Az Oktatói Hálózat szegedi csoportja 2013-ban Kihívások címmel szervezett szakmai fórumot az akkori felsőoktatási kérdésekről. Ennek folytatásaként idén február 12-én tartották meg a Kihívások 2.0-t, melynek központi témája a kormány új felsőoktatási koncepciója volt. Mi lesz veled, értelmiség? Mi lesz veled, felsőoktatás? Mi lesz veled, magyar társadalom? – Nagyjából ezekkel a kérdésekkel foglalható össze a négy elhangzott előadás és azt azt követő megbeszélés tartalma.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

„Mert mindenkinek, akinek van, adnak a bővölködésig, attól pedig, akinek nincs, még amije van, azt is elveszik.” (Mt 25,29). A „Máté-elv” sajnos újfent nagyon aktuális, és a felsőoktatásunkat több szempontból is érinti. Egyfelől az államilag finanszírozott férőhelyek számának csökkentése óhatatlanul magával hozza, hogy a szegényebbek, akik eleve hátránnyal indulnak, még kisebb eséllyel tudnak bejutni egy-egy képzésre, szakra, mivel vagy eleve nincs állami hely, vagy olyan magas pontszámmal lehet bekerülni, amit nagyon kevesen tudnak elérni. Így sok szak az elit réteg privilégiumává vált.

A szegények megint rosszul járnak
(Forrás: Wikimedia Commons / Sherbaz jamaldini / CC BY-SA 4.0)

Másfelől az eddig is szűkölködő egyetemek – kivéve egy-két, a kormány által nagyra becsült intézményt – költségvetése szintén csökken. „Fönn kell tartani az intézményeket, de a betegekre nem jut már pénz. És ez a helyzet az oktatásban is.” – tette egyértelművé a problémát Katona Tamás, az SZTE Gazdaságtudományi Kar Statisztikai és Demográfiai Tanszékének tanára. A professzor előadásában arra is kitért, hogy a kormány által oly sokat emlegetett államháztartási hiány érdemben nem csökkent olyan túl sokat, ellentétben a GDP-vel, a szociális kiadásokkal, az egészségügyre vagy az oktatásra fordított pénzekkel. Jelenleg például az oktatásra fordított kiadások részaránya a GDP-ből 3 százalékot tesz ki, ami nagyjából a fele annak, amit az Európai Unió elvár.

Ezzel összefüggésben a JGYPK Felnőttképzési Intézetének docense, Farkas Éva többek között arról beszélt, hogy az Európa 2020 stratégia kiemelt céljaival kapcsolatos vállalások (például a szegénység csökkentése, a foglakoztatás növelése) területén sem állunk valami fényesen. Az egyik legfájóbb pont, hogy Magyarország az egyetlen, ahol nőtt (és folyamatosan nő is) a korai iskolaelhagyók száma. Ehhez persze nagyban hozzájárult a tankötelezettség korhatárának lecsökkentése is. Ezzel egyidejűleg az oktatás a szakiskolák irányába tolódik, és a kettő együtt azt eredményezi, hogy rengeteg olyan ember van és lesz idehaza, aki kevésbé kompetens az adott munkakörben, könnyen kizsákmányolható és pótolható.

A szegénység és az a korai iskolaelhagyók száma nőtt
(Forrás: Wikimedia Commons / Florence Devouard / GNU-FDL 1.2)

Ha pedig ez még nem lenne elég ok az aggodalomra, akkor néhány számadattal sem árt tisztába lenni. A munkanélküliség 2013-ban az alapfokú iskolai végzettséggel rendelkezőknél volt a legmagasabb (21,8%), őket követték a középiskolai végzettségűek (8,1%), végül a diplomások (3,6%). Emellett a 15 és 24 év közötti fiatalok körében azoknak az aránya, akik nem dolgoznak, és nem is tanulnak folyamatosan nő. „A helyzet reménytelen, de nem súlyos” – zárta előadását Farkas Éva Paul Watzlawick könyvcímét idézve. Hasonló véleményen volt Kenesei István is, aki a korábbi tanulmányainak ide vonatkozó részeit fölolvasva a felsőoktatás – rendszerváltást követő, napjainkban is meglévő – egyre súlyosbodó helyzetét taglalta.

A felsőoktatás problémáit tárgyalva nem szabad megfeledkeznünk a közoktatásról sem, ugyanis a felsőoktatás a közoktatásra épül, abból merítve építkezik. Erre hívta fel a figyelmet Csapó Benő, az SZTE Neveléstudományi Intézetének tanára, aki előadásában elsőként annak kérdését járta körül, hogy miért érték a tudás, és miért van az, hogy számos országban a vezető politikusok (pl. Obama, Merkel) a tudás fontosságát hirdetik. Egyrészt azért, mert a tudásnak van egyfajta társadalmi haszna. Statisztikai adatok azt bizonyítják, hogy a magasabb iskolai végzettséggel rendelkezők hosszabb ideig élnek, hozzájárulnak a környezetük fejlődéséhez, valamint nagyobb arányban gondoskodnak magukról. Másrészt a gazdasági fejlődés szempontjából is rendkívül jelentős a tudás, hiszen a foglalkoztatás a végzettségi szint fokával arányosan nő, illetve a GDP-re is közvetlen hatással van.

A tudás érték
(Forrás: Wikimedia Commons / Stavenn / Free Art License)

Mindezek tudatában a PISA-eredmények még elkeserítőbbek. Ha a PISA-mérés eredményeit egy skálán képzeljük el, akkor az alsó rész tekinthető a foglalkoztathatósági, míg a felső rész az egyetemi kimenetnek. Az szövegértés esetében például a 2. szint alatt teljesítők – gyakorlatilag a funkcionális analfabéták – aránya 19 százalék, míg matematikából – akiknek az alapműveletek is gondot okoznak – közel 20 százalék. Vagyis a korai iskolaelhagyók között jó eséllyel igencsak sok olyan személy lesz, aki alapvető, hétköznapi tevékenységek elvégzésére sem lesz képes, mivel a kompetenciái ezt nem teszik lehetővé.

De az egyetemre bekerülőknél sem olyan fényes a helyzet. A PISA-mérés a természettudományok területén például azt mutatta, hogy csupán 0,5 százalék éri el a legfelső szintet. Ez nagyjából 500 főt jelent évfolyamonként. Tehát egy-egy egyetem nagyon kevés olyan hallgatóra számíthat, aki valóban jó alapokkal rendelkezik a tanulmányaihoz. Nem véletlen, hogy Csapó Benő legfőbb konklúzióként a tanulás és tudás hatékonyabb képviseletét, valamint a közoktatás és azzal együtt a pedagógusképzés javítását említette.

De hogy ez hogyan fog megvalósulni, egyelőre nem tudni. Ahogy azt sem, hogy mi lesz, vagy mi lehet a következő lépés annak érdekében, hogy az oktatásban résztvevők felhívják a kormány figyelmét: a legjobb befektetés a gazdasági fejlődés és a társadalmi esélyegyenlőség megteremtéséhez az oktatás szilárd alapokra helyezése.