ksz]-et jelölte. Mint a H-t is" – valahogy így értettem én is, csak akkor nem jól fogalmaztam, de a lényeg az, hogy nem csak úgy véletlenül lett a latinban [ksz] a hangértéke, mert találtak egy felesleges betűt ;), hanem ennek is a görögben volt az oka.

Egyébként az is vita tárgya ma, hogy a latin F az [f] volt-e, és nem inkább [φ], mégpedig azért, mert bizonyos újlatin nyelvjárásokban (leginkább a spanyolban) ez [h]-vá alakult, majd eltűnt: lat. FERRU > sp. hierro, román nyelvjárási hier, délolasz nyelvjárási hierru, vagy pl. FOCU > nuorói szárd oku.

2 szigetva 2011. november 3. 12:51

@El Mexicano: „Sőt, véleményem szerint a mai magyar köznyelvben eléggé sznobosan hangzik az ógörög Y-t [ü]-vel ejteni”: ez valószínűleg attól függ, mennyire kötjük a szót/nevet az ógörögökhöz: ilyeneket azért nem mondanak: [tukididész], [pítia] (ezt lehet, hogy mégis), [kiklópsz], [odisszeusz], stb. A pszichéről, hiperről már a fene se tudja, hogy görög.

Az X esetében nem „nyelvjárási ejtés” került a latinba, hanem a betűt olyan görögöktől ismerték meg, akiknél az [ksz]-et jelölte. Mint a H-t is.

A kiegészítéseket köszönjük.

Az összes hozzászólás megjelenítése
Információ
X